Élet-Stílus

A jaguárok és az anakondák birodalmában

admin
admin

2009. 02. 18. 06:30

Hogyan fotózzunk papagájokat és kajmánbébit egy dzsungeltúra során? Mitől óvakodjunk egy brazíliai tavacskában? Hogyan állítsuk fel a lessátrat? Egy természetfotós kalandjai Pantanal mocsárvidékén.

A jácintkék arák fészekodújához vezető út mégsem tízperces séta, ahogy Manolo még tegnap este állította. Közel negyven perce gázolunk a tavirózsák között, és kísérőnk is ennyi ideje pislog bizonytalanul a felettünk magasodó óriásfák irányába. Már lilán dereng az ég alja, a békák elhallgattak, ha nem érkezünk meg időben, sosem állítjuk fel a lessátrat. Hamarosan egy kis szigetre érünk, végre száraz homok van a talpunk alatt, bár a cipőnkben tocsog a mocsár sara. Az egyik hatalmas, derékba tört fa törzsén fekete lyuk tátong, a tövében ürüléknyomok, megkönnyebbülve egymás felé bólintunk és lepakoljuk a felszerelést. „Ez lesz az!” – fordul meg széles vigyorral Manolo, mire egyszerre mutatjuk, hogy maradjon csendben.

(fotó: H.

Zsákmányt keres a tatu (fotó: H. “Beduin” Áron)

A papagájok nem buták

A hajnal első fényeiben felállítjuk a lessátrat, nem messze a fától, egy bokor takarásában, és alábújunk. Max, aki divatfotósként kezdte Franciaországban, most élete első természetfotós megrendelésének a teljesítésén dolgozik, egy életmódmagazinba készít riportot a helyi turizmusról. Nagy fényerejű, közepes objektívet választ, és az odúra irányítja. Fél óra feszült várakozás múlva kinéz az odúból az egyik szülő, majd csendben visszahúzódik. Újabb fél óra múlva hirtelen mindketten kirepülnek, egyenesen fel a fa tetejére, ahonnan hangos szidalmakat és apró faágakat küldenek le hozzánk. Nem áll szándékukban etetni a fiókákat, egyértelműen észrevettek minket, és az sem segít, hogy megtévesztésül Manolót visszaküldjük a táborba, hátha üresnek hiszik a sátrat. Az okos papagájpár nem mozdul a fa tetejéről, majd Max int, hogy álljunk tovább, a végső lökést a lessátor tetején kapirgáló rigók adták meg.

a világ legnagyobb mocsaras területe

Pantanal mindenhol ott szerepel a világ tíz természeti csodája között. A brazil pampák, az Amazonas medencéje és Bolívia áthatolhatatlan bozótos síkságai határolják ezt a három magyarországnyi területet, ahol az élet ciklusait az afrikai szavannákhoz hasonlóan az esős évszak határozza meg. Csupán itt fordítva történik a felosztás: kilenc hónapon át esik, ez után jön három hónapnyi szárazság. A ritkás erdőben és nyílt, füves területeken az élővilág a Rio Paraguay és mellékágai áradása alatt a magasabban fekvő földgátakra és szigetekre gyűlik, míg a száraz évszakban a maradék pocsolyákat és szikkadt folyókat látogatják. A pontatlanul lápnak vagy mocsárnak hívott Pantanal valójában időszakos öntésterület, igaz, abból is a legkülönlegesebb.

A jácintkék arapár, amelyeket végül nem sikerült lefotózni, 5-6 millió forintot érne egy európai állatkereskedésben, tudom meg Maxtól, és bizony a mai napig százasával fogják be és csempészik ki Brazíliából a fiókákat. A legnagyobb repülő papagájfajként számon tartott jácintkék ara későn lesz ivarérett, ritkán költ, akkor is csak egy fiókát reptet ki, aminek elkerülhetetlen következménye, hogy az élőhelyek csökkenése ezt a fajt különösen érzékenyen érinti. Sajnos a turizmus az egyetlen megoldás, a Pantanal vidékén leginkább ott maradtak fent állandó arapopulációk, ahol a helyi fazendatulajdonosoknak (brazil birtok, tanya) pénzt hoznak a madarak miatt odalátogató turisták.

(fotó: H.

Közúti életkép (fotó: H. “Beduin” Áron)

A Pantanal két fő bevételi forrása a mezőgazdaság és a turizmus, és sajnos a kettő sokszor üti egymást. A brazil gauchók felgyújtják a száraz évszakban a füvet, hogy a marháknak legyen friss legelője, ami sokszor elpusztítja az összes területen fészkelő madarat. Évről évre egyre több természetes területet vesznek meg a helyi birtokosok, hogy szóját, cukornádat vagy kukoricát termesszenek. Az elszegényedett falusiaknak pedig marad a vadorzás.

Vérszívók a Nagy Lyuknál

Bár ma reggel is korán indultunk, mégsem vagyunk fáradtak, ahogy a dzsip tetején ülünk, és pásztázzuk a Transpantaneíra két oldalán lassan tovahaladó fás szavannát. Az út melletti csatornából rendszeresen jégmadár, kánya vagy kócsag száll fel, és Manolo a tetőre ütve mutatja, jobbra egy nagyobb pocsolya partján óriásvidra fogyasztja könnyen szerzett zsákmányát. Gyakran megállunk fényképezni, sofőrünket nem kell biztatni, hogy minden sütkérező kajmán vagy bokorban hűsölő vízidisznó mellett megálljon, és bemondja a nevét, természetesen csak portugálul.

(fotó_ H.

Kajmánt rejt a víz (fotó: H. “Beduin” Áron)

Két nap alatt jutunk el a Rio Cuiabá egyik mellékágához, ahol véget ér az út, bár tovább lehetne menni a dzsippel, a zajjal csak elijesztenénk a ritkább, félénkebb állatokat. Mint például a jaguárt vagy a mocsári szarvast. Összepakoljuk hátizsákjainkat, a vizet és az élelmet szétosztjuk, majd elindulunk gyalog a mellig érő, sárga fűben a „Nagy Lyuk” néven emlegetett tavacskához, amelynek a partját puha, térdig érő sár borítja, beljebb már mellig ér a víz, a tetejét pedig vízijácintok szőnyege fedi. Csak egészen középen, egy kis területen látunk szabad vízfelületet, de az sötéten örvénylik a sok uszonytól és a halak közé vágó csértől.

apró tavak birodalma

A Pantanal mérete és a víz ereje őrizte meg igazából eddig is

a terület érintetlenségét, a múlt század második felében a brazil kormány az egész területet átszelő nemzetközi tranzitutat, egy Transpantanería néven elhíresült megaprojektet álmodott ide, melynek évente összeomló fahídjai és csak egyharmadig megépített nyomvonala figyelmeztető, hogy a természet erői ellen sokszor még a XX. századi technika is kevés. A terület egyes részei mélyebben fekszenek a többinél, itt lefolyástalan tavak keletkeznek a száraz évszakban, amikor a vizek visszahúzódnak és minden kiszárad. A tavakban, apró mocsarakban éli túl több ezer élőlény azt a pár hónapot, amikor nincs vízutánpótlás, és csak az marad életben, aki a legutolsó megmaradt vízforrást megtalálja a környéken.

Max néhány órát botladozik az ingoványban, de a gazdag képanyag okozta mosoly hamar lehervad arcáról, amikor leveszi német piócaálló nadrágját, és térdtől lefelé feketén csillog a bőre a sok vérszívó gyűrűsféregtől. A naplemente előtt még néhány vadászó kiskajmánt sikerül lefotózni, majd felkészülünk az éjszakai lesre, az út lényegére, a jaguárok órájára. Az onca, ahogy a helyiek hívják a nagymacskát, egész évben észrevétlen és megközelíthetetlen. Csupán ilyenkor kényszeríti őt is a szárazság az itatók közelébe, ahol ki tudja, akár egy fiatal vízidisznót is zsákmányul ejthet aznap.

(fotó: H.

Falatozik a tukán (fotó: H. “Beduin” Áron)

Szél alatt állítjuk fel a lesfalat, elé ágakból álcát építünk. Pont rálátunk a vizet megközelítő egyetlen ösvényre, melynek oldalában valamilyen állat mély lyukakat vájt, feltehetőleg vizet keresve. Délutántól késő estig a törzsvendég kajmánokon, jabirugólyákon és kócsagokon kívül sikerült tapírt, anakondát, ocelotmacskát és egy egész szarvascsordát lencsevégre kapni.

Vakuval a nagymacskára

Valamikor éjfél után elaludhattam, mert Max sürgető lökdösésére ébredek. A holdvilágban éppen hogy kiveszem a kezét, ahogy mutatja, nézzek a tó felé. A víz közepén nagy csobogás, fröcskölés hallatszik, de nem látunk mást, csak a holdfényt a hullámok peremén. Nemsokára fekete, csillogó fej emelkedik ki a vízijácintok közül, és a sárban cuppogva egészen közel jön hozzánk. Közelről már látszanak a jellegzetes, fekete körök a sárga bundáján, majd a fiatal hím jaguár egy méretes, csapkodó halat dob maga elé. Nincs elég fény, így kénytelenek vagyunk egy piros fénnyel megvilágítani a hatalmas ragadozót, míg Max ellő néhány képet gyenge vakus derítéssel. A nagymacska megmerevedik, felénk néz, beleszimatol a levegőbe, majd szájába veszi a halat, és két ugrással eltűnik a sötétben.

(fotó: H.

Véget ért a nap (fotó: H. “Beduin” Áron)

Egész reggelig üres marad az itató, csak a lappantyúk sziszegését hallani meg egy kuvik messzi hangját; az éjjel nyíló tavirózsák fehéren világítanak a tájban, és a békák óránként néhány percre összevitáznak valamin. Ilyenkor érzi az ember, hogy a hamisítatlan vadonban, az érintetlen természetben lakik.
A szerző az iKalandnál rendszeresen vezet fotós túrákat Brazíliába és Közép-Ázsia országaiba. A túrákról bővebben itt olvashat>>>

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Mentőkhöz menekült az elkószált 14 éves kutya

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.