Élet-Stílus

Oscart érdemel a Titanic régi párosa

admin
admin

2009. 01. 22. 10:30

A felkavaró dráma (A szabadság útjai) hatása alól nehezen szabadulunk. Segítségünkre lehet a hét többi filmbemutatója, a bennük megmutatkozó melegszívű humánum (Cselek, Amal), vagy a fantáziált világ (Underworld – A vérfarkasok lázadása) vagy a hagyományos gengszterfilm izgalma (Halálos közellenség – 2. rész), vagy a meglepő műfaji elegy (Sukiyaki Western Django), esetleg a harmadik dimenzió (Szafari 3D – A dél-afrikai kaland).

A szabadság útjai

Egyáltalán nem kizárt, hogy az Amerikai szépség után a 2000-es esztendő Oscar- és Golden Globe-díjas rendezője, Sam Mendes (további munkái: A kárhozat útja, Bőrnyakúak) 2009-ben ismét bearanyozódik. Tulajdonképpen a „dolog” részben már meg is történt, hiszen Kate Winslet az idei „aranyglóbuszon” az ebben a filmben nyújtott alakításért vehette át a legjobb női főszereplőnek járó elismerést.

A Richard Yates-könyv alapján – Justin Haythe (Az emberrablás) forgatókönyvíró közreműködésével – készült dráma egyébként is az Amerikai szépség nyomdokain halad, miszerint itt is egy tipikus tengerentúli külvárosi átlagpárt helyez a középpontba – azzal a fontos különbséggel, hogy a hatvanas években járunk (tehát dübörög a gazdaság, és mindenki vadul dohányzik). Még ha elő-elő is fordulnak a filmben vicces-ironikus jelenetek, koránt sincs kedvünk röhögni. Az arcunkra merevedik a mosoly. Ülünk néma, döbbent csendben, és meg vagyunk rémülve, uramisten, tényleg így megy ez, mintha önmagunkat látnánk-hallanánk.

A film történetében Frank (Leonardo DiCaprio) és April (Winslet) világéletükben átlagostól eltérőnek tartó embereknek gondolták magukat. Miután immáron Wheeler házaspárként beköltöznek új otthonukba a Revolutionary Roadon (innen a film eredeti címe), megvetően elhatárolódnak az őket körülvevő kertvárosi egyhangúságtól, és elhatározzák, hogy soha sem lesznek a társadalmi elvárások rabjai. Ám hiába lázadnak, egy idő után azon kapják magukat, hogy kezdenek éppen olyanokká válni, mint a szomszédjaik: egy derék férfi, aki unalmas munkát végez és semmihez sincs kedve, oldalán pedig egy nem túl boldog, titkon kalandokra vágyó háziasszony. Olyanokká lesznek, mint bármely más amerikai család: elveszítették az álmaikat. Hogy változtasson sorsukon, az asszony merész tervet kovácsol, újra akarja kezdeni az életüket az ismeretlen és izgalmas nagyvárosban, Párizsban. Azonban érkezőben a következő baba, akiről ugye illően gondoskodni kell, és a férjet pont megkínálják egy (nagyobb fizetéssel járó) vezetői beosztással a cégénél. A dilemma áruláshoz, és tragédiához vezet.

A filmnek a „boldog” (és odaát unalmas) hatvanas évekbeli elhelyezése nem azt jelenti, hogy ez a történet nem mai, vagy ne hatna a mában. Nagyon is hat. Mint Ingmar Bergman hetvenes évekbeli alapműve, a Jelenetek egy házasságból. (Nyilván, ez az utóbbi klasszikus másként teszi.) Amiképpen az is örök igazság – és a filmben hangsúlyos mellékszál –, hogy egy magát egészségesnek és igaznak hazudó beteg világban-miliőben csak a bolond (a beteg) – az ingatlankupec szomszédasszonynak a matematikától eltébolyult nagyfia (Michael Shannon remek alakításában; szívesen látnánk többször is a vásznon) – látja egészségesen és igazan a dolgokat.

Döbbenetes átéléssel játszik a Titanicban összeszokott páros, Winslet és DiCaprio. (A forgatáson állítólag Winslet annyira beleélte magát az egyik parázs dialógusba, hogy öklendezni kezdett.) Párbeszédeik hitelessége szinte dokumentumfilm-szerűen eleven. Más kérdés, hogy az embernek nem támad kedve tőle fickándozni. Inkább hazamegy, és átgondolja az életét. Tényleg.

A szabadság útjai

(Revolutionary Road), színes, feliratos, amerikai–angol dráma, 112 perc, 2008, rendező: Sam Mendes, szereplők: Kate Winslet, Leonardo DiCaprio, Ryan Simpinks, Ty Simpkins, Kathy Bates, Michael Shannon, Kathryn Hahn, forgalmazó: UIP-Duna Film, honlap

Cselek

Nyári szünet van. A hatéves Stefek egy ócska lengyelországi külvárosban él (vegetál) az anyjával és a húszévesforma nővérével. Az apja évekkel ezelőtt eltűnt, a fiú egyetlen emléke róla egy gyűrött, összefirkált fénykép, amit mindig magánál hord. Egy napon a folyton a vasúti pályaudvaron lófráló Stefek a fejébe veszi, hogy az a férfi, aki minden reggel vele együtt száll föl a vonatra, nem más, mint az édesapja. Nap mint nap várja, hogy ez az idegen átszálló utas felismerje őt – de mindhiába. A fiú ezért úgy határoz, hogy a saját eszközeivel kísérti meg a sorsát. Sajátságos trükköket, cseleket vet be az ismeretlen bekerítésére.

A film elbeszélését az első osztályú képi és szöveges humor, a jópofa zene és a remek fényképezés mellett a történetbe bujtatott apró „novellák” teszik még izgalmasabbá. Az önálló kisfilmként is működőképes epizódok az élethez szükséges szerencséről, annak forgandóságáról és befolyásolhatóságáról szóló találó példázatok.

A kemény (közép-európai) világban a remény rabja a főhős kissrác apakeresése, szívig hatoló humánuma hamar magával ragadja a nézőt. A forgatókönyvet is jegyző lengyel Andrzej Jakimowski a második nagyjátékfilmjében is ugyanazon az úton halad, mint a Hunyd le a szemed! című első munkájában tette volt: (egészséges lelkű) gyermekhőst állít története középpontjába, aki nyilvánvalóan jó kontraszt a beteg környezettel szemben. Teszi ezt olyan lebilincselően, olyan tiszta eszközökkel, hogy nagyon nehéz szabadulni a hatása alól. De hát nem is kell.

Cselek

Cselek (Sztuczki), színes, feliratos, lengyel dráma, 95 perc, 2007, rendező: Andrzej Jakimowski, szereplők: Damian Ul, Ewelina Walendziak, Tomasz Sapryk, Rafal Guzniczak, Iwona Fornalczyk, forgalmazó: Anjou Lafayette, honlap

Amal

India más világ. Egészen más, mint a Nyugat. Még akkor is egészen más, ha erről kanadai filmben beszélnek – történetesen egy elszármazott indiai rendező. Richie Mehta ugyanis a tündérmesét és a morális leckét születésénél fogva természetesnek gondolja, hiányzik belőle a nyugati emberfajta cinizmusa, annak kétkedő és kérdező alkata. Ennek – részbeni – oka lehet a kasztrendszer, annak elfogadása, hogy a sors és a társadalmi beágyazottság eleve elrendeltetett, teljesen fölösleges minden ellenszegülés és dac (az csak boldogtalansághoz és eltékozolt élethez vezet), mindenki éljen azzal és ott, ami megadatott a számára, vannak gazdagok és vannak szegények, de a jó hír az, hogy vár a nirvána.

Aki itt jó, az tényleg jó. És Amal jó. És szegény. A talpig becsületes, végtelenül jóindulatú és segítőkész riksás autóvezető Delhi utcáin robotol. Egyszer egy goromba, kötekedő (gazdag) férfit kell fuvaroznia, akit meghat Amal példátlan tisztessége és önzetlensége, ezért a vagyonát sóvár rokonai helyett az ismeretlen riksakulisra hagyományozza.

A helyi színezettel gazdagon megrakott film egyszerű emberekről mesél egyszerű (de semmiképpen sem ócska) történetet, ami egyszerű (nemes) érzéseket gerjeszt a nézőben. Kvázi: hogy légy jó mindhalálig. Szarkasztikus énünk élcelődhet az Amalon, de a szívünk jobbik fele megdicsőül. Mégis csak neki van igaza.

Amal

(Amal), színes, feliratos, kanadai dráma, 101 perc, 2007, rendező: Richie Mehta, szereplők: Rupinder Nagra, Seema Biswas, Naseeruddin Shah, Koel Purie, Vik Sahay, Roshan Seth, Tanisha Chatterjee, Siddhant Behl, forgalmazó: Best Hollywood, honlap

Underworld – A vérfarkasok lázadása

Harmadik ízben – de korántsem biztos, hogy utoljára – támadnak a moziban a vámpírok és a vérfarkasok. Illetve: esnek egymásnak. A trilógia harmadik darabja, csakúgy mint az előző 2006-os opus (Underworld – Evolution) az előzményeket tárja fel, ami egyre inkább bevált fogás a folytatásos hollywoodi mozifilmekben. Lásd: Batman-saga.

Egy shakespeare-i (úgy bizony!) klasszikus sztorira, a Rómeó és Júliára csavarva fel az acsarkodást. Merthogy évszázadokkal korábban a magasabb rendű/rangú (vagyis: az úr) vámpírok (Viktor király) és (rab-) szolgáik, a vérfarkasok között nem dúlt az irtó háború, bár az alá-fölérendelt viszonyukból adódóan nem volt nagy közöttük a szerelem. Egy öntudatos lycan, vagyis vérfarkas és a vérszívókirály lánya, Sonja között ellenben igen. Ám ez a kapcsolat is csak gerjesztően hat a vérfarkasok szabadságharcára.

A korábbi részek díszlettervezője, Patrick Tatopoulos rendezésében teljesen kiiktatta az emberi szálat, azaz háttérelemmé tette a fenevadak vérengzéséhez. A kékbe borult, vihar- és zivatartépázott képeken megelevenedő folytatásban a halovány történet inkább alibi a látványhoz (amivel nincs is hiba), a horror műfajtól a film átvándorol a fantasyéba, olyanba, ami nem hagy maradandó nyomokat maga után, de másfél órára megteszi. Fogait igyekszik belénk mélyeszteni, de már nem félünk. Tudjuk, hogy protézis.

Underworld – A vérfarkasok lázadása

(Underworld: Rise of the Lycans), színes, feliratos, amerikai horror-akció, 92 perc, 2008, rendező: Patrick Tatopoulos, szereplők: Rhona Mitra, Bill Nighy, Michael Sheen, Shane Brolly, Steven Mackintosh, Kevin Grevioux, forgalmazó: InterCom Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Zrt., honlap

—-Sukiyaki Western Django, Szafari 3D, Halálos közellenség 2—-

Sukiyaki Western Django

A sukiyaki tradicionális, többféle hozzávalóból készülő japán étel. Afféle bőségtál. Vagy még inkább: vegyes felvágott. A távol-keleti szigetország (egyik) filmfenegyereke, Takashi Miike (Meghallgatás) ilyen kevercset pakolt elénk, cáfolhatatlan tény, hogy tág (toleráns) film-ízlelőbimbókkal kell rendelkeznie annak, aki nekilát.

Takashi tulajdonképpen bezárta a „Felkelő Nap” országából induló kört. Mint tudható, Akira Kuroszava rendezőnek A hét szamurája inspirálta John Sturge-nak A hét mesterlövész című westernjét, a japán direktor másik filmje, A testőr pedig Sergio Leonéra – és a spagettiwesternre – hatott, amikor az olasz rendező leforgatta az Egy maréknyi dollárért című alapművét (illetve magát a Dollár-trilógiát, amibe az előbb említett film mellett a Pár dollárért többért, valamint A jó, a rossz és a csúf tartozik). Takashi nem tett mást, mint a japán szamurájgyökereket megerősítette, azokhoz amerikai és olasz westernhatásokat adagolt, utóbbiak közül (már a címében is, de persze a motívumaiban is) megidézve Sergio Corbucchi Djangóját.

Itt is valahol a „vadnyugaton” járunk, csak itt mindenkinek húzott és sötét a szeme, és vékony szálú a haja, (na jó nem mindenkinek, Quentin Tarantinónak nem). Egy koszlott, nevenincs faluban nagyot fordul az élet, amikor elterjed a hír, hogy a közelben hatalmas kincs rejtőzik. Szerencsevadászok lepik el a környéket, ám amikor két rivális banda, az egykor erővel „birtokba kerülő” fehér Gendzsi – vezetője Yoshitsune Minamoto – és a betoppanó, bosszúszomjas, egykor „őshonos” vörös Heike – vezetője Kiyomori Taira– is egyaránt magáénak akarja az aranyat, a település elnéptelenedik. A banditák közti ellentét évszázadokra nyúlik vissza, és úgy tűnik, az öldöklésnek sosem lesz vége, ám amikor egy nap magányos férfi lovagol be a főtérre, és hamar kiderül, hogy mestere a fegyvereknek, eldöntheti a harcot. Látva a rejtélyes idegen képességeit, mindkét banda felajánlja: lépjen be közéjük. A férfi annak ígéri a szolgálatait, aki többet fizet. Azonban amikor megismeri azt a két asszonyt – Rurikót és Shizukát –, akik mint ő, szintén két tűz közé szorultak, az oldalukra áll.

Aki bírja az erős és kevert, talán ezért is szokatlan filmeket, imádni fogja a Sukiyaki Western Djangót, aki viszont úgy gondolja, hogy a japánok inkább szamurájmozikat (maximum: kísértethorrorokat) készítsenek, a western műfaját meg hagyják meg az euroatlanti övezet filmeseinek, messzire kerülje Takashi filmjét. Merthogy a torokhangú japán angol akcentus és a karaokebárokra hajazó Ennio Morricone-filmzeneutánzat idegesíti. S azt sem értékeli, hogy Tarantino a beugró szerepe kedvéért megtanult távol-keleti tájszólással beszélni („fuckingolni”) édes hazája nyelvén.

Sukiyaki Western Django

(Sukiyaki Western Django), színes, feliratos, japán szamuráj-westernfilm, 121 perc, 2007, rendező: Takashi Miike, szereplők: Hideaki Ito, Koichi Sato, Masanobu Ando, Kaori Momoi, Yusuke Iseya, Renji Ishibashi, Quentin Tarantino, Teruyuki Kagawa, forgalmazó: Budapest Film, honlap

Szafari 3D – A dél-afrikai kaland

Újabb térfilm indul útjára, hogy meghódítsa – elsősorban: a fiatal vagy fiatalabb lelkületű felnőtt – közönséget. Koncertfilm, rajzolt télapós, illetve tengermélyi, dinoszauruszos és űrkaland után Liesl Eichenberger vadőr-zoológus szakértő kalauzolásával egy nyitott dzsip hátsó üléséről leshetjük meg az úgynevezett „nagy ötöst”, az elefántot, a fokföldi bivalyt (a kafferbivalyt), az orrszarvút, a leopárdot – és persze a királyt, az oroszlánt. Mindezt, ugyebár, három dimenzióban.

A – mi tagadás, hatásvadász természetcsatornáknak köszönhetően – népszerű állatok veszélyesek, ennek „bizonyítékait” is láthatjuk, úgyhogy kifejezetten jól esik, hogy nem nagyon kell elhagynunk a biztonságos kocsi ölelését, pláne a moziszéket. A nagyvadak természetes élőhelyein tett röpke (háromnegyed órás) barangolás látványát tekintve tetszetős. Emellett örvendjünk, hogy egyáltalán nem hajszolja a sablonos jeleneteket (kamerába vicsorgó oroszlánok, megvadult elefántok stb.), és némi tudásanyagot is igyekszik csöpögtetni az ifjú kobakokba, bár kissé erőltetettnek érezzük az analógiát a szavannák pusztítása és a dinók kipusztulása közötti emberi felelősség kapcsán. Igaz, szép dolog Ben Stasser író-rendezőnek a zöldmagatartás/állatvédelem melletti állásfoglalása.

Aki arra vágyik, hogy meglesse, amint a nagymacskák az áldozatukra rontanak, belemélyesztik a fogukat, majd vért fröcsögve széttépik és fölfalják, csalódni fog. Ellenben a kicsik (és az agressziómellőző nagyok) számára biztosan szimpatikus, amikor látják, hogyan töltik ezek az állatok a mindennapjaikat, esznek, isznak stb. (Oké, az utódnemzés kimaradt. De legalább nem kell a kölöknek elmagyarázni, mit keres az egyik bivaly a másik hátán, és mi is lóg ki ott, alul.)

Szafari 3D – A dél-afrikai kaland

(Wild Safari 3D: A South African Adventure), színes, szinkronizált, belga–amerikai háromdimenziós természetfilm, 45 perc, 2005, rendező: Ben Stassen, eredeti narrátor-hang: Chuck Hargrove, szereplő: Liesl Eichenberger, forgalmazó: Cinema City, honlap

Halálos közellenség – 2. rész

A tavaly novemberben bemutatott Halálos közellenség – Public Enemy Nr. 1. című, nagyszabású francia gengszter-életrajzi mozi folytatódik, vagyis most megtudhatjuk, hogy mi történt az 1970-es évekbeli „gall viszkissel”, Jacques Mesrine-nel (Vincent Cassel), miután az első felvonás végén a rácsok mögé csukták, s utána elkalandozott. Azaz Jean-François Richet rendező – Abdel Raouf Dafri forgatókönyvíró scriptje nyomán, aminek alapjául Mesrine-nek a hetvenes évek közepén börtönben írott/tollba mondott önéletrajzi írása szolgált (L’Instinct de mort – Halálos ösztön) – a gall gengszter életének utolsó, sötét tónusú (és nyilvánvalóan) tragikus végkifejletű periódusát mondja el.

Nevezetesen: a kezdeti – olykor „csibészes” – bankrablások időszaka véget ért. A börtönben töltött idő után Mesrine immáron nagymenő bűncézárrá vált. Kanadai és venezuelai kiruccanását követően visszarepül Párizsba. A zsaruk rövid idő alatt lekapcsolják, ám a tárgyaláson Mesrine túszul ejti a bírót, és megszökik. Vakmerő szabadulási akcióját a lapok a címoldalaikon tálalják, ismertsége ennek köszönhetően exponenciálisan emelkedik. Amikor újból rendőrkézre kerül, szökést ígér a szimpatizáló népeknek, meg is teszi, s ez az újabb, akciófilmbe illő szabadulása végleg az első számú közellenség titulusát ragasztja rá, amit büszkén visel. Már amíg él – merthogy igencsak szúrja a törvény őreinek a szemét, a hivatali polcokon lent és fent egyaránt.

A szinte hibátlan ritmusú filmsaga a vége felé kezd el-elkalandozni, aránytévesztésekbe esni, és – a maga módján – állást is akar foglalni. Utóbbit szerintünk el kellett volna kerülnie, hiszen bárhogyan is sokak számára szimpatikus a nép egyszerű fiából lett „híresség”, azért mégis csak egy gyilkos, mégis csak egy moralitásában megtévedt ember.
Mindettől függetlenül nyugodtan leszögezhetjük, hogy az utóbbi évek legnagyobb (és legimponálóbb) francia filmes teljesítményét láthatjuk – különösen, ha a két részt egy vállalkozásnak vesszük (mint ahogyan az is). Benne munkál minden, amit a legendás francia krimi műfaj valaha alkotott – és amiért azt szeretni érdemes.

Halálos közellenség – 2. rész

(Mesrine: L’ennemi public n° 1), színes, feliratos, francia–kanadai krimi-akciófilm, 130 perc, 2008, rendező: Jean-François Richet, szereplők: Vincent Cassel, Mathieu Amalric, Ludivine Sagnier, Gerard Lanvin, Samuel Le Bihan, Olivier Gourmet, Georges Wilson, Michel Duchaussoy, forgalmazó: Fórum Hungary Filmforgalmazó Kft., honlap

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Budapest, 2015. június 19.
Szorosan egymásra záródva parkolnak a gépjárművek a főváros VII. kerületének egyik mellékutcájában. A furgon néhány centiméteres távolságot hagyva állt be az előtte és mögötte álló járművek közé.
MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba 
***************************
Kedves Felhasználó!
Az Ön által most kiválasztott fénykép nem képezi az MTI fotókiadásának, valamint az MTVA fotóarchívumának szerves részét. A kép tartalmáért és a szövegért a fotó készítője vállalja a felelősséget.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.