Élet-Stílus

Hobo: Ki állította meg az órát?

Mentem éjjel mindenen keresztül a Városligeten, a mostaninál is hosszabb lobogó hajjal, a tranzisztoros rádióból a Szabad Európán szólt a Szimpátia az ördöggel, és ahogy játszotta a Rolling Stones, hát az hihetetlen volt – mesél Hobo a számára sorsfordító 1968-as évről a Figyelőnek.

„Katasztrofális és gyönyörű” élményei vannak Hobónak 1968-ról. Abban az évben zenésítették meg első dalszövegét, a Népszabadság egyik cikke ellen írt Lakájdalt, ami miatt eljárás indult ellene. Kirúgták az ELTE bölcsészkarának magyar–történelem szakáról, egyúttal az Eötvös-kollégiumból is, ahol lakott, s vissza akarták vinni katonának.

Kihasználva az akkori lehetőségeket, hogy egyetemet elhagyva főiskolát még lehet végezni, Egerben jelentkezett a tanárképző főiskolára és az NB II-es kosárlabda csapatba. Mindkét helyre felvették, de egy volt katonatársa, akivel három évvel korábban hónapokat töltöttek együtt Mezőtúron, izgatás miatt feljelentette a rendőrségen. Mielőtt elkezdődött volna a tanév, a Heves megyei pártbizottság határozatával kizárták az oktatásból. „Volt a kezemben egy irat, hogy felvettek, meg egy másik, hogy kirúgtak, miközben egy napot sem jártam a főiskolára.” Egerben volt még, amikor a Csehszlovákiát megszálló „testvéri tankok” átdübörögtek a városon. Nem volt se munkahelye, se főiskolai papírja, közveszélyes munkakerülőként fogták le és vágták le a haját, megjárta a bolondokházát is.

Hobo: Ki állította meg az órát? 1

De ott volt a Rolling Stones és ‘68-as lemezük, a Koldusok bankettje. Valahogy hozzájutott az Utcai harcos szövegéhez és lefordította: mit tehet egy szegény srác, mint hogy egy rock and roll bandában énekel, mert az álmos London városában az utcai harcosnak nincs már hely. „Micsoda kultusz! Még most is felborzolódik a szőr a karomon.” És ott volt John Lennon, megjelent a Jethro Tull, Hendrix meg a The Doors, a Cream, jött Neil Young, Bob Dylan, a Pink Floyd. „Elképesztő lemezek dőltek ki hetenként…” És ott volt már a ‘67-ben indult újvidéki Új Symposion is, amely pótolta a nyelvtudás hiányát: Ginsberg-versek, Bob Dylan- és Jim Morrison-fordítások jelentek meg benne. „Akkor jöttem rá, hogy ők azon a nyelven írnak angolul, amelyet én is birtokolok magyarul. Akkor kezdtem el igazán szövegeket írni.” Például a Csillagok ne ragyogjatok című számot a Kex együttesnek, amelyben pár hónapot énekelt is. Közben ősszel szerepet kapott az Agitátorok című filmben, együtt forgatott többek között Bódy Gáborral, Szentjóby Tamással, Cserhalmi Györggyel.

Azután ‘69 végétől leszálló ágba került minden. Woodstock után jött a botrányos altamonti fesztivál, meghalt Brian Jones, a Rolling gitárosa, majd Jimi Hendrix és Janis Joplin, végül ‘71-ben Jim Morrison is. Hobo pedig megpróbált egy saját együttest létrehozni, pár hónapig erőlködött, majd feladta. Véget értek „a gyönyörű hatvanas évek”.

Az Old Man’s Pubban ülünk, délutáni pincei félhomályban. Most volt a Hobo Blues Band szeptemberi jubileumi koncertjének a beharangozója. A repi kaja maradékát esszük, valami baromfi, nyakon öntött tésztával meg savanyával, de nem rossz. Hobo előtt nagy korsó gyömbér – nem iszik alkoholt, sosem ivott. Nem is dohányzik. A sajtó már szétszéledt. Egymás után adta a rövidebb-hosszabb interjúkat, türelemmel. A vége felé oda is szólt a szervezőknek: „Na, milyen rendes voltam eddig?!” „Meg is lepődtünk” – hangzik a válasz. Hobo nem rejti véka alá, hogy a bizalmaskodó, felkészületlen, tolakodó médiamunkásokkal, akik „nem tudják megkülönböztetni Jimi Hendrixet a Rolling Stonestól”, keményen bánik. „Isten ostora vagyok. Ütöm-vágom őket, mint a répát.” Enyhén szólva nem az a típus, aki mindent megtesz, hogy a bulvársajtó címlapjaira küzdje fel magát. „Azzal persze előre lehet jutni, ha minden nap csinálok kétszáz fényképet, ahol idegen emberek ölelgetnek. Csak én nem szeretem, ha idegen emberek ölelgetnek.”

Hobo: Ki állította meg az órát? 2

Sosem tért ki a konfliktusok elől. Úgy emlékszik, tíz vagy tizenegy éves lehetett – ‘56 tájékán –, amikor hallott valamit a katyni erdőben történtekről, hogy az oroszok sok ezer lengyel katonát kivégeztek – talán a Szabad Európán, talán a Radio Luxembourg-on, zenehallgatás közben. Nem hitte el, és megkérdezte az apját, aki erre eszét vesztette a dühtől. „Elkezdett nem bízni bennem.” Olyannyira, hogy az akkor belügyminiszter-helyettes apa ‘56 novemberétől a következő év májusáig kivitette egy NDK-s táborba, nehogy esetleg disszidáljon.

Idősebb Földes László a feleségével együtt kommunistaként szenvedte meg a harmincas éveket, a háború alatt partizánként tűzharcban sebesült meg Újpesten. „Fantasztikusan viselkedett ‘42-ben és ‘44-ben, utána azonban minden eszközzel meg akarta védeni ezt a rendszert.” A fia viszont a saját életükben kezdte felfedezni azokat a kiváltságokat, amelyeket a tankönyvei a királyok, hercegek, grófok megvetendő attribútumaiként írtak le. Egyre inkább elege lett az egészből.

„Tizennégy éves koromban beszélgettem utoljára hosszabban az apámmal.” A szülei akkor rakták be egy vegyipari kollégiumba, hogy szakmát kapjon a kezébe. „Elmentem az iskolába, bejött a tanár, mérhetetlen gyermeki tisztasággal a szemünkbe nézett, és azt mondta: hölgyeim és uraim, akkor ne sokat lacafacázzunk, vegyünk egy kálium-permanganátot. Tudtam egyből, hogy rossz helyen vagyok.” Hazament és mondta az apjának, hogy gáz van. Azt a választ kapta, hogy amit elkezdtél, csináld végig. „Ezzel tulajdonképpen véget is ért a kapcsolatunk. Ott tönkrement minden.”

Amikor ‘63-ban leérettségizett, még egyszer odaállt az apja elé: „Azt mondtam, hogy köszönöm, amit eddig tettél értem, fizetted a tanulásomat, aminek semmi értelme nem volt. Négy évig börtönben voltam egy középiskolában, két évet Veszprémben laktam egy kollégiumban, mert második után már mennem kellett otthonról.” Nem is költözött vissza, onnantól kezdve lényegében önálló ember lett.

Már Veszprémben feljelentették azzal, hogy dicsérte Hitlert és szidta az oroszokat („nem mondom, hogy nem szidtam az oroszokat, de Hitlert nem dicsértem”). Ám akkor és később is viszonylag ép bőrrel megúszta a politikai izgatás vádját, a katonaságnál a hadbíróságot, az egyetemi és főiskolai kirúgásokat, majd a hetvenes években a március 15-i illegális tüntetés miatti letartóztatást, s a többszöri látogatást a Gyorskocsi utcában. A viszonylagos védettségben azért szerepe lehetett a családi ernyőnek is. („Nem tudom, az apám mit csinálhatott, én segítséget soha nem kértem tőle” – mondta erről egy korábbi interjújában.) Közben filmekben játszott, novellákat írt, amelyek rangos irodalmi lapokban meg is jelentek, levelező szakon befejezte az egyetemet, voltak munkahelyei, dolgozott segédmunkásként, de tanárként, népművelőként is. Így érkezett el 1978 és a Hobo Blues Band, azaz a HBB.

Bizony, a szabadság magányos dolog – idéz Hobo „egy nagy klasszikust”: Hobót, a Nem lehet két hazád-ból. Bár mostanában többször gondol arra, kár, hogy annak idején nem maradt külföl-
dön. Ugyan, mint mondja, se a jobb, se a baloldalon nem áll, de „ami itt folyik, az förtelmes, és a kiutat sem látom belőle. Azt látom, hogy az újabb és újabb fiatal nemzedékek belenőnek ebbe.” Főleg a kisebbik, 10 éves lányát félti az egyre magasabbra tornyosuló gyűlölettől, rosszindulattól és hazugságtól. „Ebben az országban a hajléktalanoktól a köztársasági elnökig mindenkivel szoktam beszélgetni, és mindezt nem tapasztaltam 10-20-30 évvel ezelőtt.” A maga eszközeivel segíteni próbál, azonban nem mindig jön össze a dolog. Tavaly például a gyereke iskolájában adott egy jótékonysági koncertet, s jóllehet, összegyűlt pár százezer forint, „de a kislányomhoz azzal mentek oda harmadikos gyerekek, hogy nem jönnek, mert nem kell nekik az, amit a Hobo ad. Nyilván otthon hallották. Nem az a baj, hogy nem segít senki, az állam nem ad pénzt a kultúrára, hanem ha valaki segíteni próbál, már azzal is baj van. Mi lesz ebből?”

Miként mostanában az sem dobja fel túlságosan, amikor a közönség vele üvölti egy húsz évvel korábbi dalát, mert aktuálisnak érzik. „Ki állította meg az órát? Nehéz idők jönnek. Másik Magyarország, félek tőled.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik