A reformáció ünnepe, október 31, szerdára esett. A protestáns templomokban megszólaló harangok a hétköznapot is ünnepnappá tették, az ünnepet teljesen fellelkesítette, gazdagabbá tette a forradalom. Boldogan, felszabadultan ünnepeltek a gyülekezetek. Mi teológusok a Kálvin téri alkalmon vettünk részt. Úgy éreztük, hogy a forradalom győzelme az egyházunk megújulását, egy újabb Reformációt jelent. Ilyen címen egy újság is megjelent a REFORMÁCIÓ, főszerkesztője: Dr. Ravasz László, szerkesztője Dr. Gyökössy Endre volt. Ez a hetilap lett volna hivatva, Az Út című, az akkori igényeknek megfelelően a Kommunista Pártot és a kormányt kiszolgáló, kétes értékű hetilapot felváltani. Sajnos a tragikus események miatt csak egy szám jelent meg belőle. Az újságban megemlékezést közöltek a két hősi halottunkról, a teológusok mentős szolgálatáról. Leközölték Dr. Ravasz László és Dr. Pap László rádióban elhangzott nyilatkozatait. Beszámoló jelent meg a Kálvin téri reformációi emlékünnepély szűk körű megtartásáról, amit egy hirtelen kirobbant lövöldözés zavart meg.
Budapesten az októberi eseményeket kétfegyveres időszakaszra (félidőre) lehet osztani – amint ezt már korábban is említetem – az első a Rádiónál kitört lövöldözéssel kezdődött október 23.án és 27-ig tartott., a második november 4én kezdődött és nagyjából 3-4 napi tartott, az utóvédharcokat nem számítva. A két fegyveres időszak között mindenki tervezgette a jövőt, szervezkedett mozgolódott. Sok a feledés homályába süllyedt egyesület éledt ujjá. Előfordultak szélsőséges szervezkedések is, de nem ez volt a jellemző.
A régi egyházi vezetés háttérbe szorult, majd benyújtotta lemondását. Azt mondták – ezt csak hallomásból tudom – hogy a Konventen (zsinati Iroda) megalakult egy „Forradalmi Bizottság” és nem engedték a régi vezetőket bemenni, saját hatáskörükben intézkedtek. Ex – lex állapot alakult ki. A régi vezetők már nem, az újak még nem tudtak intézkedni törvényes felhatalmazás nélkül. Kevés volt az idő, hogy a gyülekezetekig leható központi konventi (zsinati) intézkedések történjenek.
A Dunamelléki Egyházkerület püspöke, Bereczky Albert augusztusban agyvérzést kapott és azóta betegállományban volt, az ügyeket Dr. Pap László egyházkerületi főjegyző a Teológia dékánja intézte. Megalakult az Országos Intéző Bizottság, mely az Egyház ujjászervezését volt hivatott munkálni. Az egyházkerület lelkészei összejövetelükön lemondásra szólították fel a püspököt.
A család ezt zaklatásnak vette, ugyanakkor Bereczky Albert egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy ezekben a rendkívüli időkben elláthassa feladatát. Határozott és döntő intézkedések váltak szükségessé, amiket csak a törvényesen megválasztott tisztségviselők tehettek meg.
Péter János debreceni püspök a Tiszántúli (akkor Tiszavidéki) Egyházkerület Közgyűlésén panaszolta, hogy nem engedték be a Konvent (Zsinati Iroda) épületébe sem. Ő aki leghűségesebben kiszolgálta a kommunista rendszert méltatlankodva tiltakozott a diszkrimináció ellen. (Róla csak néhány mondatban:1944-45-ben a Bethesda Kórház és Diakonissza Otthon lelkésze volt. Hamarosan bekapcsolódott a politikai életbe. 1946-tól a Magyar Köztársaság kikiáltásától az első köztársasági elnök, Tildy Zoltán titkára, akinek veje Csolnoky Viktor, az ő rábeszélésére jött haza Egyiptomból, akit hamarosan elítéltek és kivégeztek. 1948-tól Révész Imre után a Tiszántúli egyházkerület püspöke. A forradalom következtében helyzete lehetetlenné vált, lemondott.
A közgyűlésen, amikor bejelentette lemondását ,azt is közölte, hogy a „sötétbe ugrik”. Ez az ugrás nagyon jól sikerült, a Kultúrkapcsolatok Intézetének lett az igazgatója – ami hírszerző központként működött, – majd 15 évig a Kádár rendszer külügyminisztere volt).
Dr. Boros Gyula emlékezései
