Kicsit messziről kezdem: sok éve, amikor először láttam a tévében, nem ismertem önt, így nem tudtam azt sem, hogy a foglalkozásként megjelölt „kritikus” mire utal. Miről írt kritikákat?
Akkoriban filmkritikus voltam, de én a kritikusság fogalmát nemcsak művészetre vonatkoztatva használom, hanem tágabb jelentést rendelek hozzá: a komplett politikai, gazdasági és kulturális elitre, magára a rendszerre meg az egész társadalomra vonatkozóan értem. Társadalomkritikus elsősorban azért vagyok, mert zavar, hogy a társadalomról szinte mindig és csakis tétlen elszenvedőként beszélnek, holott a társadalom nagyon is a probléma része. Sok esetben cinkos, és kifejezetten forrása a közállapotok javíthatatlanságának.
Szépen rákanyarodott a beszélgetésünk tárgyára, hiszen a magyar társadalom aktív részese volt annak a rettenetnek, amelynek a művészi dokumentációját erre az interjúra készülve együtt néztük meg a Magyar Nemzeti Galériában. Milyen hatást tett önre ez a kiállítás emberként és kritikusként?
Megrendítő volt látni a holokausztnak ezt a szubjektív megélését. És szívszorító volt szembesülni azzal a szublimációval, amit a művészek azért végeztek el, hogy kifejezzék a borzalmat, amit átéltek. Nem kétséges számomra, hogy mindaz a képzőművészet, amit ezen a kiállításon láttunk, a gyógyulás szándékával készült. Hiszen, aki meg tudja nevezni a démonjait, azzal a gazdájukká válik. Az embert azok a démonok tartják fogva, amelyeknek nincs nevük. Aki a rettenet tárgyát ki tudja fejezni, annak arcot, nevet és formát tud adni, az a rémet megszelídíti.
Arról a démonról beszél, amely a halálra szánt emberben keletkezik, vagy arról a démoni erőről, amely a holokausztot elkövette?
A félelem belső démonjáról beszélek, ami a táborok felszabadítása után sokszor még évtizedeken át elkísérte a túlélőket. A kiállításon is szerepelnek egy olyan művésznek az alkotásai, aki harminc évvel a történtek után lett öngyilkos.
Pedig megpróbálta kirajzolni magából…
Megpróbálta, de nem tudta. A démonnak maradtak olyan iszonyatos belső tartalmai, amelyeket nem sikerült feltárnia.
Ezek a legborzasztóbb történetek, amikor felszabadul a tábor, de a túlélő belül nem szabadul fel. Már nincs életveszélyben, de hurcolja magával tovább a rettenetet, mert a külső fenyegetés belsővé vált benne.
A külső rémet Nürnbergben bíróság elé lehetett állítani, és föl lehetett akasztani, de a belső rémtől nehezebb megszabadulni. A külső rémmel szembe lehet nézni, ahogy Németországban vagy legalábbis annak a nyugati felében a társadalom szembenézett vele, és ettől meg is változott. Azok a társadalmak, amelyek a második világháború után szovjet megszállási zónába kerültek, nem tudnak vagy nem akarnak olyan módon elszámolni a múltjukhoz tartozó felelősségükkel, mint a nyugati országok népei. Úgy érzik, bőven megfizettek mindenért a négy évtizednyi államszocializmus képében, úgyhogy most már hagyják őket békén a liberális érzékenyítéssel.
