Milyen eredmény születhetett volna június 9-én, ha Magyar Péter nem vesz át egy pártot és indul el az EP-választáson? Még inkább: mi történne most vagy a közeljövőben, ha a Tisza nélkül kellene megmérkőzni az ellenzéki pártoknak és a Fidesznek? Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy Orbán Viktor mennyiben tekinthető nyertesnek vagy vesztesnek a dupla választás után, akkor aligha van jobb viszonyítási alap annál, mint hogy megnézzük, a választás főszereplőjének, a Tiszának a jelenléte mit változtatott meg, és mit nem.
Ezekhez a kérdésekhez kíván támpontot nyújtani ez a kutatási és választási adatok elemzésén alapuló írás, még ha teljes választ nyilvánvalóan nem adhatunk is hipotetikus kérdésekre. Azt természetesen már sose tudjuk meg, miről szólt volna a magyar politika elmúlt néhány hónapja, ha Magyar Péter nem lép ki a nyilvánosság elé. Azt is csak sejthetjük, hogy a választási eredmény milyen módon mozgatta tovább a közvéleményt (alighanem a Tisza pozícióját tovább erősítette). Végül azt végképp nem állíthatjuk biztosan, hogy a jövőben is a múltbeli tendenciákhoz hasonló mozgások lesznek. Ám azt nagyon is tudhatjuk, hogy mi volt a helyzet a Tisza megjelenése előtt, illetve hogy a választás napján hogyan viselkedtek a választók akkor, amikor rá voltak kényszerítve, hogy a Tisza nélküli menüből válasszanak maguknak – Magyar Péterék ugyanis a fővároson kívül egyetlen megyei listát sem tudtak állítani, és egyetlen polgármesteri küzdelemben sem számítottak esélyesnek, a legtöbb nagyvárosban el sem indultak, és nem is támogattak senkit. Emellett a 21 Kutatóközpont közvélemény-kutatásaiból is látható – némi statisztikai bizonytalansággal –, hogy kire szavaztak volna a Tisza Párt hívei, ha a kedvencük nem indult volna.
Az adatok tehát azt mutatják, hogy a Tisza szavazóinak mi lett volna a második választásuk. Közel harmaduk nem akart vagy nem tudott megnevezni másik kedvelt pártot. A Fideszre 4 százalékuk voksolt csak volna, ha a Tisza nem indul. Ez néhány tízezer embert jelent, ennyi jelenlegi fideszest tudott megszólítani Magyar mozgalma.
Az is szembeötlő, hogy Tisza indulásának a legnagyobb vesztese a Kétfarkú Kutya Párt: a mérés szerint közel 200 ezer választót is elszívhatott tőle a Tisza. Hasonló számosságú veszteség érte a DK-t és a Momentumot is, azonban az eredmények ismeretében nyilvánvaló, hogy a DK-nak ez kevésbé „fájt”, mint a két, 5 százalék alá csúszott pártnak. A Mi Hazánk tudta még a legjobban átvészelni a politikai vihart, míg arányaiban alighanem Vona Gábor és Márki-Zay Péter pártját érte a legnagyobb veszteség, hiszen utóbbi kettőnek jóval több potenciális szavazója „ragadt bent” a Tiszánál, mint ahányan végül rájuk voksoltak. A Jobbik és az LMP viszont egyáltalán nem foghatja a Tiszára a gyenge szereplését, ugyanis annak megjelenése nélkül sem lett volna érdemben több szavazójuk a kutatás szerint. Ha csak ebből az adatsorból indulnánk ki (azaz a tényleges szavazatszámhoz hozzáadnánk a Tisza-szavazók másodlagos preferenciáit), akkor a Tisza nélküli hipotetikus forgatókönyvben a Mindenki Magyarországa Néppárt és a Második Reformkor 2–3 százalék körüli eredményt érhetett volna el, a Momentum 7–8, a Mi Hazánk és az MKKP 9, a DK pedig 12 százalék körüli eredményre számíthatott volna. Ebben persze nagy a statisztikai bizonytalanság, és azt sem tudjuk, hogy a Tisza nélküli kampány hogyan módosította volna az erőviszonyokat.
Még jobb fogódzót jelentenek a választási eredmények. Az EP-listán ott volt a Tisza, a megyei listákon viszont nem. Ily módon viszonylag jól összehasonlítható a két számsor – ha a megyei EP-eredményekből kivonjuk a megyei jogú városok eredményeit (azokban ugyanis nem lehetett megyei listára voksolni). Ami árnyalja a képet, hogy nemcsak Magyar pártja, hanem rengeteg kis párt is hiányzott a megyei listás szavazólapról az EP-választáshoz viszonyítva, és ezt csak néhány megyében tudta némileg kompenzálni a helyi civilek listája – illetve az is, hogy a szavazók kis részénél ugyan, de mégis számíthatott a „műfaji” különbség is az EP és a megyei listás voksok között. Az alábbi táblázatban azt is feltüntetjük, hogy az adott számok mely megyékre vonatkoznak – hiszen csak a Fidesz, a DK és a Mi Hazánk tudott minden megyében listát állítani.
A Fidesz jelenlegi – nagyvároson kívüli – szavazóinak 6 százaléka (vagy legalábbis a nagy többségük) alighanem a Tiszára és a kispártokra szavazott: ők ugyanis megyei listán a kormánypártot támogatták, de az EP-választáson nem (ez az 52 és a 49 közti különbség, illetve hányados a táblázatban). A Mi Hazánk és a DK esetében ez minden második megyei listás szavazóra igaz, a Momentum és az MKKP esetében pedig már a nagy többségre. Különösen az ellenzéki pártoknál ugyanakkor ez a csökkenés nem csak a Tisza számlájára írható, hiszen az EP-szavazólapon megjelent még öt, országosan egyszázalékos vagy az alatti támogatottságú párt is (melyek a megyék többségében nem tudtak listát állítani). A Momentumnál valószínűleg az elvándorlás egyik célpontja éppen az MKKP volt. Az MKKP miatt érdemes külön megnézni Fejér megyét – az egyetlent, ahol a Kutya Párt listát állított.
Természetesen Fejér megye önmagában nem reprezentatív az egész országra nézve, ám látható, hogy ott a Momentum nem tudott olyan kiemelkedő eredményt elérni, mint a többi megyei listán. Alighanem azért, mert az MKKP és a helyi civilek sok potenciális szavazóját elszívták. A Momentumot tehát nemcsak a Tisza megjelenése sújtotta, hanem a Kétfarkú Kutya Párt előtérbe kerülése és a sok kispárt megjelenése is. Még egy Tisza nélküli világban is csak úgy tudott volna a 2019-eshez hasonlóan jó eredményt elérni a párt, ha lényegesen gyengébb a konkurenciája. Az MKKP viszont a Momentum és a civil szervezet jelenléte ellenére is nagyon jelentős támogatottságot kapott a Székesfehérvár és Dunaújváros nélküli megyében, Kovács Gergely pártja a Momentumot és a DK vezette szövetséget is megelőzte, pedig jóval nagyvároscentrikusabb a tábora, mint a DK-nak. Ez (és részben a másodlagos preferenciákra vonatkozó kutatási adatok) alapján úgy tűnik tehát, hogy
A Mi Hazánk nem valószínű, hogy megelőzte volna a DK-t, hiszen a nagyvárosokban jóval gyengébb nála, ám nem sokkal maradt volna el tőle. Az viszont egyértelműnek tűnik a megyei listás eredmények alapján is, hogy a DK akkor se lett volna domináns ellenzéki erő, ha a Tisza nem indul el. A Mi Hazánk összesítésben jócskán megelőzte a megyei listákon, de ha a megyei listán külön induló MSZP-t leszámítjuk, akkor a Momentum is hasonló eredményt ért el, mint a DK (pedig a Momentum is nagyvároscentrikusabb párt a DK-hoz viszonyítva).
A fenti képet még jobban megerősíti, ha megnézzük a megyei jogú városok és budapesti kerületek közül azokat, ahol érdemi ellenzéki háziverseny volt a polgármester-választáson (az alábbi táblázat ezeket a településeket veszi sorra). Ahol az ellenzék egységes volt, vagy ahol a DK hivatalban lévő polgármestert adott, ott az általuk támogatott polgármester(jelölt) jól szerepelt általában: Budapesten a DK összes polgármestere újrázhat, és Nagykanizsán is győzött a jelöltjük. Ám őket nem a DK-s hátszelük miatt, hanem annak ellenére választották meg – a kampányuk során összellenzékiként tüntették fel saját magukat. Az összefogás brandje még a 2022-es megtépázás ellenére is erősebb, mint az azt alkotó pártok brandje. Tanulságosabb tehát az ellenzéki házirangsor szempontjából azt megnézni, hogy a DK által támogatott jelöltek mire mentek, ha volt ellenzéki konkurenciájuk is.
Noha a DK a 2021-es előválasztáson igencsak versenyképes volt az ellenzéki háziversenyben, 2024-ben már jóval szerényebb eredményeket ért el, még úgy is, hogy a Tisza a fenti gyűjtésbe (egy kivétellel) nem nevezett be, ráadásul a fenti esetek többségében a DK más pártokat is behúzott a jelöltjei mögé (illetve néhány esetben, például Sopronban és Egerben, ő állt be a szövetségesei mögé). A 4-es táblázat eredményeiben nemcsak az a közös, hogy a végső győztestől utcahossznyi távolságra kerültek a DK által támogatott jelöltek, hanem az is, hogy még az ellenzéki szavazóknak is csak a kisebbségét tudták integrálni. Egy helyi civil, MKKP-s vagy akár Momentum által támogatott jelölt kevesebb logóval is legalábbis jelentős problémát jelentett, vagy akár előzött is. Az ellenzéki háziversenyek tanulsága a meglepően erős protesthangulat volt, és ebbe Zuglót még bele sem számítottuk, ami sokkal inkább Horváth Csaba, mintsem az őt támogató DK kudarca volt.
Összességében tehát azt mondhatjuk, hogyha a Tiszát levennénk a térképről, akkor egy végletekig fragmentálódott ellenzéki mezőny képe tárulna elénk: a kutatási adatok és az azokkal egybehangzó megyei listás és polgármesteri választási eredmények alapján a DK ugyan vezetné az ellenzéki háziversenyt, ám messze lenne a dominanciától, és alighanem 15 százaléknál kisebb támogatottsággal rendelkezne. A Mi Hazánk és különösen az MKKP sokat profitálna a protesthangulatból, 10 százalék körüli vagy minimálisan a fölötti eredmény se lenne elképzelhetetlen az esetükben. A Momentum ugyan biztosan bejutási küszöb felett lehetne, ám a 2019-es 10 százalékos eredményéhez képest kisebb támogatottsággal. Márki-Zay és Vona pártja néhány százalékponttal erősödhetne, de a küszöb alatt lennének az adatok alapján. Ezek a pártok egymással szinte teljesen koalícióképtelenek lennének: a jelentősebb pártok közül egyedül a DK és a Momentum között volt némi kölcsönös hajlandóság az együttműködésre, de hogy ez a jövőben is fennmarad-e, igencsak kétséges. A Fidesz pedig rögtön gazdagodhatna azzal a néhány százaléknyi szavazójával, akik a Tiszához mentek. A valamennyire ebben az esetben is visszaeső kormánypárt tehát olyan helyzetben lenne, ami még a korábbiaknál is biztonságosabb, kiszámíthatóbb és kedvezőbb lenne számára az ellenzéki töredezettség miatt.
Róna Dániel politológus, a 21 Kutatóközpont igazgatója
