Csézy megy, Nagy Ervin jön. A színészt úgy konferálták fel, mint „a férfi, aki a kezdetek óta ott van Magyar Péter mellett”. Nagy a kultúrával kezd.
Kezdhetném azzal, hogy minden, amit gyermekkoromban bátorságról gondoltam, az a jelenkor Magyarországán inkább bajba sodor, megbélyegez, mintsem magasra emel.
A színész azzal folytatja: megadatott neki a pályája soráján, hogy olyan emberektől tanulhatott a hazafiasságról, mint Bereményi Géza, hogy olyan színészekkel dolgozott együtt, akik emberként is óriásiokká váltak a szemében, példaként Cserhalmi Györgyöt hozta fel, aki „nem volt hajlandó kozmetikázni a véleményét, inkább tört, mint meghajlott”.
Nekem ők voltak a vitézeim.
Nagy szerint nem véletlen, hogy „az öreg harcosok elhalkultak, az utolsó években nyilvánvalóvá vált, hogy a politika egyszerű kifutó fiúává akarja tenni a kultúrát”. Felhozza, hogy ő is szerepelt kosztümös filmben az utóbbi években, de „arra nem kellett kivezényelni az iskolásokat, hanem jöttek maguktól”.
A kultúra rosszul tűri a rabigát, éltető ereje a szabadság, akárcsak a magyar népnek
– szögezte le. A Tisza mindent meg fog tenni azért, hogy hazahozza a külföldre kényszerített tudást, hogy Cannes-ban „ne csak három szomorú plakát legyen a magyar pavilonban”. A Tisza szorgalmazza a politika és a kultúra eltávolodását, mert „az csak akkor virágzik, ha békén hagyják”. A Tisza „szervez, de nem utasít”, hangsúlyozta.
Le fogjuk folytatni a száz éve halogatott népi-urbánus vitát. Addig nem állunk fel a már értelmes közmédia asztalától, amíg nem rendeztük közös dolgainkat, és a politika által tudatosan ásott árkokat ki fogjuk önteni betonnal, hogy többé senkinek eszébe se jusson megosztani minket akárcsak egy kapavágással is.
