Hajdu Nóra: A stabilitás bástyájának megingása
A globálisan erősödő populista szélsőjobb pártoknak és mozgalmaknak Európában különösen kézzelfogható a jelenléte, a tendencia az európai stabilitás bástyájának tekintett Németországot sem kíméli.
Németországban az október 8-án lezajlott hesseni és bajorországi tartományi választások a tartományokon jóval túlmutató politikai hatásokat eredményeztek. Mindkét régióban az ott eddig is hatalmon levő kereszténypártok megerősödve kerültek ki a választásokból, a Berlinben szövetségi szinten kormányzó hárompárti „közlekedésilámpa-koalíció” (Ampel) minden tagpártja pedig vereséget szenvedett. Ennél jóval nagyobb hatású fejlemény, hogy a folyamatosan erősödő szélsőjobb populista Alternative für Deutschland (AfD) a volt NDK területén lévő tartományok után most két nyugati tartományban szerzett a keletihez hasonló arányú támogatottságot. Ezzel az AfD népszerűségének növekedése a hagyományos pártok számára „össznémet” politikai problémává vált.
A fejlemények az egész politikai üzem működésében felgyorsították a politikai folyamatokat. Egyrészt szövetségi szinten a berlini kormánypártok gyengülése közepette most először látszik a vezető ellenzéki erő, a kereszténypártok támogatottságának kisebb arányú növekedése. Másrészt ennél talán fontosabb, hogy a hagyományos pártok – hosszabb tétovázás után – végre szembenéztek az AfD növekvő támogatottságával jelentkező veszélyekkel.
Krajcsír Lukács: Az Ábrahám-egyezmény jövője
A Hamász október 7-i terrortámadása és a Gázában elindított izraeli hadművelet utáni regionális hangzavarban alig kapott figyelmet, hogy Bahrein is csatlakozott az Izrael-ellenes lépéseket tévő államok táborához. Bár ez a monarchia a mészárlást követő hetekben még elítélte a Hamászt, november elején visszahívta a nagykövetét, miközben az izraeli diplomáciai misszió vezetője – alig két hónappal a nagykövetség elfoglalása után – szintén elhagyta az arab országot. November 2-án a manámai parlament nemcsak még jobban elkötelezte magát a palesztinok mellett, de egyben felfüggesztette a kereskedelmi kapcsolatokat Izraellel, és határozatlan ideig szünetelteti a közvetlen repülőjáratokat. Az izraeli külügyminisztérium azóta mindenkit igyekezett biztosítani a kapcsolatok stabilitásáról, de a Perzsa-öböl menti monarchia lépései jó néhány Közel-Kelet-elemző és -szakértő számára megkongatták a vészharangot.
Való igaz, hogy Izrael számára fontosabbak az olyan muszlim országok, mint Egyiptom, Irán, Jordánia vagy Törökország, hiszen a reakcióik könnyen húsba vágóak lehetnek Jeruzsálem számára. Csakhogy a bahreini–izraeli kapcsolatok alakulása korántsem lényegtelen. Olyan ugyanis, mint a barométer állása, leszűrhető belőle, hogyan alakul az a megbékélési folyamat, amely az elmúlt években oly nagy bizakodással – sőt, egyenesen reménnyel – töltötte el mind a régión belüli, mind az azon kívüli szereplőket.
Bahrein az elsők között kötötte meg 2020-ban az úgynevezett Ábrahám-megállapodást. Ez a gyakorlatban az Izraellel való diplomáciai kapcsolatok felvételét jelentette, kölcsönös befektetések és a kereskedelem elindítását, illetve a kulturális, sport- és turisztikai együttműködés nyitányát. A szakértők körében már október 7-én elindult a találgatás, hogy a Hamász részéről mely konkrét politikai esemény váltotta ki az Al-Aksza Áradása fedőnevű műveletet. Kétségtelen, hogy Izrael belpolitikai megosztottsága, az orosz–ukrán háború alakulása, Irán megerősödése szintén elhangzott mint lehetséges indok, de felbukkant a Jeruzsálemhez fűződő arab kapcsolatok normalizálódása is.
Busztin György: Hogyan ünnepeljük meg?
Máig jól emlékszem, amikor katonakoromban tolmácsként egy mikrobuszon együtt ültem a Vörös Hadsereg teljes felső vezetésével, akik az akkoriban elhunyt magyar honvédelmi miniszter temetésére érkeztek fővárosunkba.
A buszon helyet foglaló szovjet tábornokok – megannyi hatalmas barna medve – szótlanul nézték, amint a magyar főváros lakói, karácsonyra készülve, fenyőfák alatt roskadozva igyekeztek otthonukba. Rangidősük, egy félelmetes generális, a hallgatást megtörve meg is kérdezte magyar kísérőjüktől, egy altábornagy elvtárstól, aki mellettem erősen feszengve állott (a szovjet vendégek minden ülést megtöltöttek, szó szerint és jelképesen is): – Na, R. elvtárs, ez olyan vallásos ünnep? – A mi altábornagyunk, egy kis szégyenpírral, csupán annyit tudott kipréselni magából: – Da. – Csönd volt utána… vészjósló csönd.
Ez a kis epizód járt a fejemben, amikor nemzetünk mai vezetőjét néztem az 1956-os forradalom és szabadságharc legutóbbi évfordulóján. Szép beszédet mondott Veszprémben, a királynők városában, az odabuszozott és a város lakóitól hermetikusan elkülönített hívei előtt. Volt benne a főváros és a vidék egymással szembeállítása, Budapest-ellenes uszítás és az Európai Unió elleni szellemes, maróan gúnyos hangulatkeltés, brüsszelibürokratázással fűszerezve, az uniót rosszul sikerült paródiának minősítve. Miközben vezetőnk fullajtárja – aki ettől alighanem kizökkent az ünnepi hangulatból – Brüsszelben éppen kitartóan igyekszik elhitetni az uniós döntéshozókkal hamvas jogállamiságunkat stb. stb.
Ez tehát számomra bizony nem az 56-os hősök előtti tisztelgés volt, akik életüket vagy szabadságukat, és még többen a jövőjüket áldozták fel a magyar függetlenségért, ill. a vezetőnk által most méltatlannak minősített, hanyatló, kifigurázott Nyugathoz tartozásért. Mit üzen mindez? Azt, hogy 1956 kényelmetlenné válik egy olyan rendszer számára, amely a lakosságot szisztematikusan, alattomosan, kis lépésekben igyekszik eltántorítani az egyre inkább ellenségnek kikiáltott Nyugattól, ettől a nemet váltós, önazonosságát megtagadó erkölcsi fertőtől.
Kovács Zoltán: Az új kommunisták
A kilencvenes évek elején egy szerdai kora esten az azóta már elhunyt Balaskó Jenővel ültünk a Stáhly utcai borozóban, vártuk, hogy a közeli nyomdában korrigálhassuk a levonatokat. Balaskónak azon a héten verse jelent meg, de amúgy is szeretett éjszaka benézni a Szikra Nyomdába. Elolvasott mindent, ami a keze ügyébe akadt, nekem pedig kapóra jött, akkoriban minden szerda éjjel imprimáltam a ÉS-t.
Fröccsöket ittunk éppen, amikor megjelent az ajtóban Zacsek Gyula MDF-es politikus, parlamenti képviselő, és letelepedett az asztalunkhoz. Addig nem ismertem személyesen, de nyilván tudtam róla: jellegzetes alakja volt az első szabad választás utáni parlamentnek. Kezdeményezésére 1991-ben alakult meg a privatizációt kritizáló országgyűlési képviselők csoportja, a Monopoly-csoport, talán van, akinek még ismerős a név. 1993 tavaszára feloldhatatlan konfliktusba keveredett az MDF vezetésével, nyáron már ki is zárták az akkori kormánypárt országgyűlési frakciójából.
Ahogy emlékszem, nemcsak a privatizációt támadta, de mindent és mindenkit, aki külföldről kapott pénzt. Épp Soros György szapulásába fogott, minthogy az támogatja a Szadeszt meg a Fideszt. Ez ott és akkor nem volt túl szerencsés, ugyanis Balaskó ez idő tájt többek között épp a Soros Alapítvány ösztöndíjából élt. Megjegyzem, Balaskó ugyanannak a pártnak lett a tagja, amelyikből Zacseket kizárták, de akkoriban ilyen időket éltünk. Később a költő újságíróként csupa jobboldali laphoz került, a Ring főszerkesztő-helyetteseként, az Új Magyarország és a Pesti Hírlap főmunkatársaként dolgozott. Hallgattam, amint parázsló szájjal átkozták Soros Györgyöt, akinek – vallották mindketten – semmi joga beleszólni az ország sorsába, mégis pénzelte az összes fideszes vezetőt, Orbán Viktort is: nehogy már a liberálisok meg Soros György mondják meg, mit kell ebben az országban tenni. Nem azért történt rendszerváltás – hangoskodtak –, hogy a kommunisták helyett Soros akarjon uralkodni Magyarországon. A rend kedvéért: Orbán akkoriban liberális elveket vallott, a Liberális Internacionálé funkcionáriusa volt, pártja szorosan együttműködött az SZDSZ-szel.
Aztán indultunk a nyomdába. Ez 1992–93 környékén volt.