Az iskolában volt egy nagyon rossz lány az osztályban, és mellém ültették, hogy én »javítsam meg«. Valamennyire sikerült is.
Ez Gádoros Júlia első emléke azzal kapcsolatban, hogy különlegesen jól bánik más emberekkel. Ezt a képességét tanárán kívül sokan mások is észrevették, évtizedekkel később pedig ő álmodta meg a Vadaskertet, az ország hiánypótló gyermekpszichiátriai kórházát, amely harminc éve nyitotta meg kapuit.
24 ágyas intézményként indultak, mára 40 aktív és 10 rehabilitációs ággyal rendelkeznek, évente 1500 fekvő beteget ápolnak, valamint 8–9 ezer ambuláns ellátás történik. A három évtized alatt több mint 62 ezer gyermeknek segítettek.
Az évforduló alkalmából jelent meg Gádoros Júlia könyve, amelyben az ötlet megszületésétől egészen napjainkig meséli el a Vadaskert történetét.
Ebben olvasható például az is, hogy Júlia az orvosi egyetem alatt került először kapcsolatba a pszichoanalízissel, habár bevallja, egy időben bizonytalan volt az orvosi pályában, inkább a bölcsészet felé húzott, nem is volt biztos benne, hogy folytatja. Aztán az édesanyjának azt tanácsolta egyik barátnője, hogy vegye meg a lányának Bálint Mihály Az orvos, a betege és a betegség című könyvét.
Elolvasta, és ez el is billentette dolgot: maradt az orvosin, befejezte az egyetemet. Aztán hét évre Németországba költözött, ott ment férjhez. Egy kórház belgyógyászatán dolgozott, majd néhány évre átkerült a pszichiátriára.
A lázadó ifjúság protagonistái voltak a pszichiáterek ekkoriban
– emlékszik vissza. A könyvben így ír erről az időszakról: „A hetvenes évek elején még érződött a pszichiátrián a hatvannyolcas ifjúsági mozgalmak hatása, az antipszichiátria és a szociálpszichiátria eszméről folyt a vita a fiatal munkatársak csoportjaiban. Che Guevaráért rajongtak, Mao Ce-tung írásait olvasták, a magyar származású antipszichiátria képviselőjének, Thomas Szásznak a könyvét tanulmányozták. Később a pszichoanalízis modern irányzatai lettek meghatározók ezekben a körökben. Én magam is elkezdtem pszichoanalízisbe járni, gyakran látogattam ekkor Günter Ammon nagyon kedvelt és forradalminak számító szemináriumait is.”
Hét év után hazatért, letette a pszichiáter szakvizsgát, 1976-ban már a IX. kerületi ideggondozóban dolgozott pszichiáterként. Közben folytatta, majd be is fejezte a nemzetközileg is elfogadott pszichoanalitikus képzést egy olyan csoportban, amely az első volt azóta, hogy az ötvenes években a pszichoanalízis tiltólistára került. Gyermekanalitikus előadásokra járt, egyre jobban érdekelte, mit feltételez a pszichoanalízis a gyermeki lélekről, korai sérüléseiről, és mindezek hogyan hatnak a felnőtt személyiség alakulására.
A pszichiátria a legkomplikáltabb szervvel, az aggyal foglalkozik. Mindig érdekelt, mi van a gyerekekkel, mik az előzményei a felnőtt kórképeknek. Mindenki mondogatta, hogy baj van az ifjúsággal, fejleszteni kellene a gyermekpszichiátriát, de csak szándék volt, megvalósítás nem. Senki nem akarta igazán, én voltam egyedül megszállott.
A Vadaskert története tehát egészen a nyolcvanas évekig nyúlik vissza. Júlia első tapasztalatait a gyermekpszichiátria körülményeiről és a benne rejlő lehetőségekből az újpesti kórházban szerezte, ahol a gyermekpszichiátriai osztályon dolgozott, majd osztályvezető főorvosként fogalmazta meg először a Vadaskert gondolatát, ennek a helynek köszönhetően indult el az úton, ami egy gyermekpszichiátriai intézmény létrehozásához vezetett.
Folyamatosan foglalkoztatta a kérdés, hol van helye a gyermekpszichiáternek, mi lenne a valódi feladata, mi az a szaktudás, amivel rendelkeznie kell, hogy érdemben tudjon segíteni, illetve milyen utakon jutnak el a gyermekek a szakellátáshoz. Azt tapasztalta, hogy valamiképpen át kellene alakítani a betegellátást.
1989-ben Júlia már kezében tartotta a Vadaskert alapító okiratát, valóra válhatott, amit megálmodott. 1990-ben el is helyezték az épület alapkövét. Egy régi barátja ekkor azt mondta neki:
ha légvárat építesz, ne spórolj a téglával!
Ez a mondat az aznapi sajtóval együtt került be a tartóhengerbe, majd a földbe. „Hát, nem spóroltam a téglával, és bár sokan gondolták, hogy az egész egy légvár, elég masszív épület lett belőle”, írta a könyvében Júlia.
1993 februárjában kezdődhetett a beköltözés. Azzal kapcsolatban, miként tudta mindezt ilyen rövid idő alatt létrehozni, könyvében azt írja: „az elszántságom, valamint a családom és a munkatársaim támogatásán túl – visszagondolva –, azt hiszem, ehhez a rendszerváltás évei is kellettek”.
A megnyitó ugyanezen év májusában volt. „Sajnos az alkalomról csak egy meghívó másolatát és 200 pogácsáról szóló megrendelést találtam, így nem tudom felidézni, kik voltak a meghívottak”, írta erről az eseményről a könyvben. Az első beteg egy vadaskerti iskolás volt, ő kapta az 1. központi betegadminisztrációs (KBA) számot, ami folyamatosan jelzi az új betegeket. Ez a szám azóta több mint 62 ezernél jár.
A Vadaskert Iskola egyébként szintén ‘93 óta működik. „Számos olyan betegünk volt, aki az osztályon folyó tanítás alkalmával jutott életében először sikerélményhez, de az iskolai felzárkózásban nyújtott segítséggel sem tudott visszailleszkedni eredeti iskolájába. Egyre több olyan gyermeket láttunk el, akiknek a folyamatos oktatása a kórházi osztály keretében zajlott”, áll az intézményről a könyvben, ahogy az alábbi történet is.
Mély nyomot hagyott bennem az a jelenet, amikor, mint egy igazi iskolában, megünnepelték március 15-ét, és egy kisfiú, Pisti, aki nyomorúságos körülmények közül jött, és súlyos nehézségei voltak az iskolai beilleszkedéssel, viselkedéssel, aznap fehér inget vett, és elszavalta a Nemzeti dalt. Akkor azt gondoltam, hogy rengeteg gyerek egyáltalán nem jut el odáig, hogy megmutathassa magát, bemutathassa azt, amiben tehetséges, mert az iskolarendszer, a gyerek betegségei és hátrányos körülményei ezt teljesen lehetetlenné teszik.
A helyigény megnőtt, így a Vadaskert Alapítványnak végül meg kellett válnia a második kerületi épülettől, 2006-ban átadták a fenntartási jogát, és az iskola a mai napig a XI. kerületben működik.
Visszatérve a kezdetekhez: a Vadaskert első évei fantasztikus lendülettel teltek, meséli Júlia, hangsúlyozva, hogy egy pillanatig sem bizonytalanodott el, nem merült fel benne, hogy lehetséges, hogy a kétkedőknek van igaza. „Az alapvető kihívás az volt, meg lehet-e mindezt valósítani. De hát meg lehetett.” Izgalmak persze mindig jöttek. A 2007-es kórházbezárások idején például volt izgalom, megmaradnak-e egyáltalán. De mindig megmaradtak.
Júlia szerint mindig fontos szerepe volt annak, hogy a Vadaskert épülete milyen szép, barátságos és befogadó. „Ez emelte az értékét, nem egy rideg kórházi közegbe jöttek a gyerekek, hanem ámultak a szülőkkel együtt, hogy ezt az ellátást megkaphatják a társadalombiztosítás részeként. Erre mindig nagyon büszke voltam.”
Az alapítót az évek során mindig hajtotta, hogy valami jobbat kell csinálni, sosem volt teljesen elégedett, ezt a családja és munkatársai is szóvá tették, túl gyorsnak, túl lendületesnek nevezték. Felrótták neki azt is, hogy nem nézi eléggé a környezetében lévők érzékenységét, ezeken pedig, úgy érzi, azóta sem tudott igazán változtatni.
A Vadaskert Alapítvány jelenlegi igazgatója, Tárnok Zsanett 2001 óta dolgozik az intézményben, így úgy éreztük, érdemes őt is megkérdezni Júlia előző meglátásairól. „Nagyon sokat köszönhetek neki”, szögezte le kezdésként, majd elárulta, hogy amikor a Vadaskerthez érkezett, csak egy pszichológus volt előtte az intézményben. „Júlia nagyon megválogatta, ki dolgozik itt pszichológusként, és fontos volt számára, hogy egy pszichológus kutatóként is tevékenykedjen.”
Zsanett így kezdte el a doktori képzését annak érdekében, hogy itt tudjon dolgozni.
Bizonyítanom kellett, amiért nagyon hálás vagyok neki, hiszen ő indított el a tudományos pályán. Aztán mindig jellemző volt a kapcsolatunkra, hogy be tudott dobni a mélyvízbe, ez pedig sokszor nagyon jót tett nekem.
Még arra is emlékszik, hogy az első találkozásuk egy szerdai napra esett, ekkoriban még pszichológushallgató volt. Megérkezett a Vadaskertbe, szólt a recepción, kit keres. Júlia épp ambuláns rendelést tartott, de azonnal behívta magához azzal, hogy „gyere, tanulj”. „Rögtön leültetett maga mellé, mindig fontos volt neki, hogy tanítson.”
Az alapítót „nagy lendületű emberként” jellemzi, akit „szerencsére ő bírt követni” – hiába tartja magát is elég gyorsnak, a Vadaskert alapítója szerinte még nála is sokkal gyorsabb. Máig tud neki újdonságokat mutatni a világból, tőle hallott először az utóbbi időben mindenkit lázban tartó chatbotról is. „Ő már rég tudta, miről van szó, amikor én még nem is hallottam erről. Mindenki más előtt képes felfigyelni a világ változásaira. Friss gondolkodása van, azonnal átlát mindent, sőt, a hatásaikat is fel tudja mérni. Klassz tanulni tőle.”
Júliának munkájában a legtöbb örömet mindig a kreativitás adta. Mint mondja, igazából sosem fogta fel, hogy tényleg sikerült megalkotnia, amit megálmodott, „minden reggel, amikor mentem dolgozni, befordultam a Lipótmezei úton, és csak arra gondoltam, ez tényleg a valóság?”. Nyugdíjba vonulása idején pedig nagyon izgult, jó irányba megy-e majd az intézmény nélküle. Online azért azóta is rendel, hiába ünnepelte nemrég már a nyolcvanadik születésnapját.
„A Vadaskertről mondtak sok mindent”, feleli, amikor az elmúlt harminc év visszajelzéseiről kérdezem. „Kezdetben előkerültek különféle gyanúk, miféle »befolyás« lehet itt, de természetes, hogy egy ilyen intézmény kivált gyanúsításokat”. Aztán hirtelen eszébe jut egy meghatározó esemény, amihez egy nagyon jól eső visszajelzés kötődik.
Egy évvel ezelőtt majdnem meghaltam. Újra kellett éleszteni, majd nagyon súlyos állapotban feküdtem az intenzív osztályon rettenetesen elhagyatva, hiszen a járvány miatt nem lehetett látogatni. Jött egy ápoló, aki rákérdezett, hogy »milyen doktor tetszik lenni?«, mondtam neki, hogy gyermekpszichiáter. Ekkor közölte, hogy járt valahol egy Vadaskert nevű intézményben, és »az az intézmény egy csoda«. Mondtam, hogy én csináltam azt a csodát.
Az évek múlásával látja a közösségi médiában, ahogy az egykori betegek, akikkel még serdülőként találkozott, férjhez mennek, gyermekük születik. „A serdülőkor egy nagyon kritikus időszak, ott mindenféle dolog elcsúszhat és helyreállhat. Ilyenkor látom, belőlük mi minden lett azóta.”
A könyv epilógusában elismeri, hogy a Vadaskertet valóban a gyermekének tekinti, vagy talán inkább zabigyermekének, hiszen „egyedül voltam, amikor gondolatban felmerült a léte, küzdöttem a megmaradásáért, majd kihordtam, megszültem, nevelgettem, de rajtam kívül senki nem akarta igazán”. Az évek során többször sikertelenül akart „apát”, tágabb családot találni, de végül „maradtak kettesben”.
Van még tervben sok olyan anyag, amit fel lehetne dolgozni, de el kell fogadni, hogy vége, én sem szeretem, hogy egy öreg arccal kell szembesülniük. Most már biztonságban érzem a Vadaskertet, felnőtt, a maga útját járja, nem kell neki segíteni. Nem pontosan úgy látja a világot, ahogy én, de ez a gyerekeinknél is így van. Sokszor a szülővel való csatákban formálódnak.
Az elengedésben sokat segített a könyv megírása, ami egyébként fájdalmas folyamat volt Júlia elmondása szerint: megterhelő volt szembenéznie a Vadaskert történetével, a küzdelmekkel, nehézségekkel, saját elégedetlenségével is. Őszintének és személyesnek tartja a könyvet, amiből persze nagyon sok minden így is kimaradt – belekerültek viszont gyönyörű rajzok, amelyek egy 16 évvel ezelőtti terápiás program serdülő betegeinek alkotásai.
Júlia büszkén lapozgatja a könyvet, és ahogy a fejezetekről mesél, kiderül, szinte az egész család kivette a részét a munkából: az épületről készült makettet még édesapja csinálta, a kiadvány elkészültében pedig fia, lánya, unokaöccse is közreműködött. „Nem pusztán egy történet ez, de nem is mese, hanem egy történetmese. A férjem először azt mondta, ilyen szó nem létezik, de megérdeklődtem egy nyelvésznél, ő azt mondta, lehet. Most már van.”
„Ezt nem tudja elvenni tőlem senki, ez itt van”, foglalja össze érzéseit a Vadaskerttel kapcsolatban. Felidézi, hogy az intézmény létrejöttekor gyakorlatilag mindenben részt vállalt, élvezte az építkezés vagy a takarítás megszervezését is, miközben a gazdálkodást és az informatikai rendszert is átlátta.
Mindig úgy gondolok rá, hogy »ez jó mulatság, férfi munka volt«.
