Hogy a természetfotózás egyik legnépszerűbb ága miért nem képviseli magát hangsúlyosabban az archívumban, annak egyszerű oka van. A Fortepan képei 1990 előtt készültek, és zömmel fotóamatőrök alkotásai. A madárfotózáshoz szükséges technika pedig a huszadik század nagy részében egyáltalán nem létezett, s később is csak nagyon nehezen volt beszerezhető. Egy megfelelő teleobjektív ráadásul nem csak drága volt, de a szocializmus idején rendkívül gyanús is.
A madár pedig a legrosszabb fotómodell. Kicsi, mozgékony, félénk, rejtőzködő és még repülni is tud. A madárhatározó könyvek nem véletlenül készültek egészen a közelmúltig rajzolt ábrákkal. Olyan minőségű fotókat készíteni, amelyeken tisztán látszanak a faji bélyegek vagy a korra, nemre jellemző tulajdonságok, komoly kihívást jelent.
Bár a fényképezés természetesen minden területen nehezebb volt a digitális korszak előtt, ez a madárfotózásra halmozottan igaz. A gyorsan mozgó állatokra rengeteg kockát „el kellett lőni”, mire egy is sikerült. Egy jónevű madárfotós mesélte, hogy egyszer egy nagy őrgébicset cserkészett be, szépen lassan kúszva felé, méterenként készítve egy felvételt. Mire odaért a tökéletes távolságba, kifogyott a film.
Ugyanakkor a nyolcvanas években kiadott magyarországi könyvekben már egyre több, élvezhető minőségű képpel találkozhatott az olvasó. Ám még ezekben az időkben sem volt ritka, hogy nehezen kivehető, kézben tartott, állatkerti, sőt extrém esetben akár kitömött madár fotója volt az illusztráció. Egyes korabeli felvételek pedig olyanok, amiket ma már nem lenne etikus megcsinálni. Például, mert egy bokor mélyére rakott poszátafészeknél készültek, ami természetes módon megközelíthetetlen lenne. Látszik a képen, hogy több ágat lenyestek a jobb felvétel kedvéért, ezzel veszélyeztetve a sikeres költést. Ugyanakkor ebben a hőskorban alakultak ki azok a módszerek, amelyeket ma is alkalmaznak a természetfotósok: például a rejtőzködésre alkalmas lessátrak.
Az amatőr, kedvtelésből fotózó embereknek azonban nem voltak ilyen fortélyai és gépei. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne próbálkoztak volna madárfotózással. Sokunk beleesett már abba a hibába, hogy egy számára jól látható madarat fotózott le, s utána alig találta meg a madarat a felvételen.
Míg a legtöbb madár a természetben nehezen közelíthető meg, a nagyvárosokban kifejezetten ők jönnek oda hozzánk. Mindenekelőtt a városi galambok. Kevesen gondolnak rájuk elvadult háziállatokként, pedig valójában azok. A szirti galambot nagyjából akkor domesztikálta az ember, amikor a lovat vagy a tyúkot, szóval négy-hatezer éve velünk élnek. Galambdúcokat már a középkorból ismerünk, de a falusi porták, kisvárosi udvarok képéhez egészen a közelmúltig hozzátartoztak ezek a lábakon álló, olykor tetőre szerelt alkotmányok. A piacokon pedig épp úgy ott voltak a galambok, mint a többi haszonállat.
Ezeket a madarakat azonban nem csak a húsukért tartották. A huszadik század második felére fontosabbá vált a díszgalambtartás. A települések művelődési házaiban éppolyan gyakoriak voltak a galambászkörök, mint a hímzőké, a modellezőké vagy a társasjátékosoké.
A postagalambok története szintén igen régre nyúlik vissza, de valódi karrierjük furcsa módon az előző századfordulón indult el. A kommunikáció egyre fontosabbá vált a hadászatban, ráadásul a galamboktól azt remélték, hogy jól álcázva a legrosszabb körülmények között is üzenni lehet a segítségükkel. Használatuk egészen sokáig fennmaradt, de igazi aranykoruk az első világháború idején volt. Egyes madarak kitüntetéseket is kaptak egy-egy eredményes bevetés után. A galambok ellátására komoly infrastruktúrát alakítottak ki, hogy gyalogosan, kocsival vagy épp repülőn szállíthassák őket. Még a begyükre rögzített kamerákkal is kísérleteztek, hogy kémfotókat készítsenek az ellenséges területről.
A legtöbbünknek persze nem a hadászat jut eszünkbe ezekről a madarakról. A házigalambok a nagyvárosokban túlszaporodtak és elvadultak, így született meg a parlagi galamb. A manapság „szárnyas patkánynak” csúfolt állatok az épületüzemeltetők, közterületfenntartók rémálmai, pedig egykor valódi turistalátványosságok voltak. A velencei Szent Márk tér vagy a londoni Trafalgar Square galambjainak etetése épp olyan kötelező program volt a külföldre utazóknak, mint egy neves múzeum felkeresése vagy a helyi konyha kipróbálása. Itthon dicsekedve mesélték a hitetlenkedőknek, hogy „bizony, a kezükből ettek, sőt a fejükre szálltak”!
A galambok etetése a magyar nagyvárosokban sem volt ritkaság a huszadik században. Bár nem voltak olyan bátrak – ma azt mondanánk, szemtelenek –, mint világhírű társaik, Budapesten vagy Szegeden is örömet okoztak azoknak, akiknek nem lehetett saját állata.
Kicsit hasonló pályát futott be nálunk a bütykös hattyú is, mely néhány száz éve szinte teljesen visszaszorult Észak-Európába. Ám a romantika idején újra felfedezték, mint „parkdíszt” és az egész kontinensen elterjesztették. Először csak a főúri kastélykertekbe hoztak belőle egy-egy párt, később a városi tavakban jelentek meg, ma pedig már természetes vizeinken is megtalálhatók. Azt elvadulva is megjegyezték, hogy az emberre számíthatnak: ma is etetik őket. Így azután ideális fotóalanyok, a Fortepan képein is rendre felbukkannak.
Etetni persze más madarakat is lehet. Például a Duna-hidakról sirályokat, amelyek bár közel jönnek, egyáltalán nem voltak könnyű célpontok a hatvanas évek fotósainak.
Persze sokkal könnyebb fényképezni valamit, ha nem repül el. Mondjuk, mert kalitkában van. A díszmadár gyakori kiegészítője volt az egykori lakásoknak, házaknak. A jobb módúaknál valamilyen nagy testű papagáj, kanári volt a kalicka lakója. A szegényebbeknél, főleg a németajkú falvakban, befogott énekesmadarak: tengelic, csíz, erdei pinty. A hetvenes-nyolcvanas évekre azután a hullámos papagáj és a zebrapinty lett a két legnépszerűbb díszmadár a magyar háztartásokban.
A legkönnyebb persze azokat a madarakat fotózni, amelyek még ennyire sem mozognak. Mondjuk a vadászok terítékén. A jelenleg is előszeretettel vadászott fajok mellett olyanokat láthatunk a korabeli zsákmányban, mint a ma már szigorúan védett túzok vagy a teljesen értelmetlenül megölt kisénekesek.
A múlt században még jóval gyakoribb volt a preparátumok készítése is. A kitömött állatok egyrészt oktatási és kutatási célokat szolgáltak – többek közt a már említett, jó minőségű fotók hiánya miatt –, másrészt otthonok és vendéglők gyakori díszei voltak.
Van azonban egy madár, amelyhez, úgy tűnik, évszázadok óta hasonló a viszonyunk. Sőt, tulajdonképpen fotózni is ugyanúgy fotózhatjuk őket, mint a hőskorban. Ez pedig a fehér gólya. Már nagyon rég beköltöztek a falvainkba, mi pedig nagyon régóta szeretjük őket, akár a kéményre, akár a villanyoszlopokra rakják a fészküket.
Olyan gólyafészkes fényképeket, amilyenek a Fortepanon szerepelnek, akár ma is készíthetnénk.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/madarfotok
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!