Az elmúlt egy évben a virtuális térben éltem az életemet. Online meditáció, online jóga, online edzések, online vásárlás, nyelvórák és előadások. És online találkozások a barátokkal, a családdal.
Vajon mások élete is ennyire átalakult? Miként változott meg az ismerőseim élete az elmúlt egy évben? Hogy viselik a harmadik hullámot? Mi az, ami legjobban hiányzik nekik a „normális” életből? Erről kérdeztem őket, majd portrét készítettem róluk élő netkapcsolaton keresztül, vagyis online (az otthonomban megtalálható alapanyagok, tárgyak segítségével).
Leila: Bőven megvan mindenem
Már a járvány előtt otthagytam a munkahelyem, és hálás vagyok, mert megtehettem, hogy a pandémia idején nem kellett újra munkát vállalnom. Már korábban is eléggé minimalizáltam az életmódomat, úgyhogy azt mondhatnám, számomra ez a lelassult világ az optimális, illetve az, hogy a külvilágban sincsenek nagyon események, nem kell sehova menni. Nem érzem úgy, hogy bármiben korlátozva lennék. Például, ha nagyon akarnék, utazhatnék, de tudom, hogy most nem ennek van itt az ideje.
Őszintén szólva, jól éreztem magam az elmúlt egy évben, kifejezetten élvezem az itthoni létet. Azokat persze nagyon sajnálom, akik elvesztették a munkájukat vagy nehéz helyzetbe kerültek a járvány miatt, de azokat, akik azon problémáznak, hogy nem mehetnek moziba vagy bulizni, nem értem.
Hogy mi változott mégis? Megtanultam spórolni, csökkentettem a kiadásaimat, felesleges dolgokat már nem veszek. Rájöttem, hogy bőven megvan mindenem. Szerencsém is van, nem most kell például berendeznem a lakásomat. A ruhákat is nemrég válogattam át, több mint elég, ami a szekrényben van. Más kérdés, hogy szinte már csak melegítőt, pizsamát és törölközőt mosok. Nem tudom, mikor volt utoljára farmernadrág a szennyesben.
Gábor: Ne csak a pénzkeresésről és a saját ambícióinkról szóljon az élet
Hangszerkészítő vagyok, korábban egy hangszerboltban dolgoztam, ami tavaly márciusban bezárt. Elkezdtem itthonról dolgozni, több-kevesebb megrendelés mindig akadt, volt spórolt pénzünk is, vagyis fenn tudtuk tartani az életünket. Aztán a feleségemnek megszűnt a munkahelye, én is munkanélküli lettem. Három hónapig kaptuk a munkanélküli járulékot. A járvány csendesedni látszott, nekünk pedig volt időnk és spórolt pénzünk, elmentünk az El Camino zarándoklatra. Akkor még azt gondoltuk, hogy mire hazatérünk, már régen vége ennek az egésznek. Tévedtünk.
Viszont a Caminon jött az isteni sugallat, hogy főznöm kellene, sok emberre. Már korábban is gondoltam rá, hogy jó lenne önkénteskedni, időnként mások érdekeit is előtérbe helyezni, hogy ne csak a pénzkeresésről és a saját ambícióinkról szóljon az élet. Mi igazából nem kerültünk nehéz helyzetbe, és arra gondoltam, valahogy segíteni kellene azoknak, akiknek annyija sincs, mint amennyi nekünk van. Azóta a krisnásokhoz járunk ételosztásra a feleségemmel, én már a konyhán, a főzésbe is besegítek. Közben közalkalmazott lettem egy zeneiskolában, a feleségemnek is újra lett munkája.
Jó lenne már jönni-menni, beülni valahova kajálni, elmenni koncertre, színházba, de különösebben nem hiányzik semmi a „normális” életből. Egyébként úgy vettem észre, az emberek már tesznek az egészre. Múltkor láttuk, hogy az egyik kocsmában ott bandáztak az emberek, söröztek, cigiztek maszk nélkül. Vagy sokkal durvább szigorításokra lenne szükség, vagy hagyni az egészet a francba.
Veronika: Mi még a szerencsésebbek vagyunk
Tavaly a járvány kitörését követően a cégtől, ahol dolgoztam, másfél óra alatt rúgtak ki több mint négyszáz embert, köztük engem is. Ez elég rosszul érintett, és nagyon bántott, hiszen korábban mindig azt hallgattam, hogy milyen ügyesek és fontosak vagyunk a cég életében.
Nem tudtam elképzelni, mi lesz ezután. Amióta kijöttem az egyetemről, mindig volt hivatalosan bejelentett, nyolcórás munkám, otthonról is ezt a példát hoztam, a szüleim is alkalmazottak voltak. Anyukám onnan ment nyugdíjba, ahol anno a pályáját kezdte. Most mi lesz? Nem leszek sehova bejelentve, csak lógok majd a levegőben? Azt éreztem, hogy nem tartozom sehova, és hogy ez egy rossz dolog.
Az első egy-két hétben ezen stresszeltem, aztán jött a jó idő, nyár lett, megjött a végkielégítés. Rájöttem, hogy igazából ez nem is olyan rossz, és megpróbáltam a helyzetből előnyt kovácsolni. Lett időm (korábban csak azzal napi két óra ment el, hogy a dugóban ültünk) és energiám különböző kreatív tevékenységekre. Anyukámmal cipőt festettünk, falapokból dekorációkat készítettünk, az egyik barátnőmmel elkezdtünk újrahasznosított alapanyagokból táskákat varrni, és megpróbáltuk eladni őket. Elkezdtünk a férjemmel önkénteskedni, eljártunk a környékünkön szemetet szedni. Eredeti végzettségem szerint olasztanár vagyok, újra tanítani kezdtem egy nyelviskolában, lettek magántanítványaim.
Eltelt egy év, ez már a harmadik hullám, és számomra ez a legnehezebb. Azt gondoltuk, hogy oké, a 2020-as év már erről fog szólni, nem találkozik a család karácsonykor, nem megyünk szilveszterkor bulizni. Nagyon vártuk, hogy a 2021 más lesz. De csak még rosszabb és még nehezebb lett. Sokan vannak a betegek, őrületesen sokan halnak meg. A férjemmel néha elmegyünk a dél-pesti kórház mellett, látjuk, hogy az összes ablakban ég a villany, a mentők ötpercenként szirénázva robognak el. Nem könnyű a karantén, de mi még a szerencsésebbek vagyunk, csak ezt kell kibírni. Megyünk haza, a kis nyugodt otthonunkba és életünkbe, tőlünk pár száz méterre pedig második éve emberek azért küzdenek, hogy életeket mentsenek meg.
Zita: Nem engedhetem meg magamnak, hogy szétessek
A legnehezebb az volt, hogy nem találkozhattam a szüleimmel, a családdal. Tavaly nyáron megszületett a fiam. A párom a szülést követően csak egy-két órát maradhatott velünk, utána pedig már csak naponta kétszer húsz percre engedték be látogatóba. Miután a kórházból hazajöhettünk, a szüleim nagyon aggódtak értünk, azt mondták, hogy ha lehet, inkább a kötelező vizsgálatokra se járjunk el, nehogy a rendelőben kapjunk el valamit. De szerencsére mindig minden rendben volt, időpontra mentem, nem volt tömeg.
Tavaly novemberig bírtam, hogy nem találkoztam se a barátokkal, se a családdal, és tulajdonképpen semmi kontaktom nem volt a külvilággal. A párom dolgozott, én egész nap otthon voltam egyedül a gyerekkel. Végül a testvéremhez, aki itt lakik néhány utcára, átmentem néhányszor látogatóba, de akkor is tartottuk a távolságot. A nagyszülők az unokát egy-két találkozástól eltekintve csak kerítésen keresztül látták, a másik nagymamával videócseten tartjuk a kapcsolatot.
Nagyon nehéz ez, de nem engedhetem meg magamnak, hogy szétessek vagy beforduljak. Muszáj csinálni. Sokat aggódtam amiatt, hogy mi lesz a fiammal, ha velem történik valami, de ez szerintem minden anyukának a félelme. A nővéremnek annak idején legalább a szüleim be tudtak segíteni, nekem a vírushelyzet miatt most nincs ilyen segítségem. Nem azt szeretném, hogy vigyázzon valaki helyettem a gyerekre, hanem hogy legalább egy kicsit felnőtt társaságban lehessek. Építész vagyok, egy kis építészirodában dolgozom, de jelenleg azt is itthonról.
Mi hiányzik a legjobban? Átmenni a szüleimhez. Ücsörögni a kertben, gyerekek, szülők, nagyszülők, kutya, mindenki együtt. Ennyi. Ez hiányzik a legjobban.
Csaba: Lassan már a Domestost is felforralom
Mivel a szemüveg gyógyászati segédeszköznek számít, illetve egészségügyi szolgáltatók vagyunk, minket nem érintettek a bezárások, egy-két héttől eltekintve végig nyitva lehetett az optika az elmúlt évben. Ahogy egy szerelvénybolt sem zárhat be, és mondhatják azt, ha csőtörés van, hogy hadd folyjon a víz, mi sem mondhatjuk a pácienseknek, hogy valahogy bírják ki szemüveg nélkül.
Édesanyámmal saját vállalkozásunk van. Némileg visszaesett a forgalmunk, mert az emberek nem mászkálnak annyira, aki teheti, későbbre halasztja a szemvizsgálatot, az új szemüveg készítését. Jelzik is az idősebb vásárlók, hogy majd jönnének, de még csak az első oltásuk van meg, és ha már eddig kibírták, megvárják a másodikat. Most volt itt egy néni is, aki mondta, hogy írjam be vizsgálatra, de úgy, hogy előtte és utána egy órával ne legyen senki, mert ő annyira retteg a fertőzéstől. Mondtam, hogy jó, megoldjuk. De mi amúgy is nagyon figyelünk, abszolút csíramentesek vagyunk, folyamatosan fertőtlenítünk. Komolyan, lassan már a Domestost is felforralom.
Nekem annyiban változott az életem, hogy maszkot kell hordani, most is itt van a nyakamban. A kezemet meg korábban is elég sokat mostam. Hétvégente a telekre járok, építem a házam, jó lenne már beköltözni. Azért egy étterembe már beülnék.
István: Ez már a harmadik hullám?
Már tavalyelőtt el kellett jönnöm Pestről, mert kiraktak az albérletből, és nem volt pénzem másikra. Hazajöttem Kiskunhalasra. Itt viszont nem ismerek senkit, a barátaim mind a fővárosban vannak. Tehát az elmúlt két évben egyébként sem találkoztam túl sok emberrel, alig mozdulok ki. Nincs ezzel bajom. Elég antiszociális vagyok, korábban sem voltam benne a pezsgésben.
Viszont, ha az elmúlt évet Pesten kellett volna töltenem, szerintem megőrültem volna. Eleve egy állati nyomasztó helyen laktam, bent a nyolcadik kerület kellős közepén. Itt legalább van kert, vannak állatok. Már négy kutyám is van, a láncról mentettük meg őket.
Most van polgári munkám is, külsős újságíró vagyok (István író és képregényrajzoló – a szerző), van internet, itthonról tudok dolgozni. Az elmúlt évben saját kiadót alapítottam, hamarosan megjelenik az első két kötetünk. Ráment a gatyám is, úgyhogy muszáj működnie.
Ha majd vége a járványnak, jó lenne visszakerülni Pestre. Nehéz lesz albérletet találni, mert most már nincs az az isten, hogy a kutyáimtól elszakadjak. A barátokkal Messengeren tartjuk a kapcsolatot, de azért az nem ugyanaz, mintha személyesen találkoznánk.
Micsoda? Hogy ez már a harmadik hullám? Mintha hallottam volna róla valamit…
Richárd: Elég nyomasztó volt eleinte
Egy koktélbárban dolgoztam bártenderként, de tavaly tavasszal a bároknak is be kellett zárniuk. Szerencsém volt, nem küldtek el, a bárt üzemeltető cég online eladással, disztribúcióval is foglalkozik. Átirányítottak a raktárba, zárjegyeztünk, csomagoltunk, megcsináltuk, amit csak lehetett. Azért nagyon nehezen bírtam, és elég nyomasztó volt eleinte. Egyrészt, hogy nem találkoztam emberekkel, másrészt, hogy az esti és éjszakai műszakról át kellett állni a korai kelésre és a délelőtti munkára. Később, amikor kiderült, hogy tovább fog tartani a helyzet egy-két hónapnál, már a cég boltjában alkalmaztak minket, tapasztaltabb bárosokat.
Amikor lazítás volt és nyitva lehettünk, azonnal kinyitottunk. Aztán megint be kellett zárnunk. Próbálkoztunk azzal, hogy pénteken és szombaton elvitelre készítünk koktélokat. Ez adott egy kis vígaszt és reményt, hogy abban a néhány órában ismét bártender lehettem, beszélgethettem a vendégekkel. Én ezt nagyon szeretem. Imádom ezt a szakmát. Korábban több mixerversenyt is nyertem, eljutottam nemzetközi versenyekre is. A nyeremények általában külföldi utak voltak. Így jutottam el Izlandra, Párizsba és Írországba is. De most versenyek sincsenek, és utazni sem lehet. Ez hiányzik a munka mellett a legjobban.
A legutóbbi szabályok szerint már csak ételt lehet elvitelre kérni. Nem tudom miért jobb, ha kaját viszel el, mint italt. De hát a korlátozásokban nincs sok logika.
(A képen látható „koktélok” illusztrációk, nem Richárd művei – a szerző)
Bori: Egy kicsit elgyászoltam
A járvány elején rengeteget dolgoztam, és nagyon sok stressz ért, át kellett szerveznem az egész éttermet, hogy életben tudjunk maradni. Amikor nem lehettünk nyitva, akkor a hajléktalanoknak főztünk minden nap ebédet, jótékonykodtunk. Mára ez az egész átfordult egy építő jellegű, önfejlesztő dologgá. A harmadik hullámot viselem a legnyugodtabban. Úgy érzem, hogy az elmúlt egy évben végzett munkámnak most érik be a gyümölcse. Ugyanis, amíg mások otthon voltak, elvonultak, én hét napból hetet munkával töltöttem. De sikerült átállnunk. Nemrég felvettem egy plusz szakácsot, illetve van egy helyettesem, akivel váltásban dolgozunk és vagyunk bent a konyhán. Én intézem a papírügyeket, az adminisztrációt, szervezek, csinálom a marketinget, újságcikkeket írok. Menedzselem a konyhát, hogy minél inkább önjáró legyen a dolog.
Megváltozott a céghez való hozzáállásom. Korábban benne voltam a tipikus kisvállalkozói hibában, minden a cég körül forgott, nem volt magánéletem. De – őszintén megvallva – én ezt az egészet tavaly tavasszal, amikor be kellett zárni és minden bizonytalanná vált, egy kicsit elgyászoltam. Leváltam a cégről lelkileg. Van egy munkaköröm, amit elvégzek, de nem omlik össze a világ, ha nem hajtom halálra magam. Megtanultam, hogy fontos több lábon állni.
Kihasználom az itthon töltött időt, fejlesztem magam. Konkrétan annyi tök jó online programot és előadást találok, hogy inkább az a baj, hogy nem tudok mindegyiken „ott lenni”. Esténként például a Zeneakadémián hallgathatsz koncertet. Elkezdtem animációs sound dizájnnal foglalkozni, zeneszerzést tanulok, szolfézsra „járok”, felvételizek egyetemre, valószínűleg tanítani is fogok egy most alakuló, alulról szerveződő alternatív egyetemen.
A közösségi élet azért hiányzik. Lógni a haverokkal, vagy csak a pultnál szóba elegyedni vadidegenekkel. Ezekből tök jó beszélgetések szoktak kerekedni. És jó lenne, ha nem lenne lelkiismeret-furdalásom, ha találkozom az édesanyámmal. Leginkább ez a mentális teher lenne jó, ha végre eltűnne.
Kinga: Örülünk annak, amink van
A férjemmel nemrég estünk át a covidon. Nem féltem a betegségtől, de nagyon csúnyán köhögtem-hörögtem, amitől azért megijedtem. Köszönjük szépen, már jól vagyunk, olcsón megúsztuk. Csak a fáradtság maradt, ahogy az öregek mondják, mintha a csontjainkból áradna. Értek minket veszteségek, ismerősök, kollégák haltak meg.
Szerintem az elmúlt egy évben átalakultak, erősödtek az emberi kapcsolatok, a közvetlen környezetünkben, de online is. Az online világban való együttműködést, a közös munkát azért még nekem is szoknom kell, pedig korábban is viszonylag sokat ültem a gép előtt. Mivel nem tudsz kimozdulni, oda kell figyelned azokra az emberekre, akik körülötted vannak. A szomszéd néni például szinte családtag lett. A környezetünkhöz való viszonyunk is átalakult. Sok dolognak megnőtt az értéke. Például nagyon örültem, hogy van itt egy (gerilla) kert, ahova ki lehet menni, hogy viszonylag sok könyvünk van, mindig akad valami jó olvasnivaló. Hogy vannak barátaink, akiket napi szinten fel tudunk hívni, és van kivel kommunikálni. Örülünk annak, amink van.
Biológusként mit gondolok erről a vírusról? Várható volt és várható, hogy lesznek még ilyen jelenségek. Két opciónk van: vagy felkészülünk, vagy csodálkozunk. Ma már kutatócsoportok foglalkoznak az előrejelzéssel. Annak idején megtapasztaltam ezt a jelenséget pajzstetvekkel. Hoztuk-vittük a kártevőket a világban, van, ami be is olvadt az adott hely faunájába. A világ nem egy állókép, hanem egy dinamikusan változó rendszer. Sok mindent újra kell gondolnunk. Azt, ahogyan élünk, az értékrendszerünket, mert egyszerűen rákényszerít a helyzet. Például tényleg olyan fontos, hogy külföldön nyaraljunk?
Valószínűleg sokkal tudatosabban kell élnünk az életünket. És ha ezzel a környezetünkben százból egy embert inspirálunk, akkor már megérte.
