- Bálint Pétert 2020 áprilisában, a tanév közben váratlanul mentették fel dékáni pozíciójából a Debreceni Egyetemen. A József Attila-díjas, állami érdemrenddel kitüntetett író 2015 óta vezette az intézmény hajdúböszörményi gyermeknevelési és gyógypedagógiai karát.
- Lapunk januárban írta meg, hogy a távozás mögött egy zaklatási ügyben indított etikai vizsgálat állhat, melynek végén elítélték Bálintot. Ennél többet azonban akkor nem tudtunk kideríteni.
- Cikkünk megjelenése után többen jelentkeztek, hogy beszélnének Bálintról. Köztük olyanok, akik nem a Debreceni Egyetemen kerültek kapcsolatba vele, de olyan is, akinek egy több mint 30 éves története volt. Tucatnyi forrással folytattunk beszélgetéseket, ezekből kiderült, hogy Bálint visszaélései – melyek nem függetlenek az ő, felsőoktatásban betöltött hatalmi pozíciójától – jóval kiterjedtebbek térben, de időben is, mint azt januári cikkünk írásakor sejtettük.
- Ugyanakkor kirajzolódott egy rendszerszintű probléma is. Forrásaink tapasztalata szerint Bálint egyoldalú közeledéseiről viszonylag széles körben tudtak az egyetemen, de nem foglalkoztak vele. Az érintettek most, az incidensek után évekkel egyértelműen állítják: ez a félrenéző intézményi reflex az igazán súlyos probléma. Egyik forrásunk ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozza: súlyos politikai nyomás volt mindenkin, aki bármit tehetett volna.
- Cikkünk háttérbeszélgetéseken alapul, az elhangzottakat, amennyire lehetett, ellenőriztük. Forrásaink keresztnevét minden esetben megváltoztattuk.
- Bálintról több nő is azt állította: közeledését fizikai erejüket bevetve kellett megakadályozniuk.
- Az egykori dékánt mindezzel szembesíteni szerettük volna. Az író előbb hajlandónak mutatkozott, hogy beszéljen az esetekről, végül azonban nem tette meg.
- Hivatalosan senki sem kért azoktól bocsánatot, akiket intézményi keretek közt ért inzultus Bálint Péter részéről. A leginkább érintett kar vezetői akkurátusan hallgatnak.
Kata már sok-sok éve nem találkozott Bálint Péterrel, és amikor néhányszor látta tanulmányi kirándulásokon, akkor is igyekezett elkerülni, mert áradt belőle valami, ami taszította. Épp emiatt nem is került vele kapcsolatba, az egyetlen markáns benyomása a Debreceni Egyetem korábbi dékánjáról az, ahogyan más diáklányok közelében látta őt.
Ha kicsit már pityókás volt, akkor folyton hozzányúlt a lányok arcához. Úgy viselkedett, mint akinek bárkit, bármelyik nőt szabad megérintenie. Neki ez ez teljesen normális volt.
Az elmúlt hetekben több nővel is beszéltünk, akiket Bálint Péter különböző módon megsértett vagy inzultált. Volt, akinél egy „pajzán” beszólással macsózott, volt, akinek a testi erejére volt szüksége ahhoz, hogy megszabaduljon tőle. Az ugyanakkor mindegyik forrásunkban megmaradt, hogy az állami érdemrenddel kitüntetett író minden gátlás nélkül nyúlt hozzájuk, vagy próbálkozott be, sőt néha az se zavarta, ha „próbálkozásának” szemtanúja is van.
Volt még egy visszatérő felismerés forrásaink közt, igaz, ez már nem elsősorban Bálint Péterre vonatkozott, hanem a közegre. Ami így vagy úgy, de tolerálta ezt a viselkedést. Éva – aki ma is a felsőoktatásban dolgozik – azt mondja, neki évekre volt szüksége, amíg a Hajdúböszörményben történteket maga mögött hagyta. Ott tanított addig, amíg elege nem lett.
Elsősorban nem is azt volt nehéz feldolgozni, ahogyan Bálint Péter közeledett felém, hanem a kollégák reakcióját. A negligálást, a félrenézést, majd a hibáztatást, hogy biztos én viselkedtem kihívóan, és én nem tudom tolerálni Bálint Péter stílusát. Hiszen ő ilyen, őt – mondták nekem – így kell elfogadni. Amivel végül is azt mondták, fogadjam el azt, hogy zaklatott.
Indoklás nélkül, hirtelen
Forrásainkkal azután beszéltünk, hogy az év elején megírtuk: a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Kara korábbi dékánjának zaklatási vád miatt kellett etikai bizottság elé állnia, és a vizsgálat után, 2020 áprilisában Bálintot felmentették dékáni pozíciójából, anélkül ugyanakkor, hogy az okokról a nyilvánosságot tájékoztatták volna.
Cikkünkben az etikai eljárást ismerő forrásunk elmondta, hogy Bálintot az egyik női kollégája jelentette fel, mert „megengedhetetlenül közeledett hozzá.” Bálint az eljárásban ezt nem ismerte el, azt mondta, „stílusa inkább barátkozós és közvetlen jellegű, semmint bántó” – mondta forrásunk, aki a téma érzékenysége miatt kérte, hogy nevét semmiképp ne említsük. Azt azonban egyértelművé tette, hogy az eljárás az akkori dékán elmarasztalásával zárult, az egyetem pedig nem cáfolta az állításainkat. Az eljárásban nem Éva volt az érintett, de hogy ki, azt továbbra sem tudtuk kideríteni. Azt azonban igen, hogy Bálint „barátkozós, közvetlen stílusának” közel sem egyetlen áldozata volt.
A következő esetek több helyszínen játszódnak: Hajdúböszörményben, Debrecenben és Miskolcon, illetve különböző tanulmányi kirándulásokon, ahol Bálint Péter is megjelent. A követhetőség miatt sorrendet állítunk fel: előbb a Miskolci Egyetem egykori hallgatóinak a történetei jönnek, akiket nem tanított Bálint, mégis kapcsolatba kerültek vele, jóllehet, ennek okát a mai napig nem tudják.
Nyakas, és vaskos a humora
Engem évekkel ezelőtt inzultált. A tanszék fennállásának évfordulóját ünnepeltük az egyetemen, egy konferenciát szerveztek a tanárok, ahova a régi diákokat is meghívták. Így kerültem oda én is. Feltételezem, hogy Bálint a tanszék néhány oktatójának barátjaként és a tanszéki kirándulások résztvevőjeként volt ott jelen, mert úgy tudom, nem állt az egyetem alkalmazásában
– meséli Kriszta.
András szintén jelen volt az ünnepségen, ő korábban járt olyan tanulmányi kiránduláson, amin Bálint is részt vett. „Fogalmam sincs mit keresett azon a kiránduláson. Erdélyben voltunk, egy kocsmában tanárok és diákok együtt. Ez sok-sok éve volt, és ma már másképp gondolkodom arról, ami ott történt, noha ott is éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Időnek kellett eltelnie, hogy megértsem, ez mi is volt pontosan.” Azt, hogy mi nem volt rendben, András ma így fogalmazza meg: „a kirándulást szervező tanárok Bálinttal együtt egy olyan keretet hoztak létre, amiben bele tudsz sodródni olyan dolgokba, amelyekbe egyáltalán nem akartál, és mire leesne a tantusz, már késő, hogy az alkoholos befolyásoltságról, a diáklányok itatásáról ne is beszéljek. Viccesre van véve, ami igazából kínos és bántó, de ezt fiatalon még nem látod át, mivel például éppen a tanáraid csinálják.”
Ezekről az „alapokról”, a közegről, Andráshoz hasonlóan beszélt Kriszta is: a tanár-diák, azaz a férfi tanár és diáklány viszony teljesen legitim volt, még szóbeszéd szintjén is, ahogyan olykor a különböző szexista megjegyzések is. Fontosnak tartják kiemelni mindketten, hogy ezt nem táplálta minden tanár, sőt olyan is akadt, aki benne volt ugyan ebben a társaságban, mégsem volt sajátja ez a viselkedés – ám jelenlétével legitimálta azt.
András így folytatja az erdélyi esetet:
A kocsmában az történt például, hogy előkerült egy nagy üvegpuska, amibe pálinka volt töltve, és mentek körbe, nyomták a diáklányok szájába, hogy húzzák meg. Röhögő férfi tanár az üvegpuskát, bele a lányok arcába… Ugye, nem kell sokat magyaráznom, hogy ez miért teljesen vállalhatatlan? Ez a dolog ott úgy volt tálalva, hogy kicsit vaskos, de belefér, miközben most ezt nekem kellemetlen felidézni. Többen ki is mentünk a kocsmából, amikor ez volt, és kinn a lányoknak remegett a keze, ahogy szívták a cigit. Ilyet felelős tanár nem tehet, ilyenhez nem asszisztálhat. Még akkor sem, ha Bálint volt a leghangosabb, mert ezt nem lehet engedni. Ezt láttam, és több mindenről hallottam, de azokból nem tudom, mennyi az igaz, mennyi nem.
András is megjegyzi, szexista megjegyzéseket Bálint nem egyszer tett, de ezt maga Bálint vagy közvetlen tanári környezete mindig csak vaskos humornak titulálta. „Ez volt az ő karaktere. A vaskos humorú, viccelődő, kötekedő, nyakas, kálvinista ember. A férfi! Ezért kellett őt tolerálni, mert hát ő ilyen, ez a figura. Ezt tolták ránk a tanáraink.”
A fiatalember azért tartotta szükségesnek felidézni ezt az esetet, hogy érzékeltesse: innen indul minden, hogy aztán lépésről lépésre durvuljanak el a dolgok. Például az erdélyi kirándulás után évekkel, ismét egy kocsmában, de ezúttal már Miskolcon.
Leállították, konfliktus lett belőle
Ismét a konferencián vagyunk, amiről Kriszta meséli: amikor az előadásoknak vége lett, jött a fogadás, ahol Bálint egy durva rasszista és szexista megjegyzést címzett neki,
én kikértem magamnak, mire csak azt nem kaptam meg, hogy fapina vagyok, hogy nem értem a viccet. Ekkor jeleztem neki, hogy nem szeretnék többet beszélni vele.
András úgy emlékszik, hogy többen, amikor meglátták, hogy Bálint Péter is megjelent a tanszéki ünnepségen, felvetették, hogy mielőbb távozni szeretnének, mert „ha ő itt van, akkor én nem maradok”. „Eljöttünk az egyetemről, és átmentünk egy közeli kocsmába. Ott elkezdtünk erről az egészről beszélni, hogy ki ez a csávó, mit keres itt, miket csinált. Mindenkiből csak a frusztráció jött fel, az emlékekkel együtt. Sok minden ott derült ki számunkra.” Hamarosan azonban meglepődtek az öregdiákok, mivel a kocsmában megjelent Bálint Péter néhány tanszéki tanár társaságában.
Kriszta azt mondja, hiába kérte a távolságot Bálinttól, a férfi „a kocsmában is odalépett hozzám, és belecsípett az alhasamba, ezért ellöktem magamtól, és jeleztem, hogy a közelembe ne jöjjön többé, miközben olyan arcot vágott rám, mintha megint viccnek kéne ezt vennem. Többen voltak körülöttünk, de félrenéztek. Úgy gondolom, Bálintnál hétköznapi gyakorlat volt, hogy bárki testéhez hozzáérhet kedve szerint.” Kriszta ezután, amikor egy kicsit összeszedte magát, a kocsma előtt egy volt szaktársa támogatásával szembesítette Bálintot a tetteivel, és arra kérte, menjen haza, ne jöjjön vissza a kocsmába, és másokat is hagyjon békén.
András is emlékszik erre a jelenetre, amikor többen elkezdték Bálintot szembesíteni azzal, amit sérelmeztek a viselkedésében. „Ő nem értette az egészet, ha jól vettem le a helyzetet.” András azt mondja:
Egyszer csak azt vettem észre, hogy rámászott az egyik lányra, már a mellét meg a hasát fogdosta. Ekkor odaléptem Bálinthoz, és határozottan leállítottam.
András azt mondja, az így kialakult konfliktust Bálint úgy próbálta megoldani, hogy Andrásék tanáraihoz fordult segítségért, azaz befolyásánál fogva igyekezett számon kérni őt, noha azon az egyetemen Bálint Péternek nem volt pozíciója, és egyébként is az egyetemen kívül voltak, egy „informális” rendezvényen.
Nekem ez volt a legmegdöbbentőbb: a tanáraim reakciója. Kérdeztem tőlük, tényleg nem látják, hogy mit csinál? Hogy hány embert megsért? Egy számomra fontos tanár állt ott, és védte Bálintot. Az igazság az, hogy nem is értették, amit mondok. Láttam rajtuk, nem akarják elhinni, amit mondok, láttam a szemükben a zavart, hogy nem tudják, hova tenni a szavaimat. Ezek a tanárok azt sem vették észre, hogy mellettük több nő kiborult, és egy nagyon komoly dráma folyik, egy szembesítés. Teljesen vakok voltak erre – sokkönyves bölcsészdoktorok, egyetemi vezetők, csúcsértelmiségiek. Nem fogták fel, vagy nem akarták felfogni. Nem tudom, végül is mindegy is.
Nem az inzultus volt a legrosszabb
Kriszta azt mondja, csak jóval később tudta helyre rakni a történteket. Az említett inzultusnál „sokkal mélyebb gondot okoztak azok a reakciók és az a lelkiismeretfurdalás, amit rám raktak olyanok, akik egyébként elítélték Bálint viselkedését” – mondja.
A nő szerint a tanároktól is érkező reakciók a bagatellizálástól („amikor részeg, ő ilyen”), a félrenézésig, sőt a bántó negligálásig terjedtek. „Értik a felháborodásomat, de ennél többet ezzel nincs mit tenni, bár tök jó, hogy ki tudtam állni magamért. Ugyanakkor azt is sugallták, hogy az ezzel kapcsolatos nehéz érzéseim, a dühöm, mintha nem lenne arányban azzal, ami történt. Megviselt, hogy mindez számtalan ismerős között történhetett így meg, a lassan múló rossz érzésem és hiányérzetem is ebből fakadt. Csak ekkor kezdett bennem jobban tudatosulni, hogy mennyire meghatározó a közeg reakciója, amiben egy ilyen atrocitás történik, és ami kollektíven nem szankcionálja az ilyen viselkedést, ezzel pedig akaratlanul is segíti azt. És mennyire egyedül lehet ebben maradni, még akkor is, ha néhányan támogatók.”
„A legrosszabb – folytatja – az volt, hogy ezt az egészet úgy kellett kezelni, mintha pusztán egy egyedi, velem történt kellemetlenségről lenne szó, azaz semmilyen közösségi, intézményes felület nem volt arra, hogy ez a nyilvánvalóan nem egyszeri eset kibeszélhető legyen. Vagy azok a vélemények, hogy ennek a beismerése árthat a tanszéknek. Ezeket sokkal nehezebb volt feldolgoznom, mint Bálint inzultálását. Adott egy gellert a rossz érzéseimnek az, hogy ha kiállok magamért, kimondom hangosan, hogy ez így nagyon nincs rendben, azzal mintha én szegném meg a közösségi normákat. Az ezzel kapcsolatos hamis bűntudat és dilemma rejti el a valós problémát, amiben az ilyen figurák komolyabb felelősségre vonás nélkül operálhatnak.”
A tanszék több tanárával is beszéltünk, ők egyhangúan nyilatkoztak arról, hogy Krisztát ért inzultusról csak később szereztek tudomást. „Megdöbbentő, szégyenteli. Azóta nem láttuk felénk Bálintot. Én azon az estén nem beszéltem vele, mert ahogy közlekedett a folyosóinkon, nem volt kedvem megismerkedni vele” – mondja egy tanár, aki szintén nem tudta megmondani, miért volt jelen Bálint az ünnepi eseményen. Egy másik oktató lapunknak írt levele viszont azt bizonyítja, hogy az egyetemen kívüli, kocsmai események ismertek lettek olyanok számára is, akik nem voltak jelen, és az esetnek „a színfalak mögött” következményei is lettek. Szerinte a kocsmában „botrányos zaklatási ügy” történt, az eset után pedig ő Bálint Pétert személyesen is felelősségre vonta, majd minimalizálta vele a szakmai együttműködést. „A debreceni esetek tudomásomra jutásakor pedig mindennemű kapcsolatot megszakítottam vele” – írta. Azt, hogy pontosan mit is ért „debreceni esetek” alatt – hiszen az egyetem erről nem kommunikált, mi pedig csak egyetlen esetet írtunk meg januárban – már nem részletezte, hiába kérdeztünk vissza.
Ütöttem, rúgtam
Bálint Péter 2000 óta tanított a Debreceni Egyetemhez tartozó hajdúböszörményi – előbb főiskolai, később egyetemi – karon, előbb a Irodalmi, Kommunikációs és Kulturális Antropológia tanszék (cikkünk korábbi változatában a tanszék nevét pontatlanul írtuk, ezért elnézést kérünk – N.G.M.) vezetője lett, 2015-től pedig a gyermeknevelési kar dékánja. Az etikai vizsgálat szerint itt közeledett egy női oktatóhoz megengedhetetlenül.
Éva szintén tanított ezen a karon, ő így emlékszik vissza a stílusra, amely Bálint szerint mindössze „barátkozós, közvetlen” jellegű volt:
Hozzám is közeledett, bár ez nem a megfelelő kifejezés rá. Nem tudom, hogy ezt minek is hívják: a nap vége volt, túl voltunk az óráinkon, és egy sötét folyosón beszorított egy sarokba. Azonnal jeleztem, hogy ebből nem kérek, de ez nem hatotta meg. Ellöktem, meg is ütöttem, rúgtam is, hogy elengedjen. Kellett, így tudtam végül leszerelni.
Dóra – egy másik tanár – így emlékszik vissza a böszörményi éveire: „Szerencsém volt, velem nem jutott messze. Miután megismertük egymást, tett egy pikáns megjegyzést, és én arra úgy reagáltam, hogy többször nem próbálkozott. Tudom, mit kell erre mondani, nagylány vagyok, de hát akkor is próbálkozott, ráadásul mint hatalmi helyzetben lévő, a munkahelyi hierarchiában felettem álló személy. Akkor már tanszékvezető volt, és semmilyen gát nem volt benne.”
Mindkét forrásunk hangsúlyozza: a karon belül köztudott volt, hogy Bálint Péter „milyen”. Úgy tudjuk, voltak olyan tanárok, akik jó tanácsot is osztogattak a diáklányoknak: kerüljék el Bálintot, ha nem akarnak maguknak „bajt.” Éva azt mondja: „többször jeleztem másoknak, köztük tanszékvezetőknek ezt a problémát. A válasz rendre az volt, hogy nem kell őt komolyan venni, neki ilyen a stílusa. Aztán már az volt, hogy én vagyok a túl érzékeny, végül pedig, hogy én támadom Pétert, és különben is, miért öltözök úgy, hogy felhívom magamra a figyelmet. Miután eljöttem onnan, évekig tartott amíg felgyógyultam ebből lelkileg. Nem abból, amit Bálint művelt, hanem abból, amit az intézmény rám nyomott.”
Dóra szerint alapvetően kétféle oktató volt a karon: volt, aki látta, hallotta ezeket az incidenseket, tudott róluk, de „tisztában volt vele, hogyha megszólal, őt rúgják ki, vagy ki fogják utálni. És voltak olyanok, akiket ez nem érdekelt, mert félrenéztek. Mert ilyen-olyan pályázati, pénzügyi vagy más hatalmi viszonyon keresztül Bálint szövetségesei, lekötelezettjei voltak. Bálint pedig hozott pénzt a karra, komoly lobbiereje volt. Értekezleteken bedobta, hogy milyen jó kapcsolatai vannak, hogy felmegy az államtitkárhoz elintéz ezt-azt.”
Éva szerint abban, hogy ki volt az őt ért sérelemmel kapcsolatban megértőbb, nem volt szerepe annak, hogy az illető nő vagy férfi.
Az volt inkább a kérdés, hogy a szűk hatalmi kör részese volt-e, közel állt-e a belső maghoz vagy távolabb.
Dóra azt emeli ki, hogy a közeg más szempontból is normasértő volt az ő fogalmai szerint, azaz Bálint ki is lógott onnan, meg nem is. „Beleillett, ma már úgy látom. Olyan ivászatok voltak ott, ma is alig hiszem el. Ha meg húztad a szádat, hogy ez sok, az volt a reakció, hogy én nem tudok bulizni.”
Éva ehhez felidéz egy tanszéki kirándulást, amire ő is elment. „Én nem vagyok antialkoholista, de ami ott történt, az olyan lealjasodás volt, hogy tanár úgy nem viselkedhet. És ezek a tanárok azon röhögtek, ahogy Bálint Péter udvarol, érti, UDVAROL (?!) a diáklányoknak, amivel elképesztően kellemetlen helyzetbe hozta őket. Az is poén volt, hogy Bálint kiállt, és azt kérdezte: na, lányok, ki jön el velem? Általában azt tudom mondani, az ilyen eseteknél volt, aki megijedt, volt, aki nevetett, és volt, akit nem zavart, sőt.” Ugyanakkor hangsúlyozza: Bálint nem mehetett volna el ilyen messzire, ha ezt a közvetlen kollégái nem tolerálják, nem engedik. Ki ilyen, ki olyan okból. „Az ő viselkedését nem lehetett nem észrevenni, még akkor sem, ha nem próbálkozott be nálad. Nekem ne mondja senki, hogy éveken át nem látta a jeleket! Mégis tanszékvezetőt, aztán dékánt csináltak belőle.”
Betelt a pohár
Sikerült elérnünk egy olyan személyt is, aki mélységeiben ismeri a hajdúböszörményi kar múltját és kapcsolatrendszerét, és kevésbé kritikus az ott dolgozó tanárokkal, mint Éva vagy Dóra, és másban látja a hallgatás okát. Azt ugyanakkor megerősítette, hogy Bálint viselkedése, nőket érintő különböző fokú inzultusai ismertek voltak a tanárok előtt (ahogy mondja: „legendárium volt erről”), ugyanakkor Bálint körül „egy olyan védőburok volt, ami hosszú ideig sérthetetlenné tette őt”, állítólag ezért nem lehetett vele sokáig szembeszállni. Ez a burok elmondása szerint egyértelműen Bálint vélt vagy valós politikai támogatottságából származott, mert a korábbi dékán rendre felemlegette ilyen jellegű, komolynak beállított kapcsolatait.
Az, hogy Bálint ellen mégis etikai eljárás indult, azért történt, mondja forrásunk, mert „egyszerűen betelt a pohár, átszakadt egy gát a tanárokban”, és a karon széles összefogás alakult ki vele szemben, aminek az volt a lényege, hogy „ez így nem mehet tovább”. Hozzátette, ő nem volt alanya Bálint egyoldalú közeledéseinek soha, de nincs oka kételkedni abban, amit a karon tanítók a 24.hu-nak elmondtak, ez ugyanis beleillik abba, amit Bálintról a „legendárium” alapján tudni lehet. Az etikai vizsgálatba egyébként nemcsak női kollégákat, hanem férfiakat és diákokat is bevontak, de hogy pontosan hányan illeték őt zaklatási váddal azt nem tudta pontosan megmondani forrásunk.
Az egész üggyel kapcsolatban évek óta nyomás volt mindenkin. Úgy érezték sokan, hogy nem lehet mit tenni. Ez is volt az óvatosság, ha tetszik, a félrenézés oka. Az etikai vizsgálat időszaka pedig nagyon nehéz és megterhelő volt azoknak, akik fel merték azt vállalni, hogy szembemennek a dékánjukkal.
Minél több tanárral szerettünk volna beszélni a hajdúböszörményi karról, de – a korábbiakkal együtt – tucatnyi megkeresésünkre nem érkezett válasz. Írtunk korábban tanszékvezetőnek, tanároknak, de az esetek többségében még csak választ sem kaptunk, amikor a Bálint-ügyről érdeklődtünk. Decemberben telefonon értünk el egy oktatót, aki röviden annyit mondott, hogy hallott az „etikai ügyről”, de többet nem tudott elmondani, más írásban ismerte el, hogy létezik a „zaklatási ügy”, de többet néhány héttel ezelőtti megkeresésünkre sem kívánt elárulni. Több címére is levelet írtunk Biczó Gábor dékánhelyettesnek, ő válaszra sem méltatott minket. Írtunk Gortka-Rátkó Erzsébetnek, a jelenlegi dékánnak, érdeklődve, mit gondol arról az állításról, hogy Bálint Péter nőket ért verbális és fizikai inzultusairól szélesebb körben is tudni lehetett a karon – ám ő sem válaszolt.
Forrásaink ugyanakkor egytől egyig Bálint kollégáinak felelősségét is hangsúlyozzák, akik azzal, hogy „nem beszéltek”, félrenéztek, egyszerre legitimálták, és bagatellizálták a nők elleni visszaéléseket egy egész intézményrendszer segítségével.
Nélkülük ez nem lett volna lehetséges
– hangsúlyozza Éva.
András felsorolásba kezd: „a mi egyetemi rendezvényeink és hátterünk teret adtak Bálintnak, legitimálták, hatalmi helyzetbe hozták, és azon az estén a többi tanár még védelmébe is vette.” Dóra önmagát olyan oktatónak jellemzi, aki látta, hogy mindez nincs rendben, „de nem szóltam, mert kirúgtak volna.” Összességében
az egész Bálint-jelenséget, noha én csak felszínesen érintkeztem vele, olyannak éltem meg, mint ami kellemetlen, de muszáj. Olyannak, mint egy jégesőt.
Bálint reakciója: igen, aztán nem
Zsuzsát még a januári cikkhez fűzött kommentje nyomán találtam meg. Amikor beszélgetni kezdtünk, elmondta, hogy a ’80-as években neki is fizikai erőt kellett alkalmaznia, hogy Bálint Pétert leállítsa. Ez Debrecenben történt.
Magyar-történelem szakos kistanárként került abba a gimnáziumba, ahová jártam. 17-18 éves voltam, ő pedig jól tanított, és jól tudott a műveltségével és franciatudásával büszkélkedni. Egyszer felhívott magához valami irodalmi ügyben. Ez kitüntetés volt, hogy ő meghív magához, az irodalmár! Fel is mentem, az ember abban a korban nem elég elővigyázatos. Én sajnos biztos nem voltam az, ma 55 évesen, jogászként így látom, ráadásul az még a szocializmus volt, a #metoo sehol nem volt még, nagyon másképp álltak az ilyen ügyekhez akkor. Amikor azt a feladatot vagy nem tudom mit, megbeszéltük, egyből rátért, hogy mit szeretne. Erőszakoskodott velem, és azt akarta, igen, azt. Ordítottam vele, hogy hagyja abba, ütöttem is. Így tudtam végül eljönni, mert szerencsére meg tudtam védeni magam. Mégis harminc éven át folytathatta az ámokfutását. Mennyi, de mennyi álszent ember kellett ehhez…! Ez az ember veszélyes, és senki nem állította le. Ami történt, azt mára feldolgoztam, a lányomnak is elmeséltem, hogy tanuljon belőle, mégis, most ahogy beszélek róla, felzaklat, pedig több mint harminc éve volt már.
Végezetül hozzáteszi: „később, amikor véletlenül összefutottam Bálinttal Debrecenben, még célozgatott is rá, hogy menjek át hozzá, milyen jó lenne az. Fel sem merült benne, hogy mennyire súlyos volt, amit tett.”
Bálint Pétert telefonon értem el. Jeleztem neki, hogy többen súlyos állítással illették őt, zaklatással vádolták, ezért szeretnénk meghallgatni, hogy ő mit gondol ezekről az esetekről, hogyan emlékszik rájuk. Bálint első reakciója erre az volt, hogy nem tudja mit kellene mondania, hiszen nem tudja, hogy ki és mit állít pontosan. Azt mondta: az egyetemi időszakát lezárta. Kértem, hogy mivel súlyos állításokról van szó, mindenképp szánjon rá időt, beszéljünk. Mivel éppen ügyintézésben volt, abban állapodtunk meg, hogy később felhívom, ám a megbeszélt időpont előtt SMS-ben jelezte, hogy mégsem kíván nyilatkozni, és szerinte nem közszereplő. Állította ezt a sokkötetes, az elmúlt évek során számos állami és helyi kitüntetést kapó író-esszéista, az egykori tanszékvezető, majd dékán.
