Belföld vélemény
Jászberény, 2011. november 25.
A restaurátorok egyike az utolsó simításokat végzi egy lehelletvékony rézlapokkal bevont, frissen metálozott oszlopfőkön a jászberényi Nagyboldogasszony főtemplomban. A gótikus stílusú, székesegyház méretű műemlék épület szakaszos felújítása 1995 óta tart. November végére a temlombelső újabb egyötöd részét restaurálják a szakemberek.
MTI Fotó: Bugány János

TGM: Három cikk az ÉS-ben

Talán szokatlan a mai Magyarországon, hogy az egyik lapban a másik lap közleményeire hívjuk föl a tisztelt olvasó figyelmét – és nem pusztán lovagiasságból vagy  együttérzésből a nehéz sajtóviszonyok közepette – , egyszerűen azért, mert ezek a közlemények közérdekűek, úgyszólván történeti (jelenkortörténeti) jelentőségűek. Megértetnek velünk sok mindent, ami a napihírek káoszába belekeverve nem volt elég világos számunkra.

Az Élet és Irodalom 2019. január 25-ei, pénteki számában Marosi Ernő Széchenyi-díjas akadémikus, egyetemi tanár (ELTE), 1991 és 2000 között az MTA Művészettörténeti Intézetének igazgatója – mindettől függetlenül: nagy tudós – bámulatosan tömör, mély cikkében áttekinti a közép-európai és magyar honi műemlékvédelem (szélesebb értelemben a művészeti hagyomány gyűjtése, megőrzése, lajstromozása, karbantartása, históriai értelmezése, földolgozása) eszmei és intézményi történetét, ami helyenként a sejthetőhöz és az elvárhatóhoz képest is hátborzongató, némelykor pedig lelkesítő. XIX. századi eleink nem csupán restaurálták, de időnként maguk tervezték és építették meg középkori emlékműveinket, a középkorinál jóval középkoribb szellemben. De hát jót akartak. Most azonban a helyzet másképpen súlyos. A halk szavú szerző szerényen megjegyzi, elismerve az értelmezési változatok sokféleségét és szabadságát: „Az értelmezés szabadsága azonban aligha képzelhető el a műalkotás teljes megőrzése nélkül.” A műalkotások teljes dokumentációját, amelyet sok nemzedék halmozott föl, időközben a megsemmisülés fenyegeti. „Tervtárak és fotóarchívumok nélkül a legtöbb esetben nem juthatnánk el az eredeti művekhez, s fel sem ismernénk [őket]. Ezeknek forrásértékét ugyanolyan specifikus kritika tisztázza, amilyen a forrásszövegek filológiája.”

A magyarországi műemlékvédelmi rendszer részbeni megsemmisítése, tönkretétele, a forrásanyag, a kutatási dokumentáció ebek harmincadjára kerülése – erről már többször írt a maradék magyar sajtó, bár ilyen kitűnően talán még nem – , a védett műemlékek számának állami-közigazgatási csökkentése a nemzeti (azaz a megmaradt országterületen található) művészeti örökség súlyos károsodásával, részleges pusztulásával fenyeget: a védelmező intézményháló szétszakadt. Kérem, olvassák el ezt a higgadt cikket, amely – ez nem Marosi professzor fogalmazása, hanem csupán az enyém – nemzeti tragédiáról számol be. Belőle, mint minden jó művelődéstudományi írásból, megtudhatjuk, hol éltünk és hol élünk.

Úgy látszik, a magyar nemzeti műveltség veszélyben forog, a múltat százak gondos munkájával nyilvántartott és elrendezett, nélkülözhetetlen tudásanyag eltűnhet.

A másik írás, amelyre tisztelettel fölhívnám olvasóink figyelmét, nekrológ. Lővei Pál professzor, a műemlékvédelem egyik érdemes szaktekintélye (Forster Gyula-díj, Ipolyi Arnold-érem) írta Dávid Ferenc művészettörténész (1940-2019) elhunyta alkalmából. Dávid Ferenc tárta föl munkatársaival Sopron építészeti örökségét. „…Főműve Sopron gótikus lakóházait elemző tanulmánya…” Dávid Ferenc azok egyike volt, akik segítettek megtartani és megérteni a magyarországi (persze nem csak magyar) kultúrák történetét az emlékek megszólaltatásával. „Élete végén – írja Lővei Pál – , iskolateremtőként végig kellett néznie iskolája szétverését. A magyar műemlékvédelem felszámolása életműve nem kis részének eltűnésével járt. Nem annyira műemléki munkáiról van szó – bár a műemlékjegyzék beharangozott 70-80%-os csökkentése ezzel is fenyeget – , hanem arról, hogy állami szervezet nélkül elvész kutatási módszere szerves továbbvitelének, az újabb generációk számára történő átadásának lehetősége.”

Kérem, olvassák el ezt az ugyancsak halk és higgadt írást. Szívbemarkoló.

A harmadik írás, amely ugyancsak méltó az olvasó figyelmére, Wilheim Andrástól, a kiváló zenetudóstól (a Zeneművészeti Egyetem Erkel-díjas tanárától, az Új Zenei Stúdió tagjától, a Kurtág-életműkiadás szerkesztőjétől) származik, műfaja: könyvismertetés.

Arról a kötetről szól, amely közreadta – pontosabban: megkísérelte közreadni – Eisikovits Miksa erdélyi muzsikus (akit, ha szabad megjegyeznem, ismertem gyermekkoromban Kolozsváron) máramarosi hászid zenei gyűjtését. Wilheim ezt írja a kiadásról: „A dallamközlések tele vannak sajtóhibákkal (hanghibák tömege; kimaradtak vagy rossz sorrendben szerepelnek dallamok; a külön lapokon nem Eisikovits saját gyűjtése van, hanem vázlatok egyes kompozícióihoz, illetve kimásolt dallamok Idelsohn kiadványából…); bizonyos megoldások a használt kottaíróprogramok automatikusan felkínált megoldásainak mechanikus elfogadásából fakadnak – szomorú konklúzió, hogy a dallamközlések mintegy 80%-a hibás. Egyes kottagrafikai jelek értelmezhetetlenek. A grafikázott kottát nyilvánvalóan senki nem vetette össze az eredeti kézirattal. […] …Nem volt korrektúra, sem szakmai kontroll. Summa summarum: ez a kiadvány további tudományos vizsgálódások számára használhatatlan. Mérhetetlen pénzt sikerült elherdálni a semmire: aligha lesz lehetőség újabb, megbízható kiadásukra.”

Műveltségünk süllyedésének egyre aggasztóbb tünetei kerülnek a nyilvánosság elé, amely – gondolom: tehetetlen kétségbeesésében, nem merem azt hinni, hogy: közönyösen – hallgat. Kivéve néhány (igen kevés) értelmiségit, aki tudományos vagy művészeti munkája rovására kénytelen ezekkel a hajmeresztő anomáliákkal foglalkozni.

Úgyszólván mindenki tudja, aki még hozzájuthat igényesebb újságok olvasásához, hogy a Közép-európai Egyetem (CEU) kiüldözése után megindult a Magyar Tudományos Akadémia bölcsészet- és társadalomtudományi kutatóintézeteinek és az egész akadémiai kutatóhálózatnak a módszeres és következetes tönkretétele (amelyben az ítélet-végrehajtó szerepét Palkovics László járműgépészmérnök, akadémikus, egyben miniszter játssza); masszív elbocsátások történnek a budapesti ELTE társadalomtudományi és bölcsészkarán, az adófizető pénzén történő „privatizálás” fenyegeti a Corvinus (közgazdasági) egyetemet ugyancsak Budapesten: evvel kikerül az eddigi törvényes kontroll és garanciák hatálya alól, és bármit lehet majd vele csinálni. Palkovics miniszter mellett föltűnik Parragh László burkolóanyag- és épületszerelvény-kereskedőnek, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökének férfias alakja, aki újabban a nemzeti kormány legfontosabb tekintélye oktatási (oktatássemlegesítési) ügyekben. Parragh (orosztanári és jogászdiplomával) életcélja, hogy hazánk lakosságát az automatizált gyártósorok mellé rendelt betanított munkások műveltségtől és tudástól meg nem érintett közösségévé tegye, mert szerinte ezt követeli a tőke és az állam érdeke. Egyikük szerint se – és a Legfölső Hely szerint se – szükséges ehhöz mindenféle tudomány, kutatás, művészet, könyvkiadás, adatrendezés, alkotás, hogy az elavultnak vélt gondolatszabadságról ne is tegyünk említést. Dr. Kásler mindenügyi miniszter pedig föltűnő előszeretetet mutat a délibábos áltudomány iránt, amelynek most külön új állami intézetet szentelnek, vezetője társasházi közös képviselő, akinek ez úton is sok sikert kívánunk.

Ugyanakkor távol álljon tőlünk azt állítani, hogy a magyar nemzeti kultúra hanyatlását kizárólag a nemzeti kormánynak és tanácsadóinak a működése okozza. Megy ez magától is,

de a Nemzeti Együttműködés Rendszere nagy buzgalommal gyorsítja a folyamatot. (A hanyatlás egyik kínosan föltűnő jele volt, amikor a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett Bacon/Freud-kiállítás miatti – udvariasan szólva – ostobán nyárspolgári fölháborodásra, tiltakozásra a közgyűjtemény vezetői szelíd, zavart mentegetőzéssel és magyarázkodással válaszoltak a nyilvánosság előtt, ami tudtommal egyedülálló a képzőművészet és a muzeológia újabb nemzetközi történetében. Pedig itt a fitty hányására lett volna szükség.)

Akárhogy is van, kérem, vegyék meg az Élet és Irodalom legutóbbi számát, sőt: arra kérem önöket, hogy olvassák el az ÉS utolsó előtti, január 18-ai számában Kenesei István nyelvészprofesszornak, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának a cikkét az ún. Magyarságkutató Intézetről. Ez is roppant tanulságos és élvezetes. Főleg annak, aki kedveli a rémdráma műfaját.

Kiemelt kép:Bugány János/MTI

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Image: 73882123, K¸lˆnleges GÈsa est a Sushi Seiben 2019 ·prilis 4.-Èn., Place: Budapest, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.