Többféleképpen reagálhat az, aki hallotta a hírt, hogy Lukács György szobrát a XII. kerületi Szent István parkból eltávolítanák: vagy legyint a hírre, vagy örül neki, vagy mélységesen felháborodik, vagy – és ők lehetnek a legtöbben – szeretnék, ha az ilyen típusú vircsaftok végre befejeződnének. Nyilván attól is függ a reakció, hogy valaki mit tud Lukácsról és/vagy milyen politikai beállítódása van. De mivel a rendszerváltás már régen megtörtént, kezdenek ezek az akciók merő undort kiváltani az emberekben úgy általában minden politikussal szemben.
Lehet valaki konzervatív, de filozófiai műveltsége miatt ezt mégis barbarizmusnak tartja, lehet valaki elég jól tájékozott, és mégis Lukácsot túlértékeltnek vélheti stb. Amiben osztoznak a különböző beállítódású magyarok, hogy úgy vágynak az elegánsabb emlékezetpolitikára, mint valami falat kenyérre. Egy civilizáltabb emlékezetpolitikáról ábrándozok magam is.
Szabaddá akkor tesz egy kultúra, ha civilizált is. Civilizáció alatt érthetjük a tudományos és művészeti lehetőségek kibontakoztathatóságának lehetőségét, a sorsunk alakítását, az igazságosságosságot. Igazságos társadalmat pedig úgy lehet létrehozni, ha a játékszabályokat akkor találjuk ki, amikor még nem tudjuk, melyik csapatba kerülünk. Például, ha nem tudjuk előre, nőnek vagy férfinak kell születnünk, akkor aligha találunk ki egy olyan világot, amelyben a nőkön nemi csonkítást kell végezni, csak hogy biztos ne élvezzék a szexet és hűségesek maradjanak.
Civilizálatlanságunkat kiválóan méri egy szobor indokolatlan eltüntetése. Ilyenkor megint csökken a szabadságunk. Nemcsak azoké, akik Lukácsot becsülik, de azoké is, akik nem, mert maholnap olyan szobrokat fognak rájuk tukmálni, gyerekeiknek pedig olyan művészeket fognak bemutatni, akiket ezek után kritikailag szemlélni nem lehet. A szobrokat üldöző kultúrák egyúttal saját szimbólumaikat rá is akarják kényszeríteni másokra.
A köztéri szobrok eltüntetésének és a kulturális intoleranciának idehaza is megtapasztalt „világbajnok” rendszere maga a kommunizmus volt. De hogy itt Magyarországon minden rendszer nagy szoboreltüntető volt, arra a történelem iránt érdeklődők igen csak rácsodálkozhatnak. (Ld. erről a Közös hősök vagy ellenfelek cikket, ahol a cím már önmagában is jelzi egy nép lehetséges viszonyait saját múltjához.)
Igazságos az – vélhetik a jobboldalon -, ha eltüntetjük a baloldali ikonokat és helyette visszanyúlunk a nemzetinek tarthatóhoz. Az igazságosságnak ez a megközelítése a vérbosszú logikáját követi, ám a vérbosszú a kultúrákban csak addig jó, ameddig fenyegetésként van jelen, ha már valóra kell váltani, akkor nagy a baj, mert a revansot kötelezően elvárja a saját kultúránk, és belekerülünk egy lefelé tartó spirálba. A politikusainkkal ez történik. Úgy érzik, saját híveiket elveszítik, ha nem keménykednek, és eközben mind jobban elszakadnak a társadalom többségétől.
Gyakorlatilag ebbe a spirálba csúszik bele Magyarország most is, ha nem is a vérbosszú, de a szimbolikus politizálás terén. A kultúra kötelez, a civilizált viselkedéstől viszont egyre távolabb kerülünk. Rossz kultúrákban pedig az emberek közérzete nem jó, még a győzteseké sem. Valahogy a győztesek sosem elégedettek, állandóan újabb csapást kell mérni, mert igazolni kell a felsőbbrendűséget és igazukat saját maguk előtt. Ha ugyanis már belerúgtam a másik oldal szimbólumaiba, akkor le kell értékelnem a másik oldalt, ami miatt, ha újabb szimbólumát látom, már nem tehetem meg, hogy nagyvonalúan elsétálok mellette. A dolognak ez a szociálpszichológiai magyarázata.
Pedig nagyon jól indultunk. A kommunista szoborpark létrehozása például egy nagyon civilizált megoldás volt, a barbár az lett volna, ha beolvasztják mindet. Később kiderült, hogy a civilizált viselkedés még kifizetődő is, hiszen szórakoztató turistalátványosság lett belőle. Pozitív példa a Gellért-hegyi Szabadság-szobor, mely – ha emlékeim nem csalnak – fehér lepedővel letakarva, majd újra leleplezve született újjá. Azt még az emberek meg tudták menteni a rendszerváltói politikai buzgalmaktól.
A 90-es évek rendszerváltó nagyvonalúsága után – amely ugyan számos ránk erőszakolt utcanevet és szobrot jogosan eltávolított, de számosat meg is hagyott – szép lassan belekerülünk a kicsinyes bosszúállásokba. Az emlékezetpolitika morális romlása persze nem azzal kezdődött, hogy a Fidesz fülkeforradalmat csinált. Felelősség terheli a liberális oldalt is, amelyik amikor hatalmon volt, szintén igyekezett véleményerőszakolóként fellépni. Ugyanakkor, ha vergődve is, máig látható egy jogi fejlődés. Először betiltották a horogkeresztet és a vörös csillagot, a későbbiekben pedig pontosították ezt, és azt mondtuk, az önkényuralmi jelképek használata csak akkor tiltott, ha megfelelő kontextusban akarnak dicsőíteni valamit, és így aztán sok ember számára sértőek és megbotránkoztatóak.
A keretek meghúzása ugyan mutat némi tisztulási folyamatot, de a másik szimbólumai iránti elnéző magatartás sosem volt erénye a mi kultúránknak. Személyes emlékeket is fel tudok idézni, mert mikor ilyesmire tettem javaslatot a gyurcsányi időszakban, szikrázó tekintetek kereszttüzébe kerültem. Az addig szerintem is rendben van, ha egy település főterére, ha mondjuk a Jobbik keresztet akar állítani, azt nem hagyjuk. Ez nyilván egyfajta falovas trükk, melynek során egy keresztény szimbólumon keresztül – mely köztiszteletnek örvend – eljuttatja egy párt a maga ideológiáját, reklámozza saját magát kampányidőszakon kívül, köztéren. De hogy kevésbé forgalmas helyen mindenki a maga eszméinek örülhessen, ezt jól ki lehetett volna találni. Ha nem gyűlölettel reagált volna a liberális oldal az ilyen próbálkozásokra, hanem kialakítja a békés egymás mellett élés normáját, ma talán civilizáltabb világban élnénk.
Mindig annak adatik meg a lehetőség, hogy normákat hozzon létre, aki hatalmon van. A fehéreknek a feketékkel szemben, a gazdagoknak a szegényekkel szemben, a férfiaknak a nőkkel szemben, a győztes pártoknak a vesztes pártokkal, a felnőtteknek a gyerekekkel szemben, az államalkotó népeknek a nemzetiségekkel szemben stb. A civilizált normák kialakításában mindig a magasabb státusúnak van nagyobb lehetősége.
Úgy tűnik, ezt a civilizált világot nem építette fel a baloldali liberális oldal, és saját értékei mentén saját kultúráját erőltette. Ugyanakkor ez a tény nem ad felmentést a jelenlegi hatalomnak, amelynek az egyik legláthatóbb jele a közterek elfoglalása.
