Erről persze nem 1956 hősei és mártírjai tehetnek, hanem a vagy túl hűtlen, vagy túl hű, de mindenképpen egymást valamilyen módon kényszeresen überelni kívánó utókor. 2016. október 23-a is minden bizonnyal tartogat meglepetéseket.
Már csak annak tekintetében is, hogy nemrégiben bejelentésre került: a Párbeszéd, a MoMa, a DK és az MSZP október 23-án együtt fognak ünnepelni, jelentsen ez akármit is, a kormány pedig már egy jó ideje kampányszerűen készül október 23-ra. Mindez persze abban a tekintetben érthető, hogy az idei a hatvanadik évforduló. Mindenkinek fontos.
Vagy mindenki ezt próbálja mutatni kifelé. Ugyanakkor a 2006-os tévéostromnak is évfordulója van. A tizedik.
Október 23. emlékezetének kortárs politikai csodája, hogy valamennyi párt megtalálja benne saját magát (persze a barikádokon innen), akárcsak egykor József Attilában vagy Ady Endrében, így mintha teljesen láthatatlanná válna a lényeg: 1956 október 23. mindannyiunkhoz szól, így senki sem sajátíthatja sajátíthatná ki magának. Ez az etikus elgondolás. Aztán erre épül rá a politika a maga eszközeivel.
1956-ban egy sereg, szovjet elnyomást nem tűrő fiatal forradalmár nemzeti szabadságharcot robbantott ki, mely bár nem tartott egy egész hónapig sem, valójában akkora erejű volt, akárcsak száz évvel korábban Petőfiék küzdelme az osztrák elnyomás ellen.
A kulcsszó pedig mindkét esetben ugyanaz volt: összefogás. És sajnos ez az a szó, amit mi utódok nem vagyunk képesek megérteni, nevezzük magunkat bár baloldali, bár jobboldali, bár mindenféle jobb és baloldali címkét egyaránt elutasító gondolkodónak. No meg gondolkodónak.
