A kormány elégedett, és mindenkit megnyugtatott, nem lesz jogi következménye a szerdai polgári engedetlenségnek. Én is elégedett vagyok, igaz, kevésbé, mint a kormány. Elégedett vagyok azzal, hogy nem lesz jogi következménye, de elégedetlen vagyok azzal, hogy következménye se lesz túl sok, és ez nem csupán nyelvi bűvészkedés. Mert az ember következményeket vár, olyasmit, hogy ha ennyien látják másképp, véleményem szerint jobban, hogy mi a rossz a közoktatásban, akkor a szavaikra jobban oda kell figyelni.
És akkor mi van? A szimpatizánsok természetesen nem képeznek élőláncot a saját házuk körül, hát persze hogy maradtak a tanárok, meg a diákok. Még így is tizenötezren. Ami hitelesnek mondható: háromszáz iskolából jeleztek vissza csütörtökig, hogy egyetértettek az engedetlenekkel és melléjük is álltak, és kétszáznál több iskola vett részt a közös engedetlenségben. Ahhoz képest, hogy egy-két éve, amikor már nagyon is kellett volna, még senki sem engedetlenkedett, és csak szórványosan demonstráltak az emberek, nem olyan rossz eredmény.
Nem kell különösebb bátorság ahhoz, hogy kijelentsük: hangsúlyos mindkét szó, a „polgári’” is, és az „engedetlenség” is. Egyrészt ezek a szavak bizonyítják, hogy tényleg vannak már polgárok, akik, ha kell, akár engedetlenkednek is, ha más jogi lehetőségük nincs, másrészt, hogy a „polgári kormány” kifejezés a múlté: az igazi, a valóságos polgárok nem engedelmesek, mint ahogy azt a kormány szeretné, elvárná, és akarja, hanem bátrak és következetesek, ahogy azt általában elvárjuk a polgároktól. Egy-két éve még bátran mondogathatta a kormányfő, hogy a polgárok többsége mögöttük áll, mára ez otromba hazugság lenne, mint ahogy az is az, amit az aranyszavú kommentelők egyike írt le, jelesül, hogy a Kossuth téren demonstrálók tömege nem több mint néhány ezres csőcselék. Ezt természetesen egy konzervatív, mondjuk így, jobboldali érzelmű „polgár” írta le, nekem mégis amolyan komcsi beszólásnak tűnt.
Pár éve még mutogathatta magát a „békemenet”, azt a látszatot keltve, hogy óriási erő van Orbán mögött, aztán valahogy elhalt ez a nyüzsgés, ami persze becsapós, van ott még épp elég „elégedett”, és „polgár” is, bőven, de mintha ők maguk is viccesnek tartanák, hogy a sok kitudódott, és a ma még jól leplezett ügyek ismeretében menetelnek Budapest utcáin. Magyarra fordítva: mintha ott fogytak volna, emitt meg szaporodni kezdtek volna. Lehet, az arányok még nem ideálisak, de valami elindult, és ezt kár lenne lebecsülni. Az is tudható, hogy a pénz a békemenetelők mellett (náluk, értük) van, de ma már egyre inkább remélhető, hogy pénztelenül is lehet eredményes a formálódó és duzzadó, duzzogó és elégedetlenkedő sokaság.
Az élőlánc ma már értékesebb, mint a menetelés. És tudjuk, minden lánc annyira erős, amennyi erő van a leggyengébb láncszemben, épp ezért bízhatunk ebben az élőláncban, akik láncszemekké lettek, elég erősnek mutatkoznak.
Március 15-én a kormányfő pulpitusán olvashattuk azt, amit ma mondhatunk a polgári engedetlenkedőknek: „Tisztelet a bátraknak!” Milyen jó, hogy ezt nem utólag vésték oda, azaz ide.
És még valamit: a tizenötezer engedetlen nemhogy semmi, nemhogy kevés, meg hogy csőcselék, hanem igenis sokaság! Tessék meggondolni mindenkinek, aki alábecsülné: az első nagy tanító (pedagógus), Jézus tizenkét tanítvánnyal kezdte.
