Az október 12-e után megjelenő utcai demonstrációk váratlanul élesen mutatják meg a regnáló rendszer sérülékenységét, és sokak számára egy 2018-nál korábbi rendszer- és kormányváltás perspektíváját villantják fel. Ma már talán kimondható: a közvéleményben olyan érzet keletkezett, hogy a mostani kormány nem tudja kitölteni ciklusát, ami persze csak akkor következhet be, ha a rendszerváltás után először előrehozott választás lesz, és azt az ellenzék megnyeri.
Az ellenzék viszont ma nagyon viharvert állapotban van, az utcán formálódó civil mozgalmak pedig egyelőre nem akaródznak pártosodni. Ha az utcai nyomás nem huny ki, hanem folytatódik, előállhat egy patthelyzet, amikor a kormány már nem tud, az ellenzék nem képes, az újsütetű civil mozgalom pedig nem akar kormányozni.
Magyarország az elmúlt 25 évben nemigen szokott hozzá a patthelyzetekhez, hiszen a kormányok kitöltötték ciklusaikat, nem tartottak előrehozott választásokat, nem kormányoztak tartósan kisebbségi kormányok. Voltaképp a demokráciákban másutt gyakori vagy megszokott kormányzati válságok Magyarországot eddig jórészt elkerülték. Sajátos lenne, ha egy igazi kormányzási válság éppen egy 2014-ben három választást is fölényes kétharmaddal nyerő kormányzat esetében következne be. Vagy talán épp ezért. A két cikluson keresztüli kétharmad – ha az ellenzék felől nézzük – az elviselhetőség határán vagy inkább azon túl van. De tegyük hozzá: irtózatos erőpróba elé állítja a kormányzókat is. Ellenzék híján ugyanis saját ellenzékükké kell válniuk, S amennyiben túlzottan erős ellenzékévé válnak saját maguknak, máris bomolhat minden…
Fotó: MTI/Kovács Tamás
Nem csoda, ha egy ilyen, aszimmetrikus helyzetben nem a cizellált és jövőbelátó elemzések, hanem a kétharmadot eltakarítani igyekvő szlogenek tolulnak előtérbe. Ugyanakkor az ellenzéki politizálás legnagyobb veszélye mégis csak az, ha a kormány leváltására irányuló szándék pusztán önmagában áll, s mellette nem jelenik meg semmiféle elképzelés arra vonatkozóan, mit gondol az ellenzék (és immáron az utca, mint proto-ellenzék) arról a távlatosabb kérdésről, hogy hogyan élhet együtt a jövőben az a Magyarország, amelyet ők képviselnek, azzal, amelyet a Fidesz.
Évek óta a hiányzik a jövőkép az ellenzék palettájáról. Ám ha ez a „kibővített” ellenzék komolyan szeretne valami mást, akkor előbb-utóbb mondania kell valamit a mostani utáni világról. Addig is azonban, amíg az ilyen tervek megfogalmazódnak, három rövid megjegyzést szeretnénk tenni.
1. A jövőre vonatkozó program nem merülhet ki a bal-liberális oldalon megszokott „helyreállítás” kinyilvánításában: mindent helyre kell állítani az Orbán-kormány „dúlása” után. S ez nem csak azért nem lesz elég, mert erre (legalábbis az eddigi példák alapján) a magyar választóközönség nem eléggé fogékony, hanem azért sem, mert a 21. század elején új szemlélettel kell megközelíteni a politikai ellenféllel kapcsolatos gondolkodást is. A „diktatúrázással” az a baj, hogy az ellenfélről irreális képet alakít ki, ez által pedig a jövőt illetően is lehetetlenné teszi a vele való majdani rendezett egymás mellett élést.
2. A mostani ellenzéknek nagyon is érdemes tanulnia a magyar párttörténelmi múltból. Miért? Mert Magyarország történelme tele van a mostanihoz hasonló, késhegyre menő alkotmányos küzdelmekkel. Ezekben mindig meg voltak az „alkotmányvédők” és az „alkotmányellenesek” (mondhatnánk a „jók” és a „rosszak”). Mit látunk azonban? Számos esetben a két fél közötti nagyon nyílt és nagyon durva küzdelem után sem változott sokat a politika minősége. Amikor úgymond helyreállt az alkotmányos béke, a szereplők közötti ellenségesség természete továbbra is megmaradt, s az öldöklő verseny akkor is folytatódott, amikor az alkotmányos küzdelmek úgy-ahogy csitultak.
Fotó: MTI/Kovács Attila
3. A magyar múlt példái arra figyelmeztetnek minket, vegyük nagyon komolyan a kiélezett konfliktusok rendezetté, élhetővé tételének kérdését. A konfliktusokat senki nem akarja tagadni, azok a pártverseny természetes részei, de attól tartunk, Magyarországon nemigen látszik törekvés arra, hogy a konfliktusok új típusú kezelésére az érintettek vagy a szélesebb közvélemény kellő figyelmet fordítana. Nem látjuk, ki és hogyan akarná előkészíteni egy új típusú kormány-ellenzék viszony megalapozását. Ezzel szemben olyan irreális várakozásokat igen, hogy ha majd sikerül eltávolítani a mostani kormányt, akkor pusztán a hatalomváltástól helyreáll a demokratikus rend. Azonban a demokratikus rend talán legfontosabb tartópillére a felek közötti interakció, s ez nem tud helyreállni magától. Ahhoz szükség van a felek szándékára, s mindenekelőtt a felismerésre, hogy ezen a viszonyon változtatni kell. Szerintünk komolyan kellene venni azt a kiinduló helyzetet, miszerint Magyarországon van két, egymástól ízlésében, politikai felfogásában és viselkedésmódjában alapvetően eltérő tábor, amelyek között rövidtávon nem lehet közeledést elérni. De talán nem is kell. Egyet nem lehet tenni: kölcsönösen megbélyegezni, stigmatizálni és kizárni egymást. A Fidesz anno a nemzetből, a mostani ellenzék – kormányra kerülése esetén – az új demokráciából akarja kizárni ellenfelét – egyik sem jó irány. Nem keseregni kell a fölött, hogy két Magyarország van, hanem megérteni, miért van. S hova vezet, ha egy országban tartósan túlzott és kezeletlen konfliktusok jellemzik a politikai életet.
Ha a kibővített ellenzék ebben a mérlegelésben lépést vét, ha nem súlyának megfelelően kezeli a mai jobboldalt, ha tényleg azt hiszi, hogy Európába majd a mai jobboldal nagy részének kizárásával kerülhet vissza, azzal csak azt bizonyítja, nem érti ennek az országnak a megosztottságát.
Elemző cégünk hármas jelszava régóta: konfliktus, konszenzus, kohézió. Valahogy úgy képzeljük, csakis akkor lesz Magyarországon együttműködőbb a politika és növekszik meg a társadalmi szolidaritás, ha előtte a konfliktus természetét jobban megértjük, és új módon próbáljuk kezelni. Talán ez nem csak számunkra kihívás.
