Pár napja a Zsidó Nyári Fesztiválon Konrád György vészkorszakbeli visszaemlékezéseit olvasta fel a Szakértők zenekar közreműködésével. Jól állt a komolyság. Miért tartotta fontosnak, hogy a színpadra álljon vele?
Az írással körülbelül fél éve találkoztam. Roppant fontosnak tartom, mert nagyon okosan és mindenféle indulat nélkül beszél a holokausztról, aminek az évfordulójáról idén finoman fogalmazva nem sikerült méltóképpen megemlékezni. Képtelenek vagyunk szembenézni azzal, ami ebben az országban történt. Még nem olvastam ennyire zsigerileg okos írást egy olyan ember tollából, aki mindezt megélte. Konrád nagyon tisztán, nagyon humanistán gondolja végig, miként és hogyan történt meg ez a rettenet. Nagyon fontosnak tartom ezt a fajta emberi, értelmiségi hozzáállást. Olyan irányt mutat, ami kivezető út lehet a mai agresszív korszakból, abból az elképesztően mély mocsárból, ahová kerültünk.
Hogyan jutottunk a gyűlölködésnek ebbe a mocsarába?
A magyar társadalom nagyon fontos jellemzője, hogy a problémákat megpróbáljuk kikerülni, ahelyett, hogy szembenéznénk vele és vállalnánk a felelősséget. Kibúvókat keresünk és azt valljuk, mindenki más hibás mindenért. Képtelenek vagyunk szembenézni a bűneinkkel, rossz szokásainkkal. A szembenézés nem azt kell jelentse feltétlenül, hogy az ember folyton csak a rosszat, a negatívat mondja. Ha nem vállaljuk a hibáinkat, nem vállaljuk saját magunkat sem. Ha nem vállaljuk saját magunkat, az azt jelenti, hogy szorongunk valamiért.
Fotók: Pál Anna Viktória
A Nemzeti Színház direktoraként ezt a szembenézést igyekezett gyakorolni?
A Nemzeti sikerének ez volt az egyik kulcsa. Hiszem, hogy egy normális országban a kultúra kell legyen az a terület, ahol ezeket a kérdéseket szabadabban föl lehet dolgozni.
Néhány hete írtuk meg, hogy a nézők harmadát elveszítette a Nemzeti Színház a távozása óta. Hogyan lehetséges, hogy az a politikai közösség, amelyik lépten-nyomon abszolút többségként definiálja önmagát, egy színházat sem képes megtölteni?
A tények önmagukért beszélnek. Azok az emberek, akiknek tetszik a mai, ideológiai alapú, nagyon egyféle valóságmegközelítés, nem járnak színházba. Talán annyit tanultunk már a demokráciából, hogy ha nagyon meg akarják mondani, mit kell gondolni, akkor arra már – a szó szoros értelmében – nem vevők az emberek.
A tavaszi választási eredmény azért árnyalja ezt a képet.
Magyarország egy tisztának tartott választás során másodszor szavazott erre a kormányra. Vagy az a helyzet, hogy az emberek ennyire meg vannak elégedve a jelenlegi kormánnyal, vagy az, hogy semmilyen épkézláb alternatívát nem látnak. Mindkét változat aggasztó. Tény, hogy ezek után nagyon nehéz ugyanolyan elánnal, szenvedéllyel képviselni a saját igazságomat, de mégsem tehetek mást. Ha egy szélsőséges nézeteket valló párt egymillió szavazatot kap, az azt jelenti, hogy sokak szerint itt olyan rendre van szükség, amiről ők beszélnek. A szélsőségesek nagyon ügyes kommunikációja eljut az emberekhez, de arról, hogy hová vezetne élesben a politikájuk, nagyon kevesen tudnak. Mindannyiunk felelőssége ezért felhívni rá a figyelmet.
Miért nem képes az ország elfogadni a saját sokszínűségét?
A sokszínűség elfogadása tanulási folyamat. Az tudja elfogadni a másikat, aki nagyjából rendben van saját magával. Itthon viszont óriási bajok vannak, hárommillióan élnek mélyszegénységben. A rossz gazdasági háttér nem a nyitottságra, nem az elfogadásra, nem a kíváncsiságra neveli az embereket. Ha pedig azt látják, hogy a másik nem él olyan rosszul, emberek tömegeit lehet könnyen beállítani olyan ideológiák mögé, hogy a másik a bűnös a te nyomorúságodért is. Gyűlik a görcs, a fájdalom, a tehetetlenség. A politika pedig cinikusan kihasználja, szítja ezeket az indulatokat. Konrádot idézve: közösség gyűlöl közösséget.
Mit tud tenni ön?
Megpróbálom úgy végezni a dolgomat, hogy amit csinálok vagy mondok, azért vállalom a felelősséget. Akinek lehetősége van rá, hogy sok emberhez szóljon, annak szerintem hallatnia kell a hangját. Különösen a mai korban, amikor az emberek nagyon meggondolják, hogy mit vállalnak el, mikor szólalnak meg. Muszáj megszólalni ahhoz, hogy történjen valami változás. Azt hiszem, Orwell mondott valami olyasmit, hogy elgondolkodtató az a társadalom, ahol az igazság képviselete forradalmi tett.
Nagyon hisz a személyes kiállás erejében.
Közszereplőként ez egyfajta társadalmi felelősségvállalás is, de az én belső késztetésem mindig nagyon személyes. Ha valami bosszant vagy fölháborít, akkor megszólalok. Kisiskolás korom óta ilyen vagyok, nem bírom sem az ízléstelenséget, sem az igazságtalanságot. Sajnos luxuscikknek számít az önálló vélemény, mert az egyformaság, a trendek felé megy a világ.
Ősszel polgármestert választunk. Nem azt kérem, hogy válasszon a jelöltek közül, inkább arra vagyok kíváncsi: milyen városban szeretne élni?
Olyanban, ami minél sokfélébb, nem egyféle. Olyanban, amelyik engem szolgál. Amelyik beavat abba, hogy mit gondol, és amelyik partnernek tekint. Amelyik nem erőből, nem makacsságból, nem korlátoltságból dönt fontos kérdésekben. Ahol a polgármester száját nem hagyja el olyan mondat, amelyben színházigazgatókat aszerint kategorizál, hogy ki vélten baloldali liberális kötődésű és ki nem. Ahol az előrejutásban a munka és a teljesítmény számít, nem pedig az, hogy ki mennyire hűséges a párthoz. Nagyon szeretem ezt a várost, sokkal jobban, mint a polgármesterét. Budapest egy nagyon jó hely, mondjuk ki: világváros. Aki Lipótvárosban, a Dohány utca vagy a Madách tér környékén sétál, egy olyan világba csöppen, amilyen nagyon kevés helyen van. Szerencsére működik a város, ezernyi szubkultúrájával együtt, mondhatni nem Tarlós miatt, hanem Tarlós ellenére.
Egy évvel a távozása után hogy áll a felkérésekkel?
Sok munkám van, sokfelől kapom a megkereséseket. Hamarosan megyek Rijekába Anyegint rendezni, utána januárban Bécs jön, majd a Vígszinház, a Bábszínház, Szombathely. Aztán jövőre Németország, majd újra Ausztria és a Radnótiban is dolgozom majd. Nagyjából 3 évre előre be vagyok táblázva.
Elégedett a sikereivel?
Nagyon szerencsés vagyok, mert van munkám, és mert én dönthetek arról, mit vállalok és mit nem. Sosem kényszerültem arra, hogy rossz kompromisszumokat kössek. Nem foglalkozom különösebben az elégedettség kérdésével, egyszerűen csak csinálom a dolgom. A hétvégén vidéken voltam, és Paksnál komppal mentem át a Dunán. Amikor a paksi kompos elmondja, hány előadást látott a Nemzetiben és hogy mennyire sajnálja a távozásomat, majd gratulál nekem ahhoz, ami ott létrejött, akkor azt gondolom, hogy ennél többet nem lehet elérni. Azt hiszem, igazán elkényeztet a sors.
