A háborús bűntettek soha nem évülnek el. Ezekben az ügyekben azonban a nyomozás, a bizonyítékok feltárása általában igen nagy nehézségekbe ütközik. A „tanúk”, vagy inkább áldozatok nagy része már nem él, akik még élnek, a világ más-más országaiban laknak, felkutatásukhoz és kihallgatásukhoz nemzetközi jogsegély egyezmények szükségesek.
Gyakran jelent gondot az is, hogy a még élő áldozatok a több mint 60 évvel ezelőtti arcot látták. Vajon kellő biztonsággal tudják-e azonosítani egy ma 97 éves ember arcával. Annak idején, amikor az ugyancsak háborús bűnös, Demjanjuk pere folyt Izraelben, videó-technikai eszközökkel próbálták bizonyítani, hogy a vádlott öregkori arca fiatalkori fotójára illesztve azzal megegyezik. A hosszú évtizedek után lefolytatott eljárások kétes kimenetelét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Ivan Denjanjukot az izraeli Legfelsőbb Bíróság, a magyar háborús bűnösként perbefogott Képíró Sándort pedig a magyar bíróság mentette fel bizonyítékok hiányában.
A magyar büntető eljárási jog elsősorban a „szabad” bizonyítás rendszerét alkalmazza. Ez azt jelenti, hogy az ügyész a vádemeléskor, illetve a bíró az ítélet meghozatalakor belső meggyőződése szerint értékeli az eljárás során feltárt bizonyítékokat, a vádlott és a tanúk vallomásait, a szakértői véleményeket, illetve az okirati bizonyítékokat.
Képíró Sándor ügyében például számos okirati bizonyíték állt rendelkezésre. Ezek a dokumentumok – melyekről azt gondolná az ember, hogy a „legerősebb” bizonyítékok – éppen az ügyben meghallgatott szakértői vélemények alapján váltak kétes értékűvé. A szakértők szerint ugyanis a vádlott ellen 1944-ben hozott ítélet hitelessége vitatható, míg az 1948-ban hozott ítélet esetében a jogilag megkérdőjelezhető a Népbíróság megalakításának törvényessége. Kételyek merültek fel egy tanúvallomás objektivitása iránt is, hisz annak idején a Képíró ellen valló tanút az ÁVÓ hallgatta ki, amelynek kihallgatási módszerei közismertek. A bíróság kifejtette, hogy kétséget kizáróan nem bizonyítható tényeket nem lehet a vádlott terhére értékelni, ezért Képírót bizonyítékok hiányában fel kellett menteni.
Csatáry László ügyében azonban nem csupán a bizonyítékok bizonyító ereje vethet fel gondokat, hanem az is, hogy melyik ország bírósága fog eljárni az ügyében. Az eddig ismertté vált körülményekből arra lehet következtetni, hogy Szlovákia kérni fogja Csatáry kiadatását. A kiadatási eljárás lényegesen egyszerűbben bonyolódik az Európai Unió tagállamai között, mint az Unión kívül. Gondoljunk csak a szintén háborús bűnök miatt perbe fogott, Ausztráliában tartózkodó Zentay Károly kiadatása körüli huzavonára, amely immár hét éve tart.
Hogyan kell ma kezelni egy már nem létező ország – vagyis Csehszlovákia – bírósága által kiszabott, ma már ugyancsak nem létező büntetést – a halálbüntetést? Hol kell, vagy hol lehet lefolytatni a büntetőeljárást?
Először a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Központi Szövetsége nyilatkozott arról, hogy indítványozni fogja az erre illetékes szlovák szerveknek, kérvényezzék Csatáry László kiadatását. Jogilag ez a nyilatkozat természetesen annyiban nem releváns, hogy a Szövetség maga nem tud intézkedni a kiadatás ügyében, legfeljebb csak – mint ahogyan az valóban meg is történt – javaslatot tehet.
Hivatalosan, vagyis „joghatályosan” a szlovák és a magyar bíróság dönthet ebben a kérdésben. Az előbbiek arról, hogy kérik-e Csatáry kiadatását Szlovákiának, az utóbbi pedig arról, hogy teljesíthető-e ez a kérés.
A „kiadatás” kifejezésen ma már egészen mást kell érteni, mint tíz évvel ezelőtt. Korábban a kiadatási eljárások nehézkesek, hosszadalmasak és meglehetősen bonyolultak voltak. 2002-ben az Európai Unió tagállamai úgy döntöttek, hogy egyszerűsíteni kell az eljárást és ennek céljából létrehozták az európai elfogatóparancs intézményét, amit az Unió mind a 27 tagállama alkalmaz.
A változás egyik lényege az, hogy míg a korábbi kiadatási eljárásban a kiadatás feltételeinek meglétét a bíróság vizsgálta, az érdemi döntést azonban az igazságügyi miniszter hozta, míg a mai európai elfogató parancs csak és kizárólag bíróságok közötti eljárás. (Magam is jó néhány ilyen elfogatóparancsot adtam ki, pl. egy olyan ügyben is, ahol a jogerősen sok évre elítélt emberrabló megszökött a büntetés elől. No de ez egy másik történet.) Másik nagy különbség a korábbi kiadatási és a mai európai elfogatóparancs között, hogy míg korábban több ország a saját állampolgárát nem adta, nem adhatta ki, ma a kiadatást állampolgársági alapon nem lehet megtagadni. Korábban azt is minden esetben vizsgálni kellett, hogy a kiadatási kérelemben szereplő bűncselekmény mind a kiadást kérő, mind a kiadó államban egyaránt büntetendő-e. Az európai elfogatóparancsról szóló egyezmény ezzel szemben felsorol harminckét olyan súlyos bűntettet, amelyek esetében ezt a szempontot nem is lehet mérlegelni. Ilyen bűntett például a terrorizmus, az emberkereskedelem, az emberrablás, a kábítószer-kereskedelem, a pénzhamisítás, a pénzmosás, a szándékos emberölés, az erőszakos közösülés, hogy csak néhányat említsünk közülük. És végül, ebbe a körbe tartoznak a háborús bűncselekmények is.
Ez utóbbira hivatkozva kérheti Szlovákia Csatáry László kiadatását. Ilyen értelemben nyilatkozott a szlovák igazságügy-miniszter, aki a terhelő dokumentumokat már elküldte a kassai járásbíróságnak. kérve a bíróságot, hogy soron kívül járjon el az ügyben. Ha a kiadatási kérelem megérkezik Magyarországra, akkor a Fővárosi Törvényszéknek, illetve másodfokon a Fővárosi Ítélőtáblának kell döntenie az ügyben.
Az mindenesetre kétségtelennek tűnik, hogy Csatáry László ellen – itt, vagy ott – a bírósági eljárást le kell folytatni.
