Ki ne érezte volna már úgy, hogy nincsen értelme annak, amivel nap mint nap a kenyerét keresi? Hogy valójában inkább ágyban maradna, mert a főnöke egy nagy marha, a kollégák sem különbek, a munkafeladat pedig csak hab az egész káosztorta tetejére. Mielőtt végigmennénk a lejtőn, érdemes szakemberhez fordulni. 
Meursault úr baja ma, Magyarországon
„Ma szűnt meg a munkahelyem. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan. A telephelyről sürgönyöztek: ’Munkahelye megszűnt. Holnap jöjjön elszámolni. Tisztelettel. Sajnáljuk’ Ebből nem derül ki. Talán mégiscsak tegnap.” Camus Közöny című regényének kicsit átírt nyitó mondatai mintha csak egy munkahelyi problémáival reménytelen küzdelmet folytató magyar munkavállaló feljegyzései lennének.
„Amikor már így kiakad a mérce, általában akut problémáról van szó – mondta el a FigyelőNetnek Fehér Ildikó pályatanácsadó. – Nem ritka azonban, hogy a hozzánk forduló munkanélkülieknél vagy akár álláskereső fiataloknál elérkezik ez a mélypont. Unottan ülik végig a tájékoztatókat és a tréningeket. Mintha nem is lennének jelen, csak testileg.” Ilyen helyzetekben észnél kell lennie a pályatanácsadóknak. „Nagyon komoly, egyénre szabott figyelmet igényel, hogy a munkaügyi ellátórendszerből ne csússzanak át az egészségügyi- pszichiátriai ellátásba” – ecsetelte a helyzet veszélyeit Fehár Ildikó.
Beteg vagyok?
Az a nehéz ezekben a helyzetekben, hogy néha az érintett környezete sem érzi, hogy kóros mértékben panaszkodik-e valaki, vagy csak a szokásos munkahelyi elégedetlenségről számol be ismerőseinek, akik egy ital mellett szinte ugyanazokról a dolgokról beszélnek. Sok beteg úgy érzi, hogy környezete elsiklik az egyre komolyabbá váló tünetek felett.
Nemcsak a munkahely elvesztése, hanem a megléte is könnyen vezethet közönyösséghez. A FigyelőNetnek esetéről beszámoló, ma már gyógyult beteg László könyvesbolti eladóként dolgozott. „Egyszercsak a műszak közepén felálltam, és köszönés nélkül kisétáltam a bolt ajtaján” – meséli most már felszabadultabban. Elege lett abból, mondja, hogy sohasem hallgatták meg ötletit, a főnökség gyakran küldte értelmetlen és rosszul fizető fesztiválokra napi tizennégy-tizenhat órában, hétvégék nélkül könyvet árulni. Úgy érezte, fölösleges minden szó, maradt a testbeszéd. Lépett egy nagyot.
Állapota ennek ellenére fokozatosan romlott. A későbbiekben már a tömegközlekedési eszközökön is a Harcosok Klubjáról fantáziált: úgy érezte, valamilyen titkos szövetségbe kellene bekapcsolódnia, ahol misszióként vállalják, hogy irtani kell a buta és rátarti főnököket, de legalábbis jól meg kell őket leckéztetni. Hónapokkal elbocsátása után, amikor már minden félretett pénzét felélte, a család hosszas unszolására fordult orvoshoz.
Esete közel sem egyedi. Antal és Marianna irodai munkát végez; ma még csak látogatói a kezelőcsoportoknak, mert nem érzik szükségét a László által már önként kért terápiának. Ugyanakkor mindennapos munkavégzésük során hasonló tünetekről panaszkodnak: levertség, közönyösség, a napi munkafeladatok értelmének kétségbe vonása.
A gyógymód elemei
• Felelősségérzet: azaz saját szükségleteink kielégítése, úgy hogy eközben nem fosztunk meg másokat saját szükségleteik kielégítésének a képességétől
• Felelősség tanítása: ösztön helyett tanult felelősségérzet
• Realitás gyógymód: szembenézés a valósággal és egyidejű szükséglet-kielégítés
• Bensőséges kapcsolat: a beteg vágyának észlelése a bensőséges kapcsolat utáni vágyakozásra
A kezelőorvosok egy része a fenti példákban is leírt munkavállalói közönyösség gyógyítása esetében szívesen fordul az úgynevezett Glasser-féle terápiához. Hogyan tud segíteni a pszichiáter? – teszi fel a kérdést könyve első fejezetében William Glasser. Hogyan tud segíteni annak „a férfinak, akinek az előléptetése azért maradt el, mert nem mer repülőre ülni; vagy a hirtelen ámokfutóvá lett buszsofőrnek, aki utasait az eredeti úticéltól ötven mérföldre, halálkanyarokkal teli rémisztő száguldás után teszi le?”
A pszichiáter szerint a kezelésén megforduló betegek problémája a betegség helyzeti megnyilvánulásától függetlenül azonos: egyikük sem fogadja el valóságosnak az őt körülvevő világot. Ezekben az esetekben a megoldás valójában a realitással való szembesítés lehet. Lépésről lépésre kell elismertetni a beteggel, hogy a környezet, legyen bármely kibírhatatlan is, mégiscsak valóságos, tehát meg kell vele küzdenünk.
Szakmai életutunk kialakítása és sikeressége nagymértékben függ attól, hogy a nehéz vagy igazságtalan munkakörülményeket, számunkra kedvezőtlen előléptetéseket is tiszta fejjel fogadjuk. Ha szükséges, vonjunk be családtagot, kollégát, barátot vagy akár szakembert az elviselhetetlennek tűnő helyzet átgondolásába. Lehetőleg még azelőtt, mielőtt már a HÉV-en is főnökünk lenyakazásáról kezdenénk fantáziálni.
