Minden szó szorosan öleli a következőt, a mondatok indái masszívan fonódnak egymásba. Burjánzás, egyetlen fölösleges szótöredék nélkül. Szent György és a Sárkány (Weöres Sándor), a Katonában.
Weöres Sándor a darabról”Az események gyorsabbak, mint a sokféle pro és kontra elhatározás, mely irányítani próbálná őket.” … “Mégsem végzetdráma, hanem az emberek kavarta viharok futása, különböző célok küzdelmének következményeként örök-forgású örvénnyé kavarodva. Sem a sárkányölő Szent György, sem a sárkány hívei nem diadalmaskodnak végérvényesen, mert mikorra győzne valamelyik, az örvény már másutt és másként sodor. Itt nem győz más, mint az a forró atmoszféra, mely mindent szerelmesen fojtogat és mindent gyilkosan fölemészt, de könyörtelen örök forgásában mégis a szakadatlan életet jelenti.”
Teljes színház, amilyen már rég volt. Néha olyan, mintha Arany János fordította volna, Shakespeare legfrissebb darabját. De nem. Ez itt pereg, majdnem a mában, és mégis valahol Afrikában, a soha nem volt birodalomban, ahol a szavak – réteshártya természete miatt – ízükben, zamatukban, töltelékeikben innen, a mából is valók, Pestről, a sunyik, a haszonlesők és barátaik vidékéről, de végre nem olyan laposan, olyan kiábrándítóan alacsony színvonalon, ahogy általában folyik a beszéd róluk, hanem csak úgy, hogy ha akarod, ilyennek is láthatod, de ha nem akarod, akkor beköltözhetsz abba a világba, ahol majdnem azt a nyelvet beszélik, amin Te is elég jól elvagy, de a szavak csak hasonlítanak. A közeg, amelyet teremtenek olyan sűrű, mint a méz. Nem kell kapaszkodni – fenntart.
Majd a drámatörténészek elmondják, hogy ez a darab miért nem volt korábban ekkora siker. Talán mára érhetjük meg, ami megkönnyíti, felszabadítja az alkotókat is.
Törőcsik és Haumann úgy szánkózik a szövegben, az egymástól több ezer évre lévő idősíkok között, mintha lehetne egyszerre élni itt és az ókori Afrikában. Ha a versezet már kifárasztana, visszarántanak a flaszterra, elillan a fáradtság. Jót nevet a közönség, ahogy az oda nem illő tónus leleplezi a megjátszást, ahogy a profán hang kipukkasztja a veretes handabandát.
Aztán folyik tovább a sejtelmes mese, visszahúz az örvény a mélybe, és jó belemerülni.
Sok a rejtély, sok a szerelem, testvérszerelem, ármány, és alig kibogozhatóak a fonalak – szándékkal. Weöres mondta egy interjúban: az ellentmondások, a majdnem abszurd dolgok játéka ez; a legkülönbözőbb vélemények, a legkülönbözőbb helyzetek szembesítődnek egymással, és folytonos ellentétek közt vitorlázva kell a közönségnek megértenie ezt a játékot.
A történetCsaknem kétezer év előtti, távol eső színtérre vezetnek az események, az észak-afrikai Silenebe. Az uralkodóház egymást követő nemzedékei: a lefegyverzően bölcs, százéves Inganga és uralkodásra képtelen korcs utódai, a nagyon is életképes fattyúág vérfertőző testvérei, Lauro és Isbel, az ötös tanács, élén Miron főpappal, Giorgio lovag, a várost ostromló római vezér, a látszatnyomorék Drinus vezette fölkelők, a kereskedők és zsoldosok, utcalányok és politikusok hallatlanul változatos együttese kavarog a színen.
Minden alkotó, díszlettervező, jelmeztervező, színész, világosító, rendező egyforma szellemi erővel nyomja a magasba az előadást és tartja fenn végig, és emelnek bennünket is fel, fel egészen Weöreshez.
Nagy érzés, nagy élmény, nagy ajándék.
A kezdettől alakuló és fokozatosan eluralkodó zűrzavarban elpusztulnak az uralkodóház tagjai, de a felkelők vezérei is. A légiók elvonulnak, s új emberek színre léptével, új címer jegyében – a szűzfaló Octopus képét az őt legyőző Szent Györgyére cserélve föl – új, de túl sok jóval szintén nem kecsegtető hatalom szerveződik.
