Nagy, lomha de bizony biztosan nagy és biztosan lomha szervezet az Európai Unió, vagyis ha a brüsszeli “vízfej” valamit a fejébe vett, akkor az életnek előbb vagy utóbb igazodnia kell hozzá. A “huhogók” persze most, a nizzai csúcstalálkozó előtt is azzal érveltek, hogy olyan mérvű érdekellentétek húzódnak meg az intézményi reformok pártolói és ellenzői között, hogy gyakorlatilag lehetetlenné teszik a megegyezést. Márpedig megállapodás hiányában, tehát az Unió működési mechanizmusának megújítása nélkül a csatlakozni vágyók ügyét is szükségképpen későbbre halasztják. Nos, a friss reggeli hírek szerint a “huhogóknak” nem lett igazuk, megállapodás van, ami azt jelenti, hogy az Unió kapui is kinyílnak az új államok előtt, valószínűleg 2003-tól. Tehát mégis az a variáció jött be, amely mindig is a nyerő volt az Unió történetében: ha nehezen is, ha rengeteg kompromisszum, lemondás árán is, de mégiscsak az az óhaj győzedelmeskedett, hogy még nagyobb, még egységesebb és még hatékonyabb legyen a közösség. Nem véletlenül, hiszen az egyes tagországok önös érdekén túl azért mindegyik politikus tudja, hogy az igazi gazdasági érdek az Unió elmélyítése. A pénz szava döntött most Nizzában is.
Lehet, hogy kisebb téli üzemanyag- és fűtésszámlánkat ezúttal az utált iraki diktátornak köszönhetjük, ha áttételesen is. Szaddám ugyanis kiegyezett az ENSZ-szel az olajexport felújításáról, ez a hír pedig egy szépen irányzott rúgással lefelé küldte a magasban szárnyaló, a realitásoktól kissé elszakadni látszó világpiaci olajárakat. Ráadásul az utóbbi napokban furcsa és alig indokolt erősödésnek induló európai közös pénz sorsa is részben az iraki hadúr kezében volt, aki néhány héttel ezelőtt jelentette be, hogy kőolajexportjukban áttérnek az euróelszámolásra. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ezek a tőlünk távolinak látszó világgazdasági döntések most az egyszer a mi kis magyar életünket is bearanyozzák, hiszen a Mol a szokásosnál fürgébben reagált a trendekre, hagyta, hogy begyűrűzzenek hozzánk: a cég holnap éjféltől radikálisan csökkenti a benzinárakat. Ezek után mi innen egy enyhe fejbólintással köszönetet mondunk a globalizációnak, Mekka felé fordulva.
A hétvégén több ezren tüntettek Budapesten és országszerte az egészségügyért, vagy azért, hogy a szektorban dolgozók kilátástalan helyzete ellen tiltakozzanak, vagy pedig azért, hogy a rendszerben betegeskedők szintén drámai színvonalú ellátása ellen emeljék föl a szavukat. Ezzel – kissé cinikusan – elmondhatjuk, hogy politikusaink kipipálhatják a kormányciklusonként nagyjából ilyentájt, vagyis félidőben “betervezett” monstre egészségügyi tiltakozó akciót. Az éppen ellenzéki oldalban lévő pártok besöpörhetik a következő választásokra szükséges reménybeli voksokat, és megígérhetik, hogy hatalomra kerülve széleskörű reformokkal orvosolják a gondokat. A nagy baj azonban nem a mi cinizmusunkkal van, hanem éppen a hatalom és a politikusok rövidlátásával. Azzal, hogy eszük ágában sincs a dinamikusan bővülő gazdaság többletbevételeiből valamit is föláldozni olyan célokra, amelyek eredményével esetleg nem a következő választások idején büszkélkedhetnek.
