Végre itt egy vérbeli akciófilm

Crank 2. – Magasfeszültség

Brian Taylor és Mark Neveldine 2006-ban – meg merjük kockáztatni – a korszak egyik legjobb (hanem: „a”) akciófilmjét hozták tető alá a Crank – Felpörögve című mozijukkal. Tökösen, viccesen, Jason Stathammel ízesítve (aki pályafutása legjobb figuráját alakíthatta-alakítja) A folytatásban is igyekeztek hozni a formát – ami hellyel-közzel sikerült is nekik.

A Crank 2. – Magasfeszültség ott folytatódik, ahol korábban abbamaradt. (A szerintünk szándékosan idióta nevű) Chev Chelios a helikopterből háttal kiszaltózva élve landol Los Angeles utcáin. Ízibe elrabolja egy kínai gengszter, hogy három hónappal későbben eszméletéhez térve, azt konstatálja szomorúan (oké: dühödten fedezze fel), hogy a szinte elpusztíthatatlan szívét eltávolították, és egy elemmel működő műketyerét kapott a helyére, aminek rendszeresen elektromos lökésekre van szüksége ahhoz, hogy működőképes legyen.

Miután Chev kiszabadul elrablói fogságából, menekülőre fogja a dolgot, s nyomában a karizmatikus mexikói bandavezérrel, El Huronnal és a kínai triádokkal, akiket az állítólag százéves és rendkívül veszélyes Poon Dong vezet, elhatározza, hogy minden áron visszaszerzi az igazi dobogóját, és véres és elektromossággal teli bosszút áll azokon, akik ezt tették vele. Ámokfutása közben egy kis orvosi segítségért újra be kell térnie Miles dokihoz, és Kaylo barátjának ikertestvére is segíti őt a menekülésben, s újfent felveszi a (testi) kapcsolatot barátnőjével, akinek ezúttal már végképp nincsenek kétségei afelől, mivel is keresi kenyerét a férfi.

Másodjára is kellőképpen pörög a Crank, zsigerekre ható élvezeteket garantálva. Amennyiben átadjuk magunkat a lendületének (nehéz ám ellenállni neki), megint csak egy remek másfélórás mozizásban lehet részünk.

Moszkva, Belgium

Egy három gyermekes, negyvenes évei elejét taposó anyuka, Matty és a húszas évei végén járó fiatalember, Johnny véletlenszerűen találkozik egy szupermarket parkolójában – és… Ez a véletlen nem volt kellemes, merthogy összekoccantak, s Matty és Johnny elmérgesedő vitájának a rendőrség kiszállása vetett véget. Néhány nappal később a fiatalember mégis becsenget az asszonyhoz, bocsánatot kér, majd megjavítja a nő kocsijának a csomagtartóján éktelenkedő horpadást. Matty gyermekei döbbenten nézik, ahogy anyjuk és a nála jóval fiatalabb Johnny között felizzik a levegő.

A bimbózó romantikát a nő elköltözött, kapuzárási pánikos férje, a művész Werner nehezíti: feléled féltékenysége, és úgy dönt, visszaszáll a ringbe (pláne, hogy Johnny múltjából egy sötét folt a tudomására jut).

Christoph van Rompaey a belga Gent városának Moscou nevű negyedében forgatta a filmjét, kevéssé ismert színpadi a színészei is innen származnak. Hitelességet és természetességet az ő játékuk nyújt, a forgatókönyv nem, fordulatai a dialógusok szintjéig kiszámíthatóak, és bántóan hiányoznak a mellékszálak, amik nem csupán a helyi színezetet árnyalták volna, hanem a történetnek is kellő mélységet kölcsönöztek volna. Lehetséges, hogy ez a kiszámíthatóság a determináltságot kívánja szimbolizálni, ám attól tartunk, hogy nem, a jelek egyértelműen az első-filmes van Rompaey bátortalanságára utalnak.

Engedj be!

Az ezelőtt főleg televíziós szériákat dirigáló svéd rendező, Tomas Alfredson Engedj be! című filmjére nehéz pontos meghatározást adni, látszólag horror, de sokkal inkább briliáns módon felépített dráma, vagy jegeces tündérmese. A története szerint könnyen ráfoghatnánk, hogy szimpla rémfilm.

Az ezerkilencszáznyolcvanas évek elejének Stockholmja fagyos és meglehetősen nyomorúságos külvárosában találkozunk Oskar Erikssonnal, egy teljesen átlagos, ám magányos tizenkét éves kisfiúval, aki próbálja ép bőrrel megúszni, hogy osztálytársai állandó jelleggel terrorizálják, s aki otthon titkon sorozatgyilkosokról szóló újságkivágásokat és más hasonló dolgokat gyűjt. Megismerkedik a furcsa – a hóban mezítláb járó, mégsem fázó, folyvást különös szagot árasztó – Elivel, aki a szomszédjukba költözött egy idősebb férfival (akiről a néző hamarosan azt feltételezheti, hogy az apja). A kis Eli ugyanolyan magára maradt, mint Oskar, így hamar barátságot kötnek. Eközben nem messze Oskarék házától egy fán egy rituálisan meggyilkolt fiú holttestére bukkannak.

Szóval: a film mégsem puszta horror (bár nem nélkülözi a véres, nyers kellékeket). Annak ellenére sem, hogy egyik főszereplője egy vámpír (nem az Alkonyat „dogmásított” verziójáról van szó), hiába vallja be Oskarnak Eli, hogy már kétszáz éve él a Földön embervérrel táplálkozva, a fiú vonzalma nem apad iránta, s ez a szerelemszerű, inkább lelki közösségi kapcsolat az alapja a filmnek. A kirekesztettség és magány drámája hangsúlyos. A félelemkeltés és az ijesztgetés is ennek van alárendelve.

A film alapjául szolgáló, azonos című regény, aminek írója, John Ajvide Lindqvist egyben a forgatókönyv szerzője is. A Lindqvisti írott nyersanyag alapján forgatott Alfredson-film átgondolt és okos alkotás, ami véresen komolyan veszi gyermek főhőseinek a frusztrációit, és nézőit is felnőttként kezeli. Szenvtelen ugyan, akár a fagyos stockholmi éjszaka, mégis fel tudja bárki szívét melegíteni.