Lehet-e egy vizslát kennelben tartani? A Vizslamentők – egyetértésben a kutyások többségével – úgy gondolják: nem. Épp ezért jöttek létre, hogy a kidobott, megunt, meggyötört vizslák sorsát egyengessék.
Fotók: Kummer János
A baráti alapon szerveződött állatmentőknek nincs telephelyük, minden kutya családba kerül arra az időre, amíg meg nem találják egymást a végleges gazdával. A kanapémeleg minden vizslának kell, a tapasztalatlanabbnak pedig nem árt, ha megismerkedik macskával, gyerekkel, a porszívó hangjával.
A társkeresés idejére „szerződött” ideiglenes befogadók viszont lassan elfogynak, gazdakereső vizslából (ahogy bármilyen fajta kóbor kutyából) viszont egyre több van, amióta kötelező a kutyachip. Sok embernek furcsa elképzelései vannak az együttélésről, ami 3500 forintot már nem ér meg.
Ideiglenes befogadó bárkiből lehet. A kutyatartás költségeit, az orvoshoz járás nyűgét és a felelősséget a Vizslamentők vállalják, a nevelőszülőnek ”csak” gondoznia és szeretnie kell az állatot.
Lázár és Piszke
Hunyady Kata és labradorja, Bodza három éve fogadnak be magukhoz mentett vizslákat. „Bibó volt az első. Úgy került hozzám, hogy tudtam, már megvan az új gazdája Németországban. Megsajnáltam, vigyáztam rá, amíg útnak nem indult” – meséli Kata, miközben a legújabb védence, a kétéves, epilepsziás Piszke próbálkozik közel kerülni tollhoz, jegyzettömbhöz, újságíróhoz.
Kata eddig 13 vizslát nevelt, nála landolnak a legnehezebb esetek, bár Piszke épp nem számít annak, ha rendszeresen megkapja a gyógyszereit.
Nem volt könnyű viszont a tisztességben megőszült Lázárral, aki szintén ott sertepertél a lábunk körül. Lázár eredeti gazdája meghalt, az örökösök pedig láncon tartották, feltűnően rossz körülmények között. Szerencsére az Állatvédőrség embereinek is feltűnt a méltánytalanság, és elkobozták, így került Lázár a Vizslamentőkhöz.
Az ősz pofájú öregúrral több ideiglenes befogadónak is meggyűlt a baja. Aki egy évtizeden át alig ismert valamit az életből, attól nehéz elvárni, hogy megbékéljen olyan nehézségekkel, mint a póráz vagy a többi kutya. A morgós nyugdíjas végül Katához került örökre, mert egy idősebb kanért már nem tolonganak a jelentkezők.
„Bodza mellé mindig szerettem volna kutyatársaságot, ezért kezdtem ideiglenesezni. Előző vizslám, Sanyi (szintén befogadott) tavaly pusztult el daganatos betegségben, a helyébe jött Lázár és egy-egy ideiglenes vendég” – mosolyog Kata.
Fülöp
Van vizslamentő, aki egyelőre nem ingott meg. Kocsis Erika fél éve temette el a saját kutyáját, egy amerikai staffordshire-t, a gyászra pedig gyógyír, ha az ember segít a rászorulókon. A harci kutya karaktere ugyan nem kimondottan emlékeztet a vizslaszemélyiségre, Erika mégis gyorsan beléjük habarodott. Igaz, szerinte a staffordshire-eknél elég egy életben egyszer nyomatékosítani, ki a főnök, míg a vizslák örök próbálkozók.
Erika 48 négyzetméteres lakását osztja meg – olykor akár három – vizslával. A jelenlegi társ Fülöp, a siheder német vizsla, aki a lébényi erdőben kóborolt magányosan. A Hanság spriccelt színű vándora most egy bőrkanapén piheni ki a múltat és készül új gazdájához, Angliába.
„Az első nevelt vizslát Eger mellé adtuk örökbe, de ment már kutya tőlem Bécsbe és Amszterdamba is” – mondja Erika, hozzátéve, hogy az új gazdák közül az angolok a leginformatívabbak, megnyugtató érzés egy nevelőszülőnek, ha boldog kutyáról érkeznek fényképek.
Persze a kutyaboldogságért ideiglenes gazdaként is rengeteget kell tenni. Erika nemrég egy 11 kilóra „aszalódott”, csont és bőr vizslának adta vissza a hitét. A kutya az Álom nevet kapta, sorsa is álomszerűen alakult, gyarapodott a teste, kisimult a lelke, hogy végül a szöuli és atlantai olimpia ezüstérmes mellúszójához, Güttler Károlyhoz és családjához kerülhessen, örökre.
Hiába jó a vége, Erika nem tagadja, hogy az új gazdához kerülés előtti este általában sírós. A Vizslamentésnél mégis Farkas Andreát ajánlják, ha az elengedés nehézségei érdekelnek. Andrea ugyanis minden búcsúzásba „belehal” egy picit.
Hanga, Rebarbara és Zeusz
Találkozásunkkor két kutya fogad farkcsóválva, egy pedig a kert másik végéből figyeli rettegve az eseményeket. A két jókedvű közül Zeusz saját, Hanga, a fiatal vizslalány pedig vendég, immár három hónapja, tele bizalommal, miután sok vizsgálat és műtét után végre gyógyultnak nyilvánították.
A szombathelyi utcákon kóborló kajlaság ugyanis egy gennyes mellkassebbel érkezett Andreáékhoz, ami csak nem akart gyógyulni, ráadásul már a csont is gyulladt volt. Az állatorvosok tanácstalanok voltak, az injekcióktól ödémák alakultak ki, Andreáék végül már naponta fürdették az egyre rosszabb állapotban lévő kutyát, mire egy utolsó operáció során az orvos egy fogpiszkálót műtött ki Hanga mellkascsontjából.
A gyógyult vizslalány és a befogadó család közös kálváriája elég ok lenne, hogy Hanga örökre náluk maradjon, de Andrea több okból sem akarja megtartani a bakfist. „Egyrészt Hanga gazdisodásával egy újabb kutyának adunk esélyt, másrészt kötöttem egy alkut a Jóistennel: megfogadtam, ha Hanga meggyógyul, cserébe el fogom engedni” – tart ki Andrea.
Hanga előéletéről nem sokat lehet tudni, a – Vizslamentőknél kötelező – ivartalanításnál kiderült, a méhe tele van hegekkel, vagyis a fiatal vizslát vélhetően „agyonszülettették”, majd kitették az utcára. Gyakori a megélhetési szaporítás, mentettek már vizslákat egy puszta közepén felállított kennelsorról is, ahol csak egy dolguk volt a szukáknak: szülni, amennyit lehet.
Ha átgondolta:
Közben a kert távolabbi sarkából közelebb merészkedik a drótszőrű rettegő, Rebarbara, akire kétéves korában unt rá a családja. Nem vicc, vannak emberek, akik nem érik fel ésszel, hogy a kölyökkutya megnő, esetleg kertet ás vagy konyhabútort rág, ha gazdái nem foglalkoznak vele.
Rebarbara az első napokban folyamatosan menekült az emberek elől, és még most is látszik rajta, hogy korábbi életében az emberi kezet nem a simogatásról ismerte. „Őket az ember dobta ki, sorsukat az embereknek kell helyrehozniuk is” – hangzik el Andrea megfellebbezhetetlen igazsága. A négygyerekes anyuka azt mondja, az ismerőseitől rendszeresen kap csodáló mondatokat, hogy ők ezt nem bírnák lelkileg. „Én sem bírom, de másképp ők meghalnak. Nekem pedig elég nagy a szívem, hát kitárom” – simítja végig a drótszőrú hátat.
Az elengedés kulcsa, hogy elfogadtam, nem én vagyok az egyetlen, aki boldog életet tud nekik biztosítani – mondja. Persze az is segít, ha már megérkezik az új védenc, és ha olykor-olykor jön egy fénykép a skót felföldről vagy egy német mezőről, ahová épp Andrea vizsláit sodorja a sors.
Búcsúzni Andrea a Duna- partra jár a kutyákkal. Minden távozó vizsla nyakörvére kerül egy angyalka, minden kutya emlékére kerül egy kavics Andrea táljába. Örök emlék, az ideiglenes befogadónak.
A cikk úgy teljes, ha elárulom, még a megjelenés előtt jött a hír, hogy ideiglenes gazdát keresnek egy víztározóból mentett, csontsovány vizslának. Kókusz azóta négy kilót hízott, én pedig rájöttem, az ideiglenesség nem nekem való, a kutya marad.
