Ma már általánosítható tapasztalat, hogy a gyökeres társadalmi-gazdasági átalakulás – mint amilyen 1990 óta Közép-Kelet-Európában, így Magyarországon is lezajlik – mindenütt gazdasági válsággal jár együtt. Evidencia, hogy a transzformáció költségei megjelennek a gazdaságban, törvényszerű, hogy ezek hatása lecsapódik a társadalomban, s az előző évtizedekhez képest veszteségként manifesztálódik. Az átalakulás költségeinek mértéke azonban valószínűleg túlzott. (Ezt a hipotetikus megállapítást nehéz kvantitatív érvekkel alátámasztani, a társadalmi-gazdasági összkép azonban megerősíteni látszik a következtetést.)
Az elmúlt hat évben végbement transzformáció veszteségei a következőkben foglalhatók össze:
1. 1990-hez képest reálértéken mérve 20-21 százalékos GDP-csökkenés, erőteljesen beszűkülő külső (KGST összeomlása) és belső (fogyasztások és beruházások csökkenése) piac. Romló felhasználási arányok. (20 százalék alá csökkent a beruházási ráta.)
2. A munkanélküliség megjelenése és tartóssá válása, 10-12 százalék közötti stabilizálódása.
3. Az infláció felgyorsul, nyílttá válik és magas – 20 százalék körüli – szinten állandósul. (Nyílttá válnak a gazdasági veszteségek, megjelennek a nemzetközi versenyárak, beépülnek az árakba az államháztartás magas terhei, valamint az elhalasztott gazdasági döntések következményei.)
4. Csökken a széles értelemben vett és megszokott, mesterségesen fenntartott biztonság a társadalomban és a gazdaságban egyaránt. (Nincsenek garantált piacok és jövedelmek, biztos munkahelyek, stabil életnívó, csökken az állami gondoskodás.)
5. A gazdaság nyílttá váló veszteségei és a felhalmozott adósságterhek növekvő egyensúlyhiányhoz vezetnek a pénzügyi mérlegekben. A gazdaság alacsony versenyképessége és magas importigényessége, valamint a továbbra is túlköltekező államháztartás magas deficitje miatt gyorsan nő a hazai és külföldi adósságállomány, hatalmas ikerdeficit és finanszírozási csapda alakul ki.
6. Felgyorsul a jövedelem-, vagyon- és területi fejlettségi polarizáció. Az eddig nivellált viszonyokat soha nem látott különbségek váltják fel, rendkívüli intenzitással, aránytalan területi és társadalmi megoszlásban.
7. A gazdaságban jelentős vagyonvesztés megy végbe a felhalmozott állótőke leértékelődése révén. A piaci viszonyok közé helyezett “nemzeti vagyon” látványosan leértékelődik.
8. A gazdaság teljesítményeit tartósan meghaladó fogyasztás csökkenése, valamint a fokozatosan mérséklődő állami szolgáltatások miatt a lakosság életszínvonala csökken, a társadalmi feszültségek felerősödnek.
9. Soha nem látott harc indul – politikai és gazdasági színtéren egyaránt – a meglévő nemzeti (elsősorban állami) vagyon újraelosztásáért (kárpótlások, privatizáció), a jövedelemforrások, állami megrendelések és támogatások, illetve preferenciák megszerzéséért, a gazdasági kulcspozíciók elfoglalásáért – összegezve: a gazdasági hatalom birtoklásáért.
Az újraelosztási harc nagyrészt politikavezérelt és -függő, a gazdasági verseny hatásai csak eltorzítottan érvényesülnek, az egész folyamat átláthatatlan, a szabályok bizonytalanok, hiányosak és gyakran változnak. Az átalakulás ezen területét körülveszi az összefonódás és korrupció légköre, szembetűnő a szereplők agresszivitása és gátlástalansága.
Részben az előbbi okok, részben az erős ellenérdekeltség – magas jövedelemelvonás – miatt burjánzik az informális (fekete-, szürke- stb.) gazdaság.
A társadalmi-gazdasági átalakulás során az elmúlt hat évben “megfizetett árért” a magyar társadalom és gazdaság számos előnyhöz, mindenekelőtt biztató perspektívához is hozzájutott.
Az elért eredmények összegzéseként ma már megállapítható, hogy a transzformáció nemcsak politikai, hanem gazdasági értelemben is irreverzibilis. A magántulajdon dominanciája, a piaci viszonyok általánossá válása és a többségükben ma már élet- és fejlődőképes vállalkozások együttesen meghaladják azt a kritikus tömeget, amely a magyar gazdaságot visszafordíthatatlanul a piacgazdaságok közé sorolja. Ez a minőségi változás egyben megteremti – bár ma még nem dönti el – a jövőbeli dinamikusabb fejlődés esélyeit is.
Az összegzett megállapítás mellett a transzformációs folyamat elmúlt hat esztendejének eredményei a következőkben foglalhatók össze:
1. A magyar gazdaságban meghatározóvá vált a magántulajdon. A gazdaság teljesítményeit döntően az autonóm gazdasági szereplők és egyre kisebb mértékben az állami beavatkozás, gazdasági szerepvállalás határozza meg.
2. Általánossá váltak a piaci viszonyok a termelési tényezők valamennyi eleménél. Biztosított a tőke, a munkaerő és az áruk szabad áramlása a gazdaságban. Ez elvileg lehetővé teszi a rendelkezésre álló és megszerezhető termelési tényezők hatékony felhasználását, optimális kombinációját.
3. A nyílt piaci viszonyok nyomán széleskörűen érvényesülő verseny felerősíti a teljesítménykényszert a gazdaságban. Ennek nyomán nő a természetes ösztönzés és kényszer a gazdasági hatékonyság javítására, a minőségi követelmények teljesítésére, az alkalmazkodóképesség növelésére.
4. Javul a gazdaság versenyképessége, növekszik hatékonysága. Fokozatosan korszerűsödik a gazdaság struktúrája. (Dinamikusan nő a szolgáltatások, a tercier szektor szerepe, fokozatosan mérséklődik a tömegtermelésre berendezkedett ipar és mezőgazdaság súlya, hatékonyabbá válik szerkezete.) Gyarapodnak a gazdaságban a modernizációs szigetek (Nyugat- és Közép-Dunántúlon, Budapesten és környékén).
5. Enyhül a tőkehiány, növekednek az addicionális tőkebevonásra alapozott tőkebefektetések, gyorsul a technológiai transzfer. (20 milliárd dollár nemzetközi tőkebefektetés, zöldmezős beruházások, világszínvonalú technológiát meghonosító multinacionális cégek működése jellemzi ezt a folyamatot.)
6. Erősödik az integrációs vonzás, megindul az EU-csatlakozás feltételeinek megteremtése. (A magyar gazdaság növekedése 1995 óta exportvezérelt, a külkereskedelemben meghatározó az EU-tagországok részaránya, a versenyképesség és a pénzügyi egyensúly javulása közelíti Magyarországot az unióhoz.)
7. A nemzeti valuta kvázi konvertibilissé válása, az életre keltett és intenzív kapcsolatok a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel (IMF, Világbank, EBRD), valamint az OECD-tagság bizonyítja a magyar gazdaság versenyképességének javulását, növekvő nemzetközi presztízsét.
8. Fejlődik az infrastruktúra (közművek, telefon, közlekedés), gyarapodnak és növekvő színvonalúak a szolgáltatások.
9. A paternalista állam helyét fokozatosan egy szervező, koordináló, fejlesztő típusú állam veszi át. Lassan terjed az öngondoskodás szemlélete a társadalomban, fokozatosan jönnek létre és jutnak szerephez a társadalmi és civil szervezetek, amelyek egyre több gazdasági funkciót vehetnek át az államtól.
Kétségtelen, hogy ezek a pozitív folyamatok meglehetősen lassan bontakoznak ki, tendenciájuk jó, intenzitásuk azonban ma még többnyire gyenge.
A jelenlegi helyzetről
Az objektív helyzetértékelés megköveteli, hogy röviden áttekintsük az 1995-ben végrehajtott gazdaságpolitikai fordulat, az erőteljes stabilizációs intézkedések hatásait.
A pozitív hatások közül kiemelem, hogy megszűnt a külső és belső finanszírozási válság, a magyar gazdaság termelési és végső felhasználási folyamatai biztonságosan finanszírozhatók, javult az ország nemzetközi megítélése. (Magyarország ma lényegében korlátlanul, az 1994. évinél kedvezőbb feltételek mellett – 2-3 százalékkal olcsóbban – jut friss forrásokhoz, a realizált GDP és a végső felhasználás közötti különbséget – a folyó fizetési mérleg hiányát – az évi 2 milliárd dollár körüli addicionális tőkebevonás biztonságosan fedezi.)
Lényegi eredménye a stabilizációnak, hogy megállt a külső és belső egyensúly romlása, az adósságállomány gyors növekedési folyamata megfordult, lassú csökkenés következett be. (A folyó fizetési mérleg hiánya 1996-ban 1,5-1,6 milliárd dollár, ami a GDP 3,6 százaléka, több mint 5 százalékkal kisebb, mint 1994-ben. Az államháztartás GDP-hez mért konszolidált hiánya az 1994. évi közel 31 milliárd dollárról 26,2 milliárd dollárra, a nettó adósság több mint 17 milliárd dollárról 12,6 milliárd dollárra mérséklődött. Az állam konszolidált adóssága a GDP százalékában közel 11 százalékkal, 75,8 százalékra csökkent, amiből az állami szektor nettó adóssága a GDP 61 százaléka.) Az egyensúlyhiány jelenlegi mértéke tehát fenntartható és finanszírozható, az adósságtömeg nyomása elviselhető – de egyik sem növelhető.
Javult a gazdaság versenyképessége, nőtt a termelékenység és hatékonyság (elsősorban költségoldalon).
Felgyorsult a privatizáció, nőtt a tőkebefektetés, emelkedtek a versenyszféra beruházásai, javult a gazdaság műszaki-technikai színvonala, hatékonyabbá vált struktúrája.
Az erőteljes stabilizáció lefékezte ugyan a 94-es gazdasági növekedést, de nem taszította recesszióba a gazdaságot. Az export gyors növekedése kiegyensúlyozta a belföldi kereslet csökkenését és fenntartotta a szerény mértékű – egy százalék körüli – gazdasági növekedést.
Foglalkozzunk azonban a stabilizáció negatív következményeivel is! Felgyorsult az infláció mértéke, erőteljes inflációs nyomás épült be a gazdasági folyamatokba. (Elsősorban az import drágításán, illetve a közvetett adók növelésén keresztül.)
Az export bővülése által indukált gazdasági növekedés szerény mértékű, stagnáláshoz közeli, nem tudta áttörni a 0-2 százalékos kritikus sávot.
A reálbérek 12 százalékos csökkenése, valamint az államháztartás reálkeresletének objektíve elkerülhetetlen mérséklése szűkítette a belső piacot, lefékezte a gazdasági növekedést, növelte a társadalmi feszültségeket. Az egyensúlyi pozíciók (folyó fizetési mérleg és államháztartási deficit) javulása nagyrészt egyszeri tényezők hatására következett be, amelyeket nem egészítettek ki tartós hatású strukturális reformok (például az államháztartás területén).
A gazdaság jelenlegi pozícióira és az 1997 tavaszán belátható fejlődési pályára alapvetően a lassú tendenciaváltozás jellemző. 1996. III. negyedévétől a kereslet és a GDP alakulásában egyaránt látszanak a fordulat első jelei. Lassú élénkülés kezdődött a termelés, a beruházások, valamint a kiskereskedelmi forgalom területén egyaránt. Az import iránti élénk kereslet, a javuló hazai és nemzetközi bizalmi indexek, a növekedés biztos előjelei. A növekedés élénkülése a gazdaság átalakulásának, alkalmazkodásának természetes, egészséges következménye, hiszen 1996-ban a gazdaságpolitika sem fiskális, sem monetáris ágon nem volt élénkítő.
A legfontosabb tényező, ami arra utal, hogy létrejöttek a kiegyensúlyozott növekedés feltételei, a belföldi megtakarítások szintjében és szerkezetében bekövetkezett változás. Az elmúlt két év alatt a lakosságtól a vállalkozások javára úgy ment végbe a jövedelemátcsoportosítás, hogy közben az államháztartás pozíciója is javult, kiszorító hatása mérséklődött. A vállalkozások profitrátája nominálisan és GDP-arányosan is nőtt, elérte a piacgazdaságokra jellemző 10 százalék körüli szintet. A külső egyensúly további javítására nincs szükség – “csupán” a jelentős romlást kell megakadályozni -, a működőtőke beáramlása 1997-ben is biztonságosan fedezi a folyó fizetési mérleg hiányát.
Az elmúlt két évben a gazdasági növekedés legfőbb akadálya a belföldi kereslet erőteljes csökkenése volt. Miután 1997-ben az egyensúlyi pozíciók javítására már nincs szükség, a hazai kereslet egyik összetevője sem csökken tovább. Nem mérséklődik a lakosság reáljövedelme, a beruházások növekedését megalapozzák a vállalatoknál rendelkezésre álló pénzügyi források, az államháztartás fogyasztási és felhalmozási kiadásai az előző két évi erőteljes csökkenés után ’97-ben már stabilizálódnak. Kétségtelen, hogy 1997-ben a gazdasági növekedés gyorsulása, a beruházások bővülése, valamint a fogyasztási kereslet korlátozásának megszűnése – kiegészülve a vámpótlék megszüntetésével is – importnövekménnyel fog járni. Ez a folyamat ’97-ben még nem okozhat komoly gondot. (Különösen akkor nem, ha folytatódik az addicionális tőkebevonás évi 2 milliárd dollár körüli üteme.) Hosszabb távon azonban csak az exportot bővítő és a versenyképességet javító beruházások gyarapodásával biztosítható a kiegyensúlyozott növekedés. (Kulcsjelentősége van az exportteljesítmények növelésének és diverzifikálásának, hogy az ne csupán a gépiparra és azon belül is a járműgyártásra épüljön.)
A követendő gazdaságpolitika alappillérei
Szükség van-e gazdaságpolitikai fordulatra 1997 tavaszán? Megalapozott-e a gyökeres változtatás igénye és megvannak-e ennek feltételei? Az előző fejezetekben felvázolt elemzés alapján a lehetséges válasz: gazdaságpolitikai fordulatra nincs szükség – ennek az okai és a feltételei egyaránt hiányoznak a magyar gazdaságban -, de a gazdaságpolitika súlypontjainak fokozatos áthelyezése, fordulatszerű kampányok és lökésszerű beavatkozások nélkül, a gazdasági folyamatok úgynevezett finomhangolásával elkerülhetetlen. A “bűvös négyszög” klasszikus ellentétpárjai közül – növekedés-egyensúly, foglalkoztatás-antiinfláció – előtérbe kerül a fenntartható, finanszírozható növekedés feltételeinek erősítése, illetve az infláció megalapozott, tartós csökkentése.
A fejlődésorientált, hangsúlyaiban változó gazdaságpolitika eredményes megvalósításának megvannak a minimális feltételei. Ezek a következők:
– megszilárdítani a stabilizáció ma még törékeny eredményeit (makrogazdasági egyensúlyi pozíciók, a végső felhasználás belső arányainak fokozatos változtatása a beruházás-felhalmozás és a vállalkozások javára, stabilizálni az export-import dinamika közötti különbséget az export javára, gyorsítani a strukturális reformokat, elkerülni a nettó adósságtömeg újabb emelkedését);
– nincs ok az önelégültségre, a politika az előrehozott választási kampány miatt ne térjen el a megkezdett útról, ne tegyen engedményeket a stabilizációs gazdaságpolitika terhére, ne vállaljon megalapozatlan kötelezettségeket és újabb elosztási terheket az egyensúlyi pozíciók rontása árán, ne nyissa ki a transzfercsapdát;
– megbízhatóságra, előrelátható, kiszámítható gazdaságpolitikára van szükség. A kormány gazdaságpolitikai céljai megvalósíthatók, reálisak legyenek, a gazdaságpolitika hitelességét ne ássák alá megalapozatlan prognózisok vagy ígéretek;
– javuljon a gazdasági jogalkotás szakmai megalapozottsága, megbízhatósága.
Az előbb vázolt peremfeltételek között a közeljövő gazdaságpolitikája a következő alappillérekre épülhet:
– a gazdaság versenyképességének és alkalmazkodó képességének javítása;
– az államháztartási reform halogatásmentes, következetes végrehajtása;
– a gazdaságpolitika egészét átható antiinflációs gyakorlat.
A versenyképesség javítása
A fenntartható és gyorsuló gazdasági növekedés legfontosabb feltételéről van szó, ha a versenyképesség javításáról értekezünk. Megalapozása, elérése számos eszköz egyidejű összehangolt alkalmazását tételezi fel. Közülük a legfontosabbak:
– a beruházások, ezen belül az infrastruktúra – benne a lakásépítés – gyorsabb ütemű fejlesztése. A jelenlegi lassú növekedést mutató 21 százalék körüli beruházási ráta még mindig rendkívül alacsony. Hosszú távú érdekünk, hogy a beruházásokra fordítható erőforrások tovább bővüljenek. Ehhez a gazdaság külső és belső tőkevonzási képességének erősítésére, kiegyensúlyozott, bátor koncessziós politikára, a megtakarítások tartós, intenzív ösztönzésére, valamint az államháztartás szerkezetének további módosítására – több infrastrukturális beruházást finanszírozzon – van szükség;
– a növekedés indikátorai közül az export, a beruházások, az infrastruktúra és a szolgáltatások dinamikus növelése hozhat tartós eredményt (ezen belül célszerű kiemelten kezelni a közlekedést, a hírközlést, a lakásépítést, az idegenforgalom és a tranzitkereskedelem fejlesztését, az informatika térhódításának gyorsítását, a pénzügyi rendszer korszerűsítését és fejlesztését, valamint a keleti piacok újjáépítését);
– az exportkapacitások és teljesítmények erőteljes növelése, a versenyképesség műszaki-technikai (beruházások), valamint költségelemeinek (árversenyképesség) javítása útján;
– a képzés, továbbképzés, valamint a kutatás-fejlesztés feltételeinek javítása, kiemelt kezelése;
– a multinacionális cégek és más versenyképes vállalkozások beszállítói hálózatának, kooperációs hátterének bővítése (a szolgáltatások mellett ez lehet a kis- és középvállalkozások gyarapodásának valódi területe. A támogatási, ösztönzési politikának is ezekre a területekre célszerű koncentrálnia erőforrásait);
– a vállalkozók, valamint a lakosság alkalmazkodó képességének, mobilitásának javítása, a befektetések feltételeinek bővítése és ösztönzése (elsősorban a fogadó infrastruktúra összehangolt fejlesztésére, valamint az oktatás-továbbképzés feltételeinek javítására célszerű koncentrálni a ma még szétaprózott terület-településfejlesztési és munkaerő-foglakoztatási erőforrásokat, decentralizált alapokat);
– az agrárgazdaság stabilizálása és folyamatos modernizálása. A vidéki körzetek sorvadásának megállítása az agrárpotenciál szelektív erősítésével, illetve összehangolt területfejlesztési programok megvalósításával.
Következetes reformot
Az államháztartás átalakítása, sokat emlegetett reformja a gazdaságpolitikai viták állandó terepe. A reformfolyamat napjainkra már előrehaladt, de korántsem tekinthető befejezettnek. A legtöbbet vitatott kérdés: szükség van-e az állam gazdasági szerepvállalásának további csökkentésére, vagy ellenkezőleg, elkerülhetetlen az állami funkciók körének bővítése.
Érdemes számba venni a konkrét tényeket annak objektív megítéléséhez, hogy igaz-e a gyakran hangoztatott vád: az elmúlt évek – különösen a ’95-ös stabilizációs csomag – lépései nyomán az állam kivonult a gazdaságból, és radikálisan csökkentette részvételét a társadalom számára fontos közösségi feladatok megoldása terén. A tények nem támasztják alá ezt az állítást.
A magyar államháztartás 1997-ben az eredeti jövedelmek 50 százalékát vonja el és osztja el újra. (Kétségtelen, hogy a redisztribúciós ráta az 1994-es 61 százalékról csökkent 50 százalékra. Ez az arány azonban a gazdaság teljesítőképességéhez mérten – körülbelül 5500 dollár/fő/év GDP – még mindig magas, fékezi a gazdaság fejlődését, ösztönzi a rejtett, feketegazdaság bővülését.)
Az eddigi racionalizálás dacára még mindig az államháztartás a legnagyobb munkáltató Magyarországon. A különböző költségvetési intézmények több mint 800 ezer embert foglalkoztatnak, azaz a foglalkoztatottak közel negyede még mindig állami alkalmazott.
A belső piaci kereslet mintegy felét – 3500 milliárd forint/év – az államháztartás finanszírozza, így meghatározó szerepet tölt be a végső felhasználás, mindenekelőtt a fogyasztás és az infrastruktúra fejlesztés alakulásában.
A radikális csökkentés hatására javuló államháztartási egyensúly még mindig 4-5 százalék közötti konszolidált deficitet tartalmaz, aminek finanszírozása igénybe veszi a megtakarítások egy részét és befolyásolja a pénzpiacon kialakuló kamatszínvonalat.
Mindezek alapján könnyen belátható, hogy a magyar államháztartás makrogazdasági szerepe még mindig jelentős, a gazdaság méretéhez és teljesítményéhez képest korántsem tekinthető optimálisnak.
Más oldalról viszont az állam által vállalt feladatok mennyisége, szakmai összetétele és színvonala, valamint a társadalom szükségletei meglehetősen távol állnak egymástól.
Mindezek miatt elkerülhetetlen az állami feladatok folyamatos felülvizsgálata és csökkentése, az állam, az önkormányzatok, a civil szféra és a piac közötti munkamegosztás harmonizálása, a költségek és a foglalkoztatott létszám további csökkentése, ésszerű integrációs szervezeti lépések megtétele. Éppen ezért nem enyhíthető a gazdasági kényszer az államháztartás területén, amely felgyorsíthatja a – meglehetősen egyenlőtlen és gyenge színvonalú – szakmai előkészítő munkát és elvezethet a döntésekhez.
1997-ben célszerű meghozni a koncepcionális döntéseket az önkormányzatok, a társadalombiztosítás, valamint a közigazgatás reformjának területén. Ezek közül a nyugdíjreform előkészítése van olyan stádiumban, hogy az a viták ellenére, megalapozhatja a helye szakmai döntést. Rendkívül nagy a lemaradás az önkormányzati, államigazgatási és egészségügyi reform területén, de nem tekinthető befejezettnek a köz- és felsőoktatási reform szakmai része sem.
A konkrét ágazati, szakmai feladatok mellett az államháztartási reform kiemelt feladata a jövedelem-centralizáció további csökkentése. Ez a cél csak akkor érhető el, ha az állami feladatok – és a mögöttük meghúzódó állami kiadások – racionalizálása, szűkítése mellett sor kerül az adó-, vám-, illeték- és járulékrendszer átalakítására is. Ezen a területen alapelv az adó- és járulékalapok bővítése, valamint az adó- és járulékmértékek csökkentése. Erre elsősorban az élőmunkát terhelő adók és járulékok területén van szükség és lehetőség. (A különböző forrásból származó profitok adóztatása megoldottnak tekinthető.) Ugyancsak elkerülhetetlen a központi és helyi adók harmonizálása, egészségesebb teherelosztása. (Ennek keretében kerülhet sor egy modern vagyonadó megteremtésére is.) Ez a politika vezethet eredményre a feketegazdaság elleni küzdelemben is.
Nem tekinthető befejezettnek a költségvetésből finanszírozott vagy támogatott decentralizált alapok reformja sem.
Antiinfláció a gazdaságpolitika centrumában
A magyar gazdaság gyors és egészséges fejlődésének fontos akadálya a tartósan magas inflációs ráta. Az infláció mértékének csökkentése az egész gazdaság és társadalom elemi érdeke. Tartós eredmény elérésére akkor van esélyünk, ha az infláció okait mérséklő, következetes és összehangolt gazdaságpolitikát folytatunk. Ennek legfontosabb területei:
– egyensúlyőrző gazdaságpolitika;
– a teljesítmények, a hatékonyság és a bérek növekedésének összhangja;
– a megtakarítások ösztönzése;
– összehangolt fiskális és monetáris politika;
– a monopóliumokkal szembeni következetes fellépés;
– állami jövedelemelvonás és átcsoportosítás csökkentése;
– az államháztartás hiányának mérséklése;
– az exportképesség növelése és az importigényesség mérséklése a gazdaság versenyképességének javításával.
Az államnak – az árfolyam-politika kivételével – tartózkodnia kell minden árkövető mechanizmus működtetésétől, bármilyen erős is a politikai nyomás. (A bérmegállapodásokra, a szociális juttatásokra, az adókra, a nyugdíjakra és a költségvetési szervek nominális állami támogatására egyaránt igaz ez a követelmény.) Mindezek mellett az infláció mértékének csökkenése a közeljövőben a következő tényezőktől függ:
– minél alacsonyabb nominális béremelésben egyeznek meg a szociális partnerek, annál kisebb lesz az inflációs nyomás;
– minél kisebb az államháztartás konszolidált hiánya, annál kisebb lesz az állampapírok kamatszínvonala. Ez a kamatszint csökkenés tovább mérsékelheti a pénzforrások kamatait is;
– minél gyorsabban javul a gazdaság versenyképessége – az export bővülése és az importigényesség csökkenése -, annál kisebb mértékű nominális leértékelésre lesz szükség;
– minél megbízhatóbb, kiszámíthatóbb a gazdaságpolitika, minél jobban beláthatók a gazdasági folyamatok, annál kisebb lesz az inflációs várakozás, és így az inflációs nyomás.
Az erőteljes antiinflációs gyakorlat nem válhat voluntaristává és nem törheti meg a gazdaság természetes folyamatait. Ez a veszély elsősorban az árversenyképesség javulását, az export jövedelmezőségét és az importigényesség javulását, ezen keresztül a külkereskedelmi és folyó fizetési mérleg pozícióját, a megtakarítások intenzitását, valamint az agrárolló további szűkítését veszélyeztetheti.
Kétségtelen, hogy a gazdasági folyamatok által megalapozott infláció csökkenésnél gyorsabb, látványosabb eredményeket lehet elérni, ha a gazdaságirányítás néhány ponton tudatosan beavatkozik a folyamatokba. Ilyen lehet a versenyképesség és hatékonyság javulástól elszakított árfolyam-korrekció – azaz a forint árfolyamának objektíve szükségesnél kisebb mértékű leértékelése – vagy a jegybanki alapkamatok és ezen keresztül az általános kamatszínvonal túlzott mértékű csökkentése. Az első esetben bekövetkezik a forint reálfelértékelése – szerény, de még elviselhető határok között ez a tendencia már ma is érvényesül -, ami rontja az export jövedelmezőségét és olcsóbbá teszi az importot. Ez a kettős hatás az infláció csökkentésénél nagyobb károkat okozhat a külkereskedelmi és folyó fizetési mérleg egyenlegében. A kamatszint mesterséges csökkentése pedig lefékezheti, sőt csökkentheti a megtakarítási hajlandóságot, vagy a forintmegtakarítások egy részét a devizamegtakarítások felé terelheti. (Az egyéves lekötésű tartós betétek pozitív reálkamata már ma is közelít a még elfogadható minimális szinthez.) Mindkét voluntarista lépésre volt már példa 1993-94-ben, jól ismerjük tehát azok összes hátrányos következményét. Ezeket a csapdákat – az egyébként helyes antiinflációs törekvések mellett – mindenképp el kell kerülni. Aligha elkerülhető az agrárolló csökkentése, az agrárgazdaság jövedelemtermelő képességének javítása érdekében a mezőgazdasági felvásárlási árak további emelkedése. Az infláció alakulását ez a tényező is befolyásolni fogja.
E pillanatban deklarált a kormány szilárd álláspontja a gazdaságpolitikai vonalvezetés következetességét tekintve. Ez biztató jel a ’98-as választásokhoz közeledve. Ennek ellenére nem lehetünk abban biztosak, hogy “lopakodó” módon a szerteágazó társadalmi-politikai nyomás ellenében a kormány képes lesz 1997-98-ban elkerülni a “választási gazdaságpolitika” buktatóit. A legnagyobb veszély és nyomás a közszolgálati, közalkalmazotti bérek növelése, a társadalombiztosítási reformok halogatása, az agrár állami támogatások növelése és az időnként elképesztő területfejlesztési igények területén nehezedik a kormányra. Az önmagában és egyenként kivétel nélkül alátámasztható, de összességében a gazdaság teherbíró-képességét meghaladó, az államháztartás keservesen kialakult pozícióit aláásó követeléseknek választások előtt különösen nehéz ellenállni. Engedni, rossz kompromisszumokat kötni mégsem szabad, hiszen ezek alááshatják a kiegyensúlyozott fejlődés jelenlévő potenciális esélyeit, lerombolhatják a stabilizáció eredményeit.
Az előzőekben felvázolt gazdaságpolitika megvalósításának végcélja: javuló versenyképesség, növekvő hatékonyság és jövedelmezőség, erre alapozott gyarapodó életszínvonal, javuló foglalkoztatási viszonyok, gyorsabb és kiegyensúlyozottabb területi fejlődés, csökkenő szociális feszültségek és szűkülő feketegazdaság. Mindez természetesen folyamatjellegű, nem valósítható meg egy csapásra. A javuló folyamat azonban gyorsítható és optimális esetben tartóssá tehető. Ez a tendencia vezethet el az EU-integráció gazdasági feltételeinek fokozatos megteremtéséhez is.
Mindezek alapján 1997 tavaszán, nagy bizonyossággal állítható, hogy jók az esélyei a gyökeres fordulatoktól, kapkodástól mentes, tartós fejlődést megalapozó gazdaságpolitika megvalósításának, ami hosszú évtizedek után végre megtörheti az oly sok veszteséget és feszültséget okozó go-stop gazdasági ciklusok láncolatát.
