Kovács Dénes recenziója – Profit és kreativitás

Gazdaságpszichológia – egy tudomány, amely természete szerint éppen annyira pszichológia, mint közgazdaságtan – olvasható Magyari Beck István e diszciplínával foglalkozó munkájában, A homo oeconomicustól a homo humanusig című kötetben.#<# Mivel pedig a hazai szakirodalom nem bővelkedik az ilyen tárgyú könyvekben, csak örvendezhetünk megjelenésén. Jókedvünket azonban tompítja, hogy egy homályos szerkezetű, bonyolult megállapításokban bővelkedő, nehézkes stílusú könyvet kap a kezébe az olvasó.

Így azután maga a mű, amibe sok minden belefér, és amely szerzőjének szándéka szerint az emberek viselkedésének meghatározását és magyarázatát – illetve szebben hangzóan: paradigmáit – kívánja tárgyalni, kitűzött feladatát csak mérsékelt sikerrel teljesíti. De legyünk elnézőek: tagadhatatlanul rendkívül sok figyelemfelkeltő ismeretet, fejtegetést, elmélkedést (is) tartalmaz a könyv, bizonyítva, hogy a neves profesz-szor járatos a pszichológián és gazdaságtanon túl a szociológiában, filozófiában, demográfiában, ökológiában, biológiában, sőt az irodalomban, valamint a régmúlt és a legújabb kor történelmében. De hogy az ilyen, többnyire nehezen követhető megállapításai, vélekedései miképpen kapcsolódnak a gazdaságpszichológiához, azt többnyire szerfelett nehéz megfejteni. Következésképpen e könyv – sajnálatosan – a rendkívül széles körű ismeretek jócskán megemészthetetlen és rendszerezetlen halmazává állt össze. Elkerülendő a rosszmájú kritika vádját, hangsúlyoznunk kell azonban: számos színvonalas eszmefuttatást is olvastunk ebben az esszétanulmányban.

Közülük csupán példaként emeljük ki a szükségletek mostanság valóban háttérbe szorult problémakörét. Ha ugyanis igaz (márpedig valóban az), hogy „a gazdasági élet lényege pszichológiai szempontból a csere”, akkor arra a jogos következtetésre jutunk, hogy „a gazdasági élet motorja” az emberi szükségletekben keresendő, és ezért a gazdaságnak e szükségletek kielégítését kell szolgálnia. Így tehát a szükségletelmélet, „nemcsak a magasröptűnek hitt tudomány érdeklődését elégíti ki, hanem eminens gyakorlati probléma is”. E gondolatsort folytatva jut el a szerző „a fizikai-fiziológiai szükségletekre építő hatalomhoz”, ami kétségtelenül elgondolkoztató megállapítás. Majd idézve és elfogadva Selye János helytálló vélekedését, mely szerint „a problémafeltárás az igazi elsőrendű alkotó tett, a problémamegoldás csak utána következik”, számos ma még megválaszolatlan, izgalmas és időszerű kérdést vet fel. Íme, csupán egy a sok közül: Ha korunk az információs társadalom kora, miért nem szaporodnak gombamód az egyetemek, a kutatóintézetek, miért nem az információ mennyisége és minősége, termelése és fogyasztása vált napjaink legfontosabb kérdésévé? A válasz leginkább a könyv címében, illetve a mögötte rejlő felfogásban található. Méghozzá a jeles szerzőnek abban a vélekedésében, hogy a mai gazdaságban a „haszonmaximáló”, „hagyományos piacgazdász(?)”, a homo occonomicus mítosza az uralkodó, és „ennek az embertípusnak a presztízse a piacgazdaság térnyerésével egyre emelkedik”. Voltaképpen pedig ez bajaink eredendő oka. (Elnézést a talán félreértett értelmezésért!) Új lakónak kellene tehát beköltöznie „a közgazdaság-tudomány épületébe”. Ez a fejlődőképes, önkorrekcióra alkalmas új lakó a homo humanus volna, „akiről az egész emberiség története beszél”. Ha ez az embertípus válna uralkodóvá, akkor megvalósulhatna „a fejleszthető, korrigálható, azaz kreatív társadalom, amely nem az egyesek, hanem a közjólét társadalma lesz” – olvashatjuk.

Végezetül: hogy sikerült-e a szerzőnek „felvázolni a racionális homo oeconomicustól a kreatív homo humanusig ívelő utat” – efelől a recenzensnek komoly kétségei vannak. Hát ennyi. Sapienti sat.