Bizonyára csodálkoznak a kívülállók, ha azt hallják: a nemzeti banknak inflációs célkitűzése van. A kifejezés valóban nem szerencsés, hiszen a jegybank célja nem az, hogy gyorsuló ütemben emelkedjenek az árak, hanem az, hogy közeledjünk az árstabilitás felé – és ez így van jól.
Andor László, a BKÁE gazdaságpolitikai tanszékének docense
Az inflációs célkitűzéssel kapcsolatos problémák persze elsődlegesen nem nyelvészeti jellegűek, hanem közgazdaságiak. Amennyiben ugyanis a szigorú monetáris politika számít az antiinflációs stratégia egyetlen eszközének, úgy a kezdeti időszakban az árak nem csökkenni, hanem emelkedni fognak. Ugyanis a magas kamat rögtön megjelenik magasabb költségként, miközben a monetáris restrikció által a piacról kivezetett eladók csődje rövid távon szűkíti a kínálatot. Ebben az átmeneti helyzetben pedig egyensúlyt csak az emelkedő árak tudnak teremteni (vagy a növekvő import, vagy mindkettő). A későbbiekben pedig lassuló növekedéssel, vagy kifejezetten recesszióval kell fizetni a várva várt árstabilitásért.
ÜTEMEZÉS ÉS ESZKÖZÖK. A fő kérdés tehát az, hogy az inflációcsökkentő lépések ütemezése és az eszközök megválasztása összhangban áll-e a gazdaságpolitika további céljaival. Azt, hogy ilyen összhangnak lennie kell, meggyőzően magyarázta el a néhai Rudi Dornbusch, a bostoni Massachusetts Institute of Technology idén elhunyt professzora, aki összegyűjtve kiadta gazdaságpolitikai tanulmányait és publicisztikáit a kilencvenes évek második feléből (a könyv címe: Keys to Prosperity). Dornbusch szerint az infláció iránti aggodalom helyénvaló, de a megszállottság nem. Ahol az infláció havi 15 százalék, ott semmi sem lehet annyira fontos, mint az áremelkedés megfékezése. Évi 15 százalékos vagy az alatti inflációnál azonban az inflációcsökkentés csak egy hosszabb folyamat részeként és más fontos célokkal egyeztetve valósítható meg. Egyébként „az eredmény nem az inflációs fronton elért drámai siker lehet, hanem súlyos recesszió, szupermagas reálkamatok, ezzel összefüggő problémák a bankrendszerben, valamint a valuta túlértékelődése, az összeomlás kockázatával együtt”.
A formális logika szerint inflációs célkitűzése olyankor van a nemzeti banknak, amikor nem a rögzített valutaárfolyam védelmét tekinti fő feladatának. A központi bank a nemzeti valutának vagy a külföldi, vagy a belföldi értékét tudja stabilizálni, ennél bonyolultabb tevékenységhez ugyanis nincs elegendő eszköze. A valóság ennél bonyolultabb, hiszen az inflációt csökkentő célkitűzése 2001-et megelőzően is volt az MNB-nek, és például 1996 és 1999 között a magyar gazdaság a csúszó leértékelés mellett haladt az árstabilitás felé. Az összefüggést megfordítva: a bank olyankor is tekintettel lehetne a valutaárfolyam alakulására, amikor egyébként fő célja a zéró infláció elérése az „ötéves terv” végére. A Dornbusch által is bírált egyoldalú szemlélet dominanciájának jele nálunk, hogy a monetáris és fiskális politika viszonyát illetően ma mindenki úgy teszi fel a kérdést: miként kell a szigorú monetáris politikának ellensúlyoznia a fellazult fiskális politikát.
HÁROM SOKK. A könnyű válaszok elkerülése végett induljunk ki abból, hogy az elmúlt három évben három jelentős, politika által generált pénzügyi sokk követte egymást a magyar gazdaságban. Sorrendben: a kétszeri minimálbér-emelés, a forint sávszélesítése, majd a költségvetés hiányának felfúvódása. A nagyra nőtt deficit szerepe az előzményeket is tekintetbe véve ellentmondásosnak ítélhető. Egyrészt súlyosbította az előző két sokk következményeit, másrészt viszont ellensúlyozta is azokat: pótlólagos keresletet támasztott egy olyan időszakban, amikor a gazdaság a növekvő bérköltségek és a leértékelődő exportbevételek harapófogójába került.
A jelenlegi pénzügy-politikai „mix” tehát távolról sem ideális. A korrekcióban azonban részt kell vállalnia minden érintett félnek, amely a legutóbbi évek sokkjai közül valamelyiknek előidézője vagy haszonélvezője volt. Figyelemre méltó: a munkavállalók november végén szó nélkül elfogadták, hogy a minimálbér ne emelkedjen 2003-ban – ők tehát megtették a tőlük elvárható korrekciót a fenntartható viszonyok kialakítása érdekében. A költségvetés is betervezte a hiány ütemes lefaragását.
Kérdés, milyen korrekciót vállal a jegybank, amely a következetesség látszatát próbálja kelteni, holott politikája már most inkonzisztens. Vajon mivel magyarázható utólag a fél évvel korábbi, kétszeri kamatemelés annak ismeretében, hogy novemberben az MNB a deficitrekord ellenére kamatot csökkentett? A jegybanknak el kellene döntenie, hogy az inflációs célkitűzés hangoztatása mögött tartalmilag deflációs vagy dezinflációs célkitűzést akar követni. A baj az, hogy az MNB jelenlegi politikáján nem látszik még az sem, hogy átlátnák a két kategória közötti különbséget.
