Szlovákiának – ha ilyen jól halad -, minden esélye megvan arra, hogy bekerüljön azoknak az országoknak a csoportjába, amelyek első körben csatlakozhatnak az Európai Unióhoz. Ezt Martin Bangemann, az Európai Bizottság ipari, távközlési és információs technológiáért felelős tagja jelentette ki egy minapi pozsonyi befektetői konferencián. A lelkesítő szavak nyilván legalább annyira szóltak az új szlovák kormánynak, mint a lehetősé-geket szimatoló külföldi elemzőknek.
Nyilvánvaló, hogy Lengyelország, Csehország és Magyarország közé ékelődve Szlovákia a jövőben nem marad az a félsziget, amelynek a Meciar-féle vezetés szerette volna látni. Az ország megindult a teljes integráció útján, melynek egyik előmozdítója a közvetlen külföldi tőkebefektetés. Szlovákiába az elmúlt évtizedben mindössze 1,2 milliárd dollár külföldi tőke áramlott be – töredéke csupán a régióba érkezettnek. A befektetések csekély szintje nem feltétlenül a külföldieken múlott. A kirekesztés mögött mindenekelőtt a korábbi kormány azon szándéka húzódott meg, hogy egy erős nemzeti tőkés réteget hozzon létre. Az új éra hangja alapjaiban más: „A mi célunk az – és nem csak a privatizációban -, hogy behozzuk az országba a külföldi tőkét” – jelentette ki Mária Machová privatizációs miniszter.
A gyakorlatban a privatizáció két hullámban zajlott le: az első körben 169, a másodikban 136 milliárd szlovák koronára volt tehető a magántulajdonba került vagyon értéke, amelyet eredetileg még összesen 385 milliárdra becsültek. A nagyarányú privatizáció ellenére még mindig jelentékeny vállalati részesedés van a szlovák állam birtokában. A távközlés, a hitelintézetek, az energia- és az acélipar egy része – mind tőkeigényes ágazat – vár befektetőkre. Az országos távközlési monopólium privatizációjára várhatóan fél éven belül nemzetközi pályázatot írnak ki. Az új szlovák kormány ahová csak tud, stratégiai befektetőt keres.
Az eddig lezajlott – úgynevezett – privatizáció haszonélvezői valójában zömmel a hatalomhoz közel álló „panamások” voltak. A visszaélésekről, az áron alul történt értékesítésekről, az eladó állam számára előnytelen szerződésekről számol be a kormány Fehér Könyve, amelyet azonban éppen tartalma miatt gyakorta feketének titulálnak.
Szlovákia mai problémáit részben tehát a privatizáció sajátos formája – azaz a tőkeemelésre és a vállalati átalakításra képtelen magántulajdonosok felbukkanása -, részben pedig a külföldi eladósodásból finanszírozott növekedés okozza. „Az előző kormány mindig csak két adatról beszélt: a GDP bővüléséről és az alacsony inflációról” – emlékeztet Brigita Schmögnerová, minden idők legmeggyőzőbb szlovák pénzügyminisztere. A növekedést azonban kívülről finanszírozták, s ez meglehetősen nagy befektetéseket igényelt. Az ország nettó adóssága szinte pillanatok alatt megközelítette a 13 milliárd dollárt. Az így kierőltetett növekedés azonban nem járt az iparszerkezet megújulásával. (A szlovák gazdaság rendkívül koncentrált: a kassai Kelet-Szlovákiai Vasmű egymaga adja az ország teljes exportjának 10, a három Volkswagen-üzem további 15 százalékát.) A mára szükségszerűen fellépett makrogazdasági egyensúlyhiánynál azonban még nagyobb gondot okoz a vállalatok alultőkésítettsége, a körbetartozás mértéke. Ez utóbbi az egész bankrendszert destabilizálja.
Ezért született a Dzurinda-kabinet stabilizációs intézkedéscsomagja, amelyet sokszor – egyébként pontatlanul – a magyar Bokros-csomaghoz hasonlítanak. „Az 1994-es magyar makrogazdasági helyzet rosszabb volt, mint a jelenlegi szlovákiai – mondja Ivan Miklos gazdaságért felelős miniszterelnök-helyettes -, a mikrogazdaság viszont szomszédunknál egészségesebb volt, mint most nálunk”.
A stabilizációs csomagnak csupán egyik része a fiskális politika erőteljes megszigorítása – hiszen rövid időn belül 5-ről 2 százalékra akarják leszorítani az államháztartás GDP-hez viszonyított hiányát -, a másik, hosz-szabb távon talán fontosabb kör a vállalati szférát érinti. A bankok feltőkésítéséről (konszolidációjáról) éppen úgy szó van, mint arról, hogy az embrionális állapotban lévő szlovák tőkepiacot növekedési pályára állítsák, a privatizációt pedig új formában folytassák. S az is deklarált célja a mai kormánynak, hogy az országot vonzóbbá tegyék a külföldi befektetők számára. Ludovít Cernák gazdasági miniszter a potenciális befektetőknek tartott konferencián például külön is hangsúlyozta, hogy a német, az osztrák, a brit, a francia és a cseh tőke mellett „még sokat kell tenni a lengyel és a magyar tőke becsalogatása érdekében”.
A magyar tőke persze már így is jelen van: Szlovákiában – tavaly őszi adatok szerint – 600 magyar érdekeltségű cég működött, összességében azonban mindössze 20 millió dollár értékű befektetéssel, nyilvánvalóan főként a kereskedelem területén. A legnagyobb szlovákiai magyar érdekeltség a Mol Rt. nevéhez kötődik.
Szlovákiában azonban a lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen – és nem csupán a nagyvállalatok számára. Elsősorban azért, mert a pénztelen „privatizáció” során megszerzett cégek tulajdonosai szívesen adnak majd túl csődközelbe került, vagy piacaikat elvesztő, versenyképtelenné vált üzemeiken, gyártósoraikon. Másodsorban pedig azért, mert az ország zöldmezős beruházásként létrehozott telephelyként is kiváló adottságokat kínál. Infrastruktúrája – mindenekelőtt az autósztrádák hossza és állapota, valamint a távközlési rendszer – messze kedvezőbb, mint amit egy egyszerű előítéletes legyintéssel el lehetne intézni.
A külföldi befektetések nem elhanyagolható része vegyes vállalati formában működik Szlovákiában. „Éjjel kettőkor is dolgoztak a helyi önkormányzatnál, csak hogy időben mindent szükséges engedélyt megkapjunk az induláshoz” – emlékszik vissza a hőskorra Bill Coward, a dán Ecco cipőgyár túrócszentmártoni üzemének ügyvezetője, aki az elmúlt évek során kifejezetten jó tapasztalatokat szerzett. A cipőgyártóénál jóval nagyobb, 250 millió márkás érdekeltség a Siemensé, amely 12 telephelyen, több mint 7 ezer alkalmazottal dolgozik Szlovákiában. A belga LVD NV hengerelt acélárú gyárát telepítette át Jugoszláviából oda a délszláv háború kitörése után. Közel 3 milliárd márka forgalmával a Volkswagen Szlovákia legnagyobb vállalata; Pozsonyban, Nyitrán és Túrócszentmártonban gyártanak alkatrészeket. Carsten Isensee, a cég controlling-igazgatója alapvetően elégedett a helyi viszonyokkal, ám bírálja a bürokratikus határátlépési procedúrát, amely ellehetetleníti a költséges raktározást kiváltó just-in-time beszállítást.
„Szlovákia a befektetési kockázat szempontjából valahol félúton helyezkedik el a régióban befektetésre ajánlott Lengyelország, Csehország és Magyarország, valamint a kifejezetten kockázatosnak minősített Románia és Bulgária között” – értékeli az ország helyzetét Fiona Loaney, a Dresdner Kleinwort Benson elemzője. Szerinte rövid távon a legnagyobb veszélyt a folyó fizetési mérleg kedvezőtlen alakulása jelenti. A külkereskedelmi szaldó további romlása a szlovák korona ismételt leértékeléséhez vezethet, és az infláció is meglódulhat. Ezek azonban rövid távú veszélyek, s a kormány gazdaságpolitikájának következetes végrehajtásával leküzdhetők. És főleg nem terelhetik el a figyelmet a lényegről: érdemes Szlovákiában körülnézni.
