Szlovéniában Európa keleti felének országai közül messze a legmagasabb, 12 ezer dollár az egy főre jutó bruttó hazai termék, igaz, ez azonban még mindig csupán 60 százaléka az EU-átlagnak. Az ország helyzete bizakodást keltő: a gazdasági növekedés üteme ez évben várhatóan eléri a 3,8-4,0 százalékot, a költségvetés hiánya legfeljebb kismértékben haladja majd meg a GDP 1 százalékát, a fizetési mérleg várhatóan egyensúllyal fog zárni, a munkanélküliségi ráta 7 százalék körül mozog.
E kedvező mutatók nem jelentik azt, hogy a szlovén gazdaság irányítói megengedhetnék maguknak a tétlenkedést. Sürgető, a piacgazdasági jelleg erősítését szolgáló reformok várnak megvalósításra, elsősorban az adó- és a nyugdíjrendszerben, a pénzügyi szektorban, valamint a közszolgáltatások területén. Emellett fel kell számolni a posta és a távközlés monopolhelyzetét, liberalizálni az energia- és az agrárgazdaságot, folytatni a privatizációt. Fájdalmas reformok előtt állunk még – idézi a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) egy, a közelmúltban a szlovén gazdaságról megjelent írása Boris Cizeljt, a csatlakozási tárgyalások helyettes vezetőjét, aki szerint a célul tűzött intézkedések nem pusztán a brüsszeli elvárások miatt történnek, hanem azért, hogy az ország gazdasága versenyképesebbé váljon.
Az alig 2 milliós népességű kicsiny köztársaság iparának mindenesetre sikerült nagyobb megrázkódtatás nélkül átvészelnie a kelet-európai piacok összeomlását, sőt, bámulatosan gyorsan átállt a nyugati orientációra. A szlovén ipar büszkesége, az évi 1 milliárd német márkának megfelelő forgalmat produkáló Gorenje háztartásikészülék-gyár termelésének 95 százalékát exportálja, termékei csaknem valamennyi nagy német csomagküldő cég választékában megtalálhatóak. A cég munkavállalóinak havi átlagfizetése azonban csupán nettó 800 márkát tesz ki, s komoly problémát okoz, hogy – az egyik iparvállalati vezető szavait idézve – az exportfüggő vállalatoknak nincs játékterük a béremeléseknél.
Az egykor a dolgozók önigazgatása elvén működő üzemek ma úgy tartoznak részleges állami kézbe, hogy fennmaradó részüket a jelenlegi munkavállalók és az adott cég korábbi munkatársai, valamint külső tulajdonosok birtokolják. A privatizáció első szakasza új típusú érdekellentéteket hozott a felszínre. A külső részvényesek és a korábbi alkalmazottak a minél magasabb osztalékban érdekeltek, míg az üzemi tanácsok és a foglalkoztatottak a munkahelyek minden áron való megőrzését preferálják – akár a nyereség rovására is.
A Szlovéniában befektetett külföldi működőtőke évről évre növekszik, de az éves bővülés folyamatosan csökken. Az 1994-ben 1,33 milliárd dollárt kitevő tőkeállomány 1995-re 1,74 milliárdra emelkedett, de még 1996 végén is csupán 1,93 milliárd dollár volt. A teljes szlovéniai vállalati tulajdonnak így mindössze 3-4 százaléka van külföldi tulajdonban, figyelemre méltó viszont, hogy e cégek a teljes export egyötödét állítják elő. A külföldi befektetők tevékenységét gyakran még mindig bizalmatlanság kíséri, ami a helyi szakemberek véleménye szerint alapvetően a múlt negatív tapasztalataiban gyökeredzik.
