Ha hinni lehet az összeesküvés-elméleteknek, a rendszerváltás utáni hazai politikai életben kivételszámba megy a valódi önszerveződés, szinte minden új szereplő mögött a politikai ellenfél vagy más titokzatos csoportok állnak. Azt, hogy az alig burkolt antiszemitizmus egyik hazai vezéralakja, Csurka István cionista aktivista volna, a Hócipő című humorlap az 1994-es választások előtt még bevallottan viccből dobta be. Ennek ellenére az elmélet hamar utat talált a – még a MIÉP elnökéhez képest is – radikális csoportok gondolatfűzéséhez. Utóbbiak álláspontjának lényege, hogy a szélsőséges politikus csak a zsidó állam egy elszánt toborzója, aki azért szít zsidóellenességet, hogy még többen települjenek előle Izraelbe.
Nem sokkal később aztán sikerült ezen is túltenni. Az előbb hungarista mozgalmat létrehozó, majd 1997-ben nyílt zsidóellenes uszításért felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt Szabó Albertet övező közfelháborodásban például olyan hangok is erőre kaptak, amelyek szerint a Világnemzeti Népuralmista Párt feje nem más, mint „a Horn-kormány agitátora”. Feladata pedig eszerint az volt, hogy az erősödő jobboldalt a választások előtt lejárassa. Végső csapásként a Csurka által főszerkesztett (!) Magyar Fórum meg is jelentetett egy cikket, amely szerint Szabó családja Izraelben él, és ő maga is a zsidó állam útlevelét használja olykor.
A már jól bejáratott forgatókönyv szerint egyesek szemében ismét csak a baloldal sejlett fel a háttérben, amikor Bácsfi Diána, a magyar média kedvenc „kirakatnácija” 2004 nyarán a színre lépett. A kamerák kedvéért bármikor vidáman karlengető lányról hamar kiderült, apja a rendszerváltás előtt nemzetbiztonsági tiszt, majd belügyminisztériumi dolgozó volt. Nyilvánvaló hát, hogy csak a kormány akciójáról lehetett szó, hogy a zavarodott Szálasi-rajongó lányra és maroknyi követőjére hivatkozva lehessen tüntetni a fasiszta veszedelem ellen.
Ám nem csupán a politikai széleken tünedeznek fel olyanok, akik bizonyos szemszögből nézve nem azok, akinek látszanak. A megkérdőjelezett szándékú pártok főszezonját az emlékezetesen szoros 2002-es választási csörte hozta el: ekkor tűnt fel Kupa Mihály Centrum Pártja, amely az akkori vádak szerint a baloldal kreálmánya volt – noha az akkori ellenzék részéről is elhangzott, hogy a párt a jobboldal voksrabló trójai falova lehet -, s ekként a szavazatok 4 százalékát begyűjtve döntő szerepet játszott a Fidesz öt esztendővel ezelőtti vereségében. A szavazás előtt ezt a konspirációs elmélet gyártói leginkább Kupa ATV-s szerepléseire alapozták. Majd erre csak ráerősített, hogy a Centrum egyes jelöltjei végül valóban az MSZP javára léptek vissza a második forduló előtt.
A másik oldalon is született egy olyan formáció, amelyre a közvélemény egy része azonnal rásütött egy hasonló bélyeget. Jóllehet, az Új Baloldal 2002-ben mindössze 25 képviselőjelöltet tudott állítani a parlamenti választásokon, a többek között a Magyar Anyák Nemzeti Pártja, illetve eleinte Schmuck Andor, majd Szűrös Mátyás fémjelezte párt ennyiért is temérdek tévészereplést kapott. Az alkalmi szövetséget így megalakulását követően szinte magától értetődően folyamatosan az a vád érte, hogy „nem a rendes, hanem a rendezői baloldalon” játszik. Különösebb programmal, amely erre rácáfolt volna, az Új Baloldal nem is állt elő, majd az első forduló után néhány ezer szavazójukat arra kérték, a jobboldalra voksoljanak.
Legutóbb a Fidesszel való szövetségtől eltávolodó MDF-ről kapott szárnyra az a hír, hogy számos választókerületben csak baloldali aktivisták segítségével tudták összeszedni az induláshoz szükséges számú kopogtatócédulát. Ezen a híresztelésen is alapult aztán az magát napjainkban makacsul tartó vád, hogy a kisebbik konzervatív párt alkalmasint az SZDSZ-t válthatta volna a koalícióban a szocialisták oldalán.
