Laborc Sándor személyének megkérdőjelezése bizony inkább a belpolitika folytatása más, már unalomig ismert eszközökkel. Addig kell ütni a vasat (a kormányt), amíg meleg (amíg ingatag lábakon áll). A kormányzati intézkedések és káderpolitika elleni szünetmentes offenzíva az általánosan elbizonytalanodott társadalmi légkörben az ellenzéki stratégia alapeleme.
A szaporodó politikai ütésváltások hangulatában nehéz is lenne véleményt formálni Laborc szakmai alkalmasságáról vagy kinevezésének kockázatáról, hiszen a történet alapjában nem erről szól. Jellemző módon a kisebbik koalíciós partner sem tudta eldönteni, mit akar kommunikálni az ügyben. A liberálisok képviselője sajátos hintapolitikával egyrészt tartózkodott a parlamenti bizottságban – így a kinevezés nem kapott többséget -, másrészt közölte, hogy mégis tudomásul veszik, ha a kormányfő kitart Laborc mellett. Adtak is, meg nem is.
Ha megpróbálunk elvonatkoztatni a jelölést övező belpolitikai környezettől, akkor a fő kérdés az, hogy a magyar kormány – bármilyen szuverén módon dönt is ebben az ügyben – tapogatódzott-e előzetesen Brüsszelben, mit szólnának Laborchoz a partnerek. Éppen elégszer futott mostanában lyukra külpolitikai kérdésekben Gyurcsány Ferenc ahhoz, hogy nagyon is indokolt legyen az előzetes óvatosság. Amennyiben ez valahogy elmaradt volna, az már gond. Bizonyos kinevezéseknél ugyanis legalább olyan fontos az üzenet, mint a személy rátermettsége. A titkosszolgálat és a biztonságpolitika feltétlenül e területek közé tartozik.
Meggondolatlan energiapolitikai kijelentéseivel a magyar kormány nem is olyan régen már próbára tette a szövetségesi bizalmat. Ha netán csak azért ragaszkodna egy fontos, ám diplomáciailag előkészítetlen kinevezéshez, nehogy az ostromlott váron újabb rést üssön az ellen, akkor azt utólag, kifelé már sokkal nehezebb lesz megmagyarázni. De mindennek már végképp semmi köze Laborc moszkvai KGB-akadémiai végzettségéhez.