A civilizáció fennkölt magaslatairól lenézzük e csacska hókuszpókuszokat, pedig lehet, hogy nekik van igazuk. Nálunk a férfivé válás próbája sokáig a sorkatonaság volt, és még ma is van olyan fiatalnak mondott politikus, aki ezt vallja. Ezzel szemben én büszke vagyok arra, hogy tagja lehettem egy kormánynak, mely a megalázó, az ifjúság legfontosabb éveit és energiáit rabló kötelező sorkatonaság megszüntetését kezdeményezte. Ezt mint régi katonacsalád sarja mondom. Nem attól lesz békeidőben férfi a férfi, hogy őrmestere fogkefével súroltatja vele a körletet, s megtanul muzeálisnak számító fegyvereket kezelni.
Nemrégiben láttam valamelyik tévéadón, hogy egy török pár lakodalmára Németországban hatszáz vendéget hívtak az örömszülők. Pártkongresszusnak is szép sereglet, egyúttal arra is utal, hogy ezek a török vendégmunkás családok megtalálták a helyüket, ha ezt megengedhetik maguknak. Nálunk leginkább a cigánylakodalmak hasonlíthatóak ehhez, a roma vendégszeretet – tapasztalatból tudom – egyébként is túláradóan barátságos. De elmondható ez bármely falusi lakodalomra, ezt is volt alkalmam tapasztalni nem egyszer. A nagy eseményre külön kiszemelt disznót nevelnek, őrzik a hagyományokat, készülődésben, öltözékben, szokásokban, cihában, kelengyében, hozományban. Hatalmas a dínomdánom, még ha nem hívnak is hatszáz vendéget, de százat-kétszázat minden bizonnyal.
A legmulatságosabb lakodalmon valamikor a hetvenes években voltam. Tehetős „maszek” volt az örömapa. (Uramisten, tudja-e még egy mai fiatal, mi volt az a „magánszektor”, Kellér Dezső halhatatlan szóalkotásában: maszek? Elsöpörte a történelem, mint meghatározást, és mint megbélyegzést egyaránt.) Látnivalóan szépen hozott a menyasszonytánc, a javarészt „maszek” vendégsereg kitett magáért. Csakhogy egy év múltán csúfosan szétment a házasság. A volt örömapa pedig sorra járta a meghívottakat, és lediktáltatta magának, mennyi pénzt adtak a menyasszonytáncra. Amit utóvégre az ő lánya keresett. És beszámította az osztozkodásnál.
Amikor én először nősültem, szegény voltam, mint a templom egere. Még egy év se telt el a kitelepítés meg a kényszermunka után. Ám esküvő előtt még katolizálni akartam – a Görgeyek a reformáció óta hagyományosan lutheránusok -, szükségem volt erre a hálaadó aktusra a megpróbáltatások után. Ám előbb elbocsátó igazolást kellett hoznom az evangélikus egyháztól. Napokig készültem a nagy teológiai vitára a lelkész hivatalban, ahol nyilván vissza akarnak majd tartani e lépéstől. Mikor beléptem, a lelkész elmerülten írt az íróasztalnál. Föl se nézett, csak kérdezte, mit óhajtok. Mély lélegzetet véve előadtam. És vártam a teológiai csörtét. A lelkész felnézett irományából, meredten bámult rám, és végül csak annyit mondott: „Más baja nincs?” Igen, 1954-et írtunk. Tulajdonképpen igaza volt. A városligeti Jáki-kápolnában megesküdtünk, és hatalmas lagzit csaptunk a rokonságnak: pogácsát kaptak, némi falmellékivel. (Újszülötteknek: a korabeli állami bor csúfneve.)
Mindez pedig azért jutott eszembe, mert a minap egy szép, fiatal, kétgyermekes asszony polgári házasságkötésén voltam vendég. Remek, édes, szelíd nő, mégis ez a harmadik házassága. Nem ő tehet róla. És most látnivalóan végre megtalálta neki rendelt párját. Hívő katolikus, de az igazival mégsem esküdhetett templomban. Én hiába katolizáltam, protestáló katolikus maradtam, így mondom: katolitestáns. És kérdezem: ha a többi, ugyancsak keresztény egyház elismeri a válás jogát, Rómának miért kell még ma is Mikszáth „Különös házasság”-ába kényszeríteni sok hívő embert? A történelem ugyan nem ezt tanúsítja, ám jó, legyen a pápa tévedhetetlen. De az egyszerű ember nem az! Néha csak harmadszor sikerül beletrafálnia. Istenem!
Ezen morfondíroztam a lagzin, miközben a jól sikerült töltött káposztával tömtem magam.
