Varsó, 1970. „A gondolataiba merült férfi néhány lépést tesz az emlékmű felé, majd következik a szokásos ünnepi ceremónia. Ekkor meglepetésre a férfi letérdepel, ezzel fejezve ki tiszteletét – írta 34 esztendeje egy német tudósító egy történelmi főhajtásról. A tudósításban szereplő férfi Willy Brandt kancellár volt, akit egy évvel később béke Nobel-díjjal tüntettek ki.
E mérföldkőnek számító látogatás óta a lengyel-német kapcsolatokat a kiegyensúlyozottság jellemezte. Olyannyira, hogy a két ország kölcsönös érdekeket felismerő – és a múltat nem firtató – politikai elitjének az együttműködése tette azt is lehetővé, hogy Helmut Kohl a két német állam egyesítését követően ismét elismerte a potsdami értekezleten megrajzolt határokat, cserébe Varsó nem akadályozta a német egységet. Végül Berlin a jószomszédságot Lengyelország uniós csatlakozásának támogatásával viszonozta.
WISNIEWSKI ANNA, a Világgazdasági Kutatóintézet kutatója, a Figyelő munkatársa
AKTUÁLPOLITIKAI ELLENTÉTEK. Az utóbbi időben azonban felborulni látszik a kétoldalú kapcsolatok egyensúlya. Az eddig elhallgatott múlt, a második világháborús sérelmek felhánytorgatása például sokat ártott a két ország kapcsolatának. Egyes német csoportok – a történelmet relativizálva – Varsón próbálják számon kérni mindazoknak a németeknek a kárpótlását, akiket a második világháború után Lengyelországhoz csatolt területekről kitelepítettek. Ám a válságnak – és az egymásról kialakított sztereotípiák újbóli felerősödésének – a valódi okai sokkal inkább aktuálpolitikai kérdésekben keresendők.
Mi változott az elmúlt tizenöt évben, ami megingatta a közép- és kelet-európai kapcsolatrendszer e fontos pillérét? Mindenekelőtt ismét lett egy erős Németország. Tény, Berlin európai ügyekért, és ami még fontosabb, az Európai Uniónak egy, Lengyelországot is magában foglaló keleti bővítéséért száll síkra. Csakhogy ezzel párhuzamosan Németország – Franciaországgal karöltve – azt is eltökélte, hogy az európai döntéshozatal tengelyébe kerül. Berlin és Párizs a korábbi, szolidaritás alapon működő „gépezet” kormányrúdjához szeretett volna – úgymond, a keleti bővítés jegyében – egy vezető négyesfogatot állítani. Ám megtörtént a bővítés, amely ráadásul az uniót egy újabb középhatalommal, Lengyelországgal gyarapította.
HARC A POZÍCIÓKÉRT. A két „nagy” valójában már az Európai Unió bővítése előtt szembekerült Lengyelországgal, például az önálló európai védelmi politika kérdésében, pontosabban az Egyesült Államok szerepének megítélésében. Míg Berlin és Párizs Amerika visszaszorítását szeretné, Varsó inkább egy olyan modellben gondolkozik, amely szavatolná, hogy a védelmi kérdésekben az unió képes legyen a mainál egységesebben fellépni, egyúttal az Egyesült Államokkal is minél hatékonyabban együttműködni. A csatlakozás időpontjának közeledtével európai kérdésekben is felszínre kerültek a véleménykülönbségek. A jövő uniójának felépítményét tárgyaló 2003. decemberi EU-csúcson Varsó attól sem riadt vissza, hogy a tagországok közötti szavazati arányok számára elfogadhatatlan leosztási terve ellen bevesse vétójogát. Berlin pedig, akárcsak az Amerika-politika esetében, ezúttal is elsősorban a „lengyel engedetlenséget” látta, egyáltalán nem igyekezett a fellépés okait firtatni. Varsó ugyanis, bár tisztában van az ország gazdasági korlátaival, jövőképében az unió nem holmi vazallusi szerepet szán Közép-Európának, hanem tényleges regionális feladatot biztosít számára – és ebben az Európában persze a lengyel „hatalmi súlynak” mindenképpen arányosnak kell lennie az ország méretével.
A bővítés tehát megváltoztatta az Európai Unió hatalmi és erőviszonyait: a francia-német tengelyhez a 40 milliós Lengyelország is felzárkózott. Az új felállás pedig régi sztereotípiákat és félelmeket erősített fel mindkét oldalon. Berlin a lázadó és kakaskodó lengyelt, Varsó az erős és militarista németet látja ismét. Súlyos bizalmi válság alakult ki a két ország között. A németek már nem akarják a lengyeleket megérteni, a lengyelek pedig megszűntek bízni a németekben. Ám ha a huszonötök két meghatározó tagja az együttműködés helyett a bizalmatlanságot választja, az az Európai Unió egészét veszélyeztetheti. Elvégre az európai integráció arról is szól, hogy egy értelmetlenül kiújuló „haragszom rád” viszony elsimítása, a múltbeli sérelmek elrendezése többé nem pusztán két tagország belügye.
