Mindennapjaim krónikájában, mely e hasábok tanúsága szerint végül mindig valamely evőhely felé tendál, október végén a gyönyörű Regensburgról kell beszámolnom. Hogyan kerültem ide? Azt is mondhatnám: csak úgy! De ennél több történt. Egyszer régen, évtizedekkel ezelőtt, irodalmi esten olvastam itt, ám csak villámlátogatás volt, és azóta tervezgettem, hogy majd visszatérek. És később a Budapest- Passau-Nürnberg-Bonn autópályán évekig ide-odaszáguldozva feleségemhez, aki a bonni opera tagja volt, a Regensburg-táblánál minden eszembe jutott, hogy egyszer majd letérek itt. Tapasztalatom szerint csupán elég hosszú ideig kell élni ahhoz, hogy az emberrel előbb-utóbb minden megtörténjék. (Ha 59 évesen meghalok, ami magyar írónál átlagnak számít, nem érem meg a nagy Szovjetunió összeomlását. Kár lett volna!) Most is sikerült kivárnom. Meghívtak Regensburgba.
Két okból. Egyfelől felolvasni németül frissen megjelent regényemből, másfelől jelezték, hogy ünnepélyes körülmények között ki akarnak nevezni kulturális nagykövetnek. Erre az a magyarázat, hogy az Európa Kulturális Fővárosa 2010 címért versengő német városok utolsó körébe Regensburg bekerült, magyar várospartnert keres magának, s minthogy tavasszal megkértek rá, segítettem nekik az eligazodásban és kapcsolatteremtésben. A gyönyörű, középkori városházán celebrálta a főpolgármester az eseményt. (Ugyanezt a címet-posztot kapta nemrég Wladislaw Bartoszewski volt lengyel külügyminiszter is.) Rögtönzött válaszbeszédemben elmondtam, mennyire imponál nekem a város lakóinak érzékelhető, minden követ ápoló lokálpatriotizmusa, mely magánelméletem szerint mindenfajta nagynemzeti nacionalizmus ellenében a leghatékonyabb antibiotikum.
Regensburg megmenekülése a bombázástól a háború végén igazi csoda. Hiszen itt gyártotta a Messerschmidt Hitler vadászgépeit, és a művelt (de mégiscsak háborúzó politikus) Churchill elrendelte a város porrá bombázását. Egy itt működő kémnek sikerült kalandos körülmények között, élete kockáztatásával telefonálni az amerikai parancsnokságra, és az utolsó előtti pillanatban lefújták a már induló szőnyegbombázókat. Regensburgot egy „ellenséges” kém mentette meg.
De nem csak a dómot, a római kaput, a 850 éves kőhidat (a város emblémája), hanem a Történelmi Kolbásztanyát is (Historische Wurstküchl). Amikor 1135-ben a gazdag kereskedők a bajor herceggel együtt elrendelték a Dunát átívelő, tartós kőhíd építését (abban a korban a hetedik csodának számított), kellett egy épület irodának, pihenőnek, ebédidőre. Akkor emelték ezt a kis kőépületet, mely azóta is áll, és végül Európa legrégebben működő sültkolbász-tanyája lett belőle. Már kétszáz éve egyetlen dinasztia tulajdona. Titkos recept szerint készítik a kolbászt, helyben, naponta frissen a legjobb fajta zaftos sonkahúsból. Faszén parazsán sütik, és mondhatom, hasonlíthatatlan íze-zamata van. Természetesen hozzá tartozik a szintén házilag készült, a káposztáspince hordóiban tárolt, fűszeres Weisskraut (80 tonna évenként!).
Ehhez a műemlék-városhoz világhírű műemlék-kolbászos is tartozik. Remek krumplilevest is ehetünk előtte, a kolbászhoz-káposztához ropogós rozsos bucit. (Hej, ki emlékszik még Buci Gyurira, a magyar szociáldemokrácia sírásójára? Marosán volt, az egykori pék. Bár az maradt volna.) Jó időben kint ülni a Duna-parti padokon kolbászt majszolva, sört kortyolva, csodás élvezet. Bent a kővityillóban ódon képek és tárgyak, a falon a nagy árvizek szintjét századok óta jelző réztáblák. Lám, a történelem szele nem csak várakban és dómokban, hanem kolbászos bájzlikban is fújhat. Legalábbis Regensburgban.
