Aranyozott hintóban érkezett a vendég a Buckingham palotába, ahol berendeztek számára egy lakosztályt. „Minden oroszok cárja” II. Sándor 1874-es látogatása óta most először érkezett hivatalos állami vizitre Oroszország ura a brit fővárosba. A látogatást körülvevő pompa a XIX. századot, a cári Oroszország és az akkori brit világbirodalom kapcsolatát idézte. A XXI. század valóságát pedig az, hogy a hintóban „minden oroszok elnöke”, Vladimir Putyin kocsikázott a Buckingham palota felé.
KÖZÉPHATALMAK. A brit világbirodalom és a szovjet szuperhatalom egyaránt elsüllyedt, mindkettő „első osztályú középhatalommá” lényegült át. Egyetlen dolog mégis változatlan maradt a XIX. század óta. Akkor a világpolitikában Nagy Játszmának keresztelték azt a küzdelmet, amelyet a cári Oroszország és a brit birodalom vívott a Közép-Ázsia feletti befolyás megszerzéséért. Ez a Nagy Játszma változó hatalmi körülmények között mind a mai napig folytatódik, átívelve az évszázadokat. Legfontosabb színtere Perzsia, a mai Irán volt és maradt. Elsősorban geostratégiai okokból, hiszen észak-déli irányban az orosz határoktól a Perzsa-öbölig, nyugat-keleti irányban pedig a mai Iraktól és Törökországtól Afganisztánig és Pakisztánig terjed. A befolyási harc két főszereplője egészen a II. világháború utáni időkig London és Moszkva maradt. Sőt, kritikus helyzetekben a két vetélkedő hatalom megállapodást is kötött (így 1941 derekán Irán északi része szovjet, déli fele pedig brit megszállás alá került).
Csak az 1950-es évek derekától kezdve foglalta el a hanyatló brit birodalom pozícióit az Egyesült Államok, és ettől kezdve a Nagy Játszma főszerepét a szovjet és az amerikai hatalom alakította. A stratégia azonban maradt: a befolyási harc tartós együttműködéssel párosult. Iránt továbbra is „ütközőállamként” kezelték. Egészen 1979-ig a sah, az ország uralkodója Sztálin utódainak birodalmában éppen olyan megbecsült vendégnek számított, mint Washingtonban.
A Nagy Játszmának látszólag véget vetett az 1979-es iszlám fundamentalista forradalom, amely papi uralmat, teokráciát teremtett az országban, s amely Amerikát és a szovjeteket egyaránt „Sátánnak” tekintette.
Irán ma is teokrácia, s a Nagy Játszma is feltámadt. A Bush-adminisztráció, az afganisztáni, majd az iraki háború támasztotta fel. Az utóbbi hetekben az amerikai hatalom csúcsairól mind sűrűbben érkeztek olyan „üzenetek”, hogy Teherán éppen úgy atomfegyver birtoklására tör, mint annak idején Bagdad, s hogy ezért valamilyen módon Iránban is ki kell kényszeríteni egy rendszerváltást. A Nagy Játszma feltámasztói azonban már más stratégiára támaszkodnak. Immár nem ütközőállamról van szó, mint a két szuperhatalom korszakában. A szovjet birodalmi összeomlás óta egyetlen globális szuperhatalom van. Washingtonban ezért a Nagy Játszma új, mai változatát egy főszereplős produkciónak tekintik, az irakihoz hasonló forgatókönyvvel.
Irán azonban nem Irak. És nemcsak azért nem, mert majd’ négyszer akkora, s nem 20 millió, hanem 70 millió lakosa van. Azért sem, mert az orosz érdekek történelmi, stratégiai és gazdasági okokból egyaránt sokkal komolyabban ütköznek az amerikaiakkal, mint Irak esetében. És azért sem, mert egy iráni rendszerváltást kikényszerítő amerikai akcióban már London sem lenne (elsősorban gazdasági okokból) olyan készséges partnere Washingtonnak, mint az iraki háború során.
Ezért ült Vladimir Putyin Erzsébet királynő oldalán az aranyos hintóban. Ezért került sor éppen ma, csütörtökön a pompázatos vizit egyetlen igazi eseményére: az egész napos energiakonferenciára, amelyen a két hatalmas olajtröszt, a British Petroleum és a (részben holland tulajdonú) Royal/Dutch Shell készülő befektetéseiről tárgyalnak, amelyek Nagy-Britanniát Oroszország legnagyobb külföldi befektetőjévé tehetik.
FONTOS KARAKTERSZEREP. A Nagy Játszma új szakasza így a valóságban nem követheti az amerikai forgatókönyv fordulatait. Immár világos, hogy Irán esetében a mai változatban két főszerep (Moszkva és Washington) mellett egy nagyon fontos karakterszerep (London) is van.
Az, hogy az új produkció miképpen végződik, még egyik szereplő sem tudhatja, hiszen a forgatókönyv utolsó fejezete még nincs is megírva. És azt a három szereplő egyike sem készítheti el a maga vágyai szerint. Csak egy bizonyos: a finálé nem lehet az, mint Irakban volt.
