 |
Magyar-szlovák nézeteltérések – ez a felettébb eufemisztikus kifejezés az utóbbi időben gyakran megjelenik a hazai publicisztikában. Arról azonban kevés szó esik, hogy e „nézeteltérések” mögött fájó sebek, máig élő történelmi sérelmek rejlenek. Ott a hiba, hogy történeti ismereteink fogyatékosak, és a múlt századi (részben közös) múltunk feldolgozásával bizony még adósok vagyunk. Örülnünk kell tehát annak az alapos munkának, amelynek tárgya a második világháborút közvetlenül megelőző évek egyik számunkra jelentékeny eseményének bemutatása. Sallai Gergely Az első bécsi döntés című tanulmánya példamutató alapossággal elemzi Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter Bécsben 1938. november 2-án hozott döntőbírósági ítéletét, amelynek nyomán Magyarország Csehszlovákiától körülbelül 800 ezer magyar lakossal mintegy 12 ezer négyzetkilométer területet kapott vissza. Ezzel megvalósult a mélységesen igazságtalan trianoni békeszerződés első korrekciója, igazolván a két évtizedes magyar revíziós politika sikerét.
NEM IGAZSÁGKERESÉS. Szerzőnknek „nem valamiféle igazságkeresés” volt a célja, hanem „az alig ismert tények feltárása, hiszen következtetéseket ezek alapján vonhatunk le” – írja. Nos, ami a tényfeltárást illeti, Sallai hasznos munkát végzett: részletesen ismerteti a döntést közvetlenül megelőző diplomáciai törekvéseket, az eleve inkább kudarcra ítélt komáromi tárgyalások menetét a magyar és a szlovák álláspontokat. Szól, azokról a mély nemzetiségi ellenzékről amelyek előrevetítették a háború utáni sok szenvedést okozó „önkéntes” és kényszerű lakosságcseréket. Figyelmünkre érdemesek még a kötet végén közölt diplomáciai iratok: a nemzetközi szerződések pontos szövegei, valamint a tárgyalások részletes jegyzőkönyvei is.
Vajon igazságos vagy igazságtalan volt-e a bécsi döntés? – teszi fel szerzőnk a kérdést fejtegetései végén. Válasza – érthetően – nagyon óvatos. Ehhez ugyanis számba kellene vennünk és értékelnünk a szóban forgó döntés előzményeit, valamint messzire ható következményeit is. Sallai azonban rendkívül szűkszavúan tárgyalja a világháború kitörését csupán kevesebb mint egy évvel megelőző bécsi döntést előkészítő eseményeket, valamint annak sokirányú kihatásait.
ÚT A HÁBORÚHOZ. A recenzenstől távol áll, hogy ezért a „hiányosságért” elmarasztalja a szerzőt, s lebecsülje így is értékes teljesítményét, miként az is, hogy „pótolja” mindazt, ami a könyvből kimaradt. Így azután csupán néhány – bizonyára vitatható – kiegészítő megjegyzésre szorítkozik. Elsőként úgy véli: megkülönböztetett figyelemre méltó a háborúhoz vezető út – ugyan nem első – állomása, az 1938. március 15-i Anschluss, Ausztria német megszállása, vagy ha jobban tetszik, Ausztriának (utóbb Ostmark néven) a Harmadik Birodalomhoz csatolása. Thomas Mann ekkor írja naplójában: „Közép-Európát, úgy látszik, kiszolgáltatták. Az angol magatartást vitathatatlan gyengeelméjűség jellemzi.” Ausztria bukását pedig alig néhány hónappal 1938. szeptember 29-én követte a hírhedt Müncheni egyezmény, Csehszlovákia feláldozása Anglia – és persze Franciaország – megbékélési politikájának oltárán. Ismét Thomas Mann naplója: „Kétségkívül ez a történelem egyik legszégyenteljesebb eseménye… Bekövetkezett a demokráciák és minden jogszerűség teljes veresége.” Raymond Aron világhírű francia filozófus pedig így ír memoárjában: „München egy szövetséges feláldozása abban a reményben, hogy elkerüljük az erőpróbát, s az agresszor megelégszik egy harc nélküli győzelemmel.” Nem így történt. Egy hónappal később következett a könyvünkben taglalt első bécsi döntés, majd 1939. március 14-én a Josef Tiso által vezetett szlovák bábállam megalakulása, másnap pedig a németek megszállták Prágát és azt, ami még Csehországból maradt.
S ide kívánkozik egy szerény közbevetés: Sallai ugyan többször említést tesz Tisóról, ám túl szűken méri a róla szóló tudnivalókat. Pedig ez a vidéki plébános Hitler kegyét elnyerve a fasiszta szlovák bábállam nagyhatalmú elnöke lett, aki német gazdáit teljes meggyőződéssel szolgálva véres háborúba vitte honfitársait. A szlovák parlament egyébiránt – gróf Esterházy János egyetlen ellenszavazatával – megszavazta a zsidók deportálását. Az Auschwitzba „munkába induló” hatvanezer zsidó költségeinek fedezeteként Tiso még fejenként 500 márkával is honorálta a németek fáradozásait. Tisót 1947-ben háborús bűnösként kivégezték. Csupán a véletlenek furcsa összjátéka, hogy mostanság Szlovákiában egyesek Tiso, nálunk pedig némelyek Szálasi rehabilitációját szorgalmazzák.
De folytassuk a kronológiát: 1939 márciusában a magyar honvédek bevonultak Kárpátaljára, augusztus 23-án aláírták a szovjet-német meg nem támadási szerződést, s szeptember elsején kitört a második világháború. A többit már tudjuk.
Befejezésül ide kívánkozik egy kevéssé ismert történet: az Anschluss után néhány nappal a magyar parlamentben gróf Széchenyi György szintén egyedüliként (azok a fránya grófok!) felszólalásában az ősi magyar hazafiasságra hivatkozva kifogásolta, hogy a kormány nem fejezte ki szolidaritását az erőszakosan eltávolított osztrák vezetőkkel. S kijelentette: Siratjuk Ausztria függetlenségének elvesztését… Nos, az utókor őt igazolta. Miként a jövő ismét azoknak fog igazat adni, akik most, már az unióban kölcsönös jó szándékkal mindent megtesznek azért, hogy ne kísértsenek tovább a múlt árnyai.
