Kolbász helyett film készül Kincsemből. Prémium termék, mint a Sólyom. Én már nagyon vártam, mert Overdose óta rajongok ezért a jelenségért. A magyar ember az állatvilág segítségéhez fordul, hogy definiálja önmagát, mert amikor körülnéz csak embert lát, csak magyar embert, azokkal meg már nincs mit kezdeni. Azzal már teli a töke. Teli van magával a töke. A ló nem komcsi, nem libsi és nem nemzeti. Az egy ló. Óriási élvezettel néztem, amikor az emberek kiözönlöttek az utcára, megteltek a kocsmák teraszai és mindenki Overdose futására várt. A szívük úgy vert, mint az első magömlésnél és sikítottak, hörögtek, visítottak. A kommentátor úgy ordított, mintha betette volna neki a tenyészló, a trolivezető megállt a sarkon és úgy tett, mintha nem férne el, mintha nem tudna bekanyarodni, csak, hogy láthassa a csodát: egy magyar végre sikert ér el. Egy magyar ló. Elérhetünk mi bármilyen sikereket tudományban, zenében, irodalomban, nem érdekes. Nem érdekes, mert nyomban azon kezdünk töprengeni, hogy ki ez az ember, kiknek a támogatását élvezi, miért sikerült neki, amikor nekünk nem sikerült. Meg aztán ezeknek a teljesítményeknek az ünneplésekor nem látni azokat, akik lemaradtak. Akiket végre egyszer magunk mögött tudhatunk. Mert az öröm számunkra nem az, hogy nyertünk, hanem, hogy a többi lemaradt. Hogy mi ügetünk ott legelöl, mi, a nemzet, egy haszonállat-izomtömeg, szilaj röptében, arctalanul. Talán abban az évben történt, hogy Orbán Viktor ott állt a díszpáholyban Platini meg egy raklapnyi államférfi és aranylabdás gyűrűjében a BL döntő megkezdése előtt, és akkor egy úr a kocsmában felnézett a cukrából és a delíriumából és azt kérdezte a képernyőre meredve: és az Overdose? Hol van Overdose?
Fotó: MTI / Kovács Tamás
