Nem a jövedelem a döntő – vándorlás az EU-n belül

Az európai közös piac állampolgárai 1968 óta vállalhatnak szabadon munkát a közösség bármely államában. A maastrichti szerződés pedig kimondja, hogy az Európai Unió egységes piacának alapelve szerint a termelési tényezők szabad áramlását kell biztosítani a tagországok között, így magától értetődően a munkaerőét is.

Az ajtó tárva-nyitva áll

A munkavállalás feltételei az utóbbi évtizedekben egyre javultak a tagországok között (szociális juttatások, oktatás harmonizációja, stb.), mégis a 60-as években keltek át legtöbbször az országhatárokon egy-egy új állás kedvéért. Azóta ez a tendencia egyre csak csökken, bár a közgazdászok másra számítottak. A migrációs elméletek szerint a jövedelemkülönbségeknek, a saját hasznukat maximalizáló munkavállalókat tömeges elvándorlására kellett volna ösztönöznie.

Két évtizeddel ezelőtt a gazdagabb északi országok – Franciaország, Németország – munkavállalóinak fizetése átlagosan hatszor több volt, mint a szegényebb déli országokban – Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban – dolgozóké. Mára ez az arány háromszorosra csökkent, és az ember azt gondolná, még ez a különbség is vonzó az EU polgároknak. Mégis az Eurostat becslései szerint az EU munkavállalóinak körülbelül 2 százaléka vállal jelenleg munkát más tagországokban. A felmérések alapján egyértelmű, hogy a mozgásban nem a jövedelemkülönbség a döntő. Az már egyértelmű, hogy a kulturális és a nyelvi különbségeken túl egyéb, formális és informális tényezők is akadályozzák a munkaerő szabad áramlását.

Mégsem mennek

Évek óta dolgoznak az EU intézményei azon, hogy megszüntessék a mobilitás alacsony fokát előidéző akadályokat. Az eltérő társadalombiztosítási és adózási rendszerek, valamint az eltérő foglalkoztatási feltételek otthon marasztalják a munkavállalókat. Egészen sajátságos például a munkanélküli EU állampolgárok helyzete: ha más országban vállalnak állást, pénzügyi és szociális támogatást akkor kaphatnak, ha az adott országban szerezték meg az erre szóló jogosítványt. Tehát a fogadó országban ugyan az adott ország állampolgáraival azonos jogokat élveznek, de hazájukban nem tarthatnak igényt az ellátásra. A társadalombiztosítási jogaikat nem vihetik magukkal az egyik tagországból a másikba, az a fogadó országhoz köti a munkavállalókat.

Mára egyértelművé vállt az is, hogy az informális, a pszichológiai tényezőket nem lehet legyőzni EU szabályozással. A nagy távolság miatt nehéz információt szerezni a célországról. Sokan idegenkednek a kockázatvállalástól, és félnek a fogadó országban rájuk váró esetleges negatív diszkriminációtól. Nemcsak a szülőföldtől és a barátoktól nehéz megválni. Ugyan a globalizáció évek óta tombol, a marasztaló tényezők általában a helyspecifikus ismeretekhez köthetőek. Az emberek hasznos, az adott társadalomhoz kötődő információkkal rendelkeznek. Így például egy spanyol munkavállaló nem feltétlenül tudna Németországban az ügyfelekkel azonosulni. A vállalat belső működésének ismerete is az adott országhoz köti, máshol nem hasznosítható az ilyen típusú tudás.

Aki mégis megy

Leginkább a fiatalok és a magasan képzett munkaerő vándorol a tagországok között. A fiataloknak még nincs családjuk, akiket szintén érintene a más országba való költözés, s az új munka keresése. Ezenkívül ők sokkal könnyebben alkalmazkodnak az új feltételekhez, szokásokhoz, és még nem rendelkeznek annyi helyspecifikus ismerettel. Egyre gyakrabban előfordul, hogy a külföldön tanuló ösztöndíjas diákok nem térnek haza, „ott ragadnak” az adott országban.

Ezzel szemben a magasan kvalifikált munkavállalókat a fogadó ország keresi. Így számukra általában a cégek sokkal előnyösebb feltételeket biztosítanak, mint egy „mezei” EU munkavállalónak. A magas fizetés mellett lakás is jár, amivel a családtagok gondjait is megoldják. Mindezek mellet ők erős magas belső motiváció miatt is keresnek új kihívásokat, amelyeket talán más országokban találnak meg.