Mérő László: Hatékony Orbán kontrollált dühe

Új könyvében azt állítja, hogy az érzelmek jelen vannak a logikus gondolkodásban, és például a rossz hangulat, a düh vagy a jókedv pozitívan befolyásolhatja a racionális döntéseinket. Ez mindig igaz? Nincs olyan, hogy hideg fejjel, érzelemmentesen gondolkodunk?

Mindenkinek a gondolkodására hatással vannak az érzelmei. Nem mindegy azonban, milyen érzelmek keverednek a különböző típusú gondolkodásainkkal. A jókedv például segíti a kreativitást, és a rutinmegoldásokat, míg a negatív érzelmek gátolják ezeket. Az elmélyült, analitikus gondolkodásra viszont inkább a rosszkedv hat pozitívan. Jó példa minderre a brainstorming. Ennek első szakasza, a szabad ötletelés akkor működik jól, ha oldott, vidám hangulatban vannak a résztvevők. A felmerült ötletek kiértékelésére az ügyes brainstorminglevezető viszont komorabb, feszültebb hangulatot teremt, így elmélyültebben tudja a csoport feldolgozni a tapasztalatokat. A jó- és a rosszkedv hatása tehát elég jól leírható az emberek többsége esetén, persze vannak kivételek. A düh, a meglepődés viszont már sokkal egyénibben hat. Fontos, hogy soha nem hosszan tartó hangulatokra kell gondolni, hanem illékony, rövid ideig tartó érzésekre. Például a mély depresszió már egész másképp hat az elmélyült gondolkodásra, mint a múló rosszkedv.

Ha tudjuk, hogy milyen érzelmek hatnak pozitívan bizonyos gondolkodási műveletekre, akkor a siker érdekében egyszerűen meg kell próbálni ilyen hangulatba hozni magunkat? Mondjuk, meghallgatunk egy szomorú zenét, mielőtt elmélyült feladatba kezdünk?

Ilyen enyhe beavatkozást nyugodtan megtehetünk, hiszen különösebb veszélye nincs, viszont elég jó eséllyel valamit javít az adott gondolkodási műveletben. Ettől persze nem lesz hirtelen senki Mozart vagy Einstein, de amit amúgy is meg tud csinálni, azt esetleg gyorsabban, vagy flottabbul csinálja.

Időnként érdemes dühbe gurítania magát (fotó: Gáti András/fn.hu)

Az iskolákban, mondjuk, matematikaóra előtt le kell tolni a diákokat, hogy rosszkedvük legyen, hogy elmélyültebben tudják megoldani a példákat? Ez volna a szigorú matektanárok titka?

Ez attól is függ, milyen típusú példákat kell megoldaniuk a gyerekeknek vagy milyen tananyagrész jön. Amikor rutinfeladatokról van szó, akkor nem feltétlenül jó ez a taktika. De, ha gondolkodtató feladatokat adunk nekik, akkor akár még segíthet is egy ilyen „hangulatrontás”.

Azt is felejtsük el, hogy egy hisztis főnök nem lehet jó vezető? Mennyiben segítik meg az érzelmek egy cégvezető vagy egy politikus döntéseit?

Bár a pszichológia csak az utóbbi húsz évben fedezte fel magának az „érzelmek logikáját”, Alex nevű ősrégi barátom, aki ma már sikeres üzletember például – ha nem is tudatosan, de a tapasztalatai alapján – már gyerekkorunk óta rájött, hogy időnként érdemes dühbe gurítania magát. Nem azért, mert akkor olyan félelmetes, hanem azért, mert olyankor jobb érvek jutnak eszébe. Vagy sokszor rákészül arra, hogy meglepődik. Egyszer Londonban együtt mentünk taxival egy tárgyalásra. Az úton elmondta, hogy szerinte mit fog mondani a partner. Ez be is jött: szóról szóra azt mondta, amit a srác megjósolt. A tárgyaláson azonban Alex szeme kikerekedett, hangja megváltozott, felvette minden jelét a meglepődésnek, azt kérdezte, hogy „tényleg, komolyan így gondoljátok?”. Azt pedig már 120 éve tudjuk, hogy az alapérzelmeket létre tudjuk hozni magunkban pusztán azzal, hogy létrehozzuk az élettani kísérőjelenségeit. Ha kitágítjuk a pupilláinkat, kikerekítjük a szemünk, megváltoztatjuk a hangunkat, akkor tényleg meglepődöttek leszünk. Ezt Alex, nyilván nem teljesen tudatosan, de többször használta. De meggyőződésem, hogy például Orbán Viktor, amikor néptribunként nagyon dühösen szólal meg, akkor ezt egy kontrollált dühvel teszi. Nem arról van szó, amit sokan hajlamosak gondolni, hogy tényleg elvesztette a kontrollt. Nyilván tapasztalta, hogy így hatékonyabb, meggyőzőbb az érvelése. És valóban, kísérletek is igazolják, hogy javítja az érvelés minőségét egy ilyen kontrollált düh. Nem az javítja, hogy dühösen mondja, hanem a düh miatt jobb szavak, frappánsabb érvelések jutnak eszébe.

A könyvben sok szó esik arról, hogy bizonyos érzelmek tanulhatók. Ilyen például a tehetetlenség.

Igen, és ráadásul ennek komoly tanulságai is vannak, ha jobban belegondolunk. Itt áll például Magyarország ötszáz év (török, osztrák, német, orosz megszállás) tanult tehetetlensége után. Most hirtelen eltűntek ezek a kényszerek, választhatnánk az optimizmust is, ami szintén tanulható. Ez most csak rajtunk múlik. Egy olyan ritka lehetőség adódott, amikor többé-kevésbé a kezünkbe vehetjük az evolúció irányítását.

Vagy maradunk világhírű, depresszívek, vagy felfedezzük magunknak a tanult optimizmust és lehet, hogy kevésbé leszünk kreatívak (fotó: Gáti András/fn.hu)

Azt szokták mondani, az evolúciónak nincs iránya…

Ez igaz, de nem minden evolúció darwini. A társadalmi vagy a kultúrevolúció például nem az. Ezeknek igenis lehet iránya.

Visszatérve a több évszázados tanult tehetetlenségünkre. Ez magyarázhatja a magyarok híres pesszimizmusát, azt hogy „sírva vigadunk”?

Nagyon valószínű.

S hogy lehetne átfordítani ezt arra, hogy mostantól az optimizmust tanuljuk?

Nyilván nem úgy, hogy valaki azt mondja, hogy jobbra át, és akkor mindenki, mint a katonaságnál, egyszerre fordul. Bekerülhetne viszont a gondolkodásunkba egy olyan elem, hogy most már magunk irányítjuk a sorsunkat. Egyébként erre látok jelet az egyetemistáim körében. Úgy látom, ma a diákok sokkal kevesebbet rinyálnak, kevesebbet jammerolnak, természetesebben állnak a világ kihívásai elé. Lehet, hogy nem reménytelen a dolog. Egyébként, ahogy a rosszkedvnek is vannak előnyei, a tehetetlenségünknek is vannak. Lehet, hogy bizonyosfajta teljesítményeinket, például a furcsa kreativitásainkat a többé-kevésbé állandósult rosszkedv termeli ki.

Ha hirtelen mindenki jókedvű lenne, akkor kevésbé lennénk kreatívak?

Az biztos, hogy Nyugat-Európában kevesebb kreatív ötlet születik, mint nálunk. Igaz, ha megszületik egy ilyen, ott jobban meg tudják valósítani. A megvalósítás leginkább a rutinon múlik, az pedig jókedvűen megy jobban. Azt is mondhatnám, hogy két út áll előttünk: vagy maradunk világhírű depresszívek, vagy felfedezzük magunknak a tanult optimizmust, és lehet, hogy kevésbé leszünk kreatívak.

Létfontosságú olyan dolgokat csinálni, ami – látszólag – nem létfontosságú
(fotó: Gáti András/fn.hu)

Korábbi könyvében, „Az elvek csapodár természetében” írt egy kooperációs kísérletről, amelyben az amerikaiak tűntek ki. Mi volt a titkuk?

Abban a vizsgálatban egy hajómodellt kellett összerakni nyolcfős csapatoknak, ahol a tagok ugyanabból az országból jöttek, de nem ismerték egymást. Nem volt túl nehéz vagy átláthatatlan a feladat, de 16 kéz összehangolt munkája kellett a megvalósításhoz. (Az egyik résztvevőnek tartani kellett valamit, a másiknak ellentartani, a harmadiknak nyomni, taszítani s a többi.) Azok a csoportok tudták összerakni a hajót, akik valahogy főnököt választottak maguk közül. Jól teljesítettek a németek és a japánok. A németek automatikusan a legmagasabb végzettségűre néztek, hogy vezényelje le a dolgot, a japánok a legidősebbre. Ez azért érdekes, mert a legidősebb lehet a legokosabb a csoportból, de a legbutább is. Mégis, a japánoknak fontosabb volt, hogy legyen főnök, mint hogy az rátermett legyen. A németeknél egyszer előfordult, hogy a kinevezett főnök – egy egyiptológus doktor – a főnökséget (mint a katonaságnál: a szolgálatot átadom, a parancsnokságot átveszem) átadta egy gépésztechnikusnak, aki pillanatok alatt le is vezényelte az építkezést. Az amerikaiak is nagyon gyorsan találtak főnököt, de nem lehetett egészen pontosan tudni, hogyan. Mindenki mondott magáról valamit, és a végén mindenki egy emberre nézett, az lett a főnök. A német és japán algoritmus szerint bármi a feladat, ugyanaz a főnök. Az amerikai szerint nem, ott mindig a feladattól függ. Leggyorsabbak valóban az amerikaiak voltak, utána holtversenyben a németek és japánok, kicsit lemaradva a nyugat-európai országok, és erősen lemaradva a kelet-európai két részt vevő ország (Románia és Lengyelország) csapata. Nem volt természetes számukra, hogy főnököt válasszanak maguk közül, ha pedig valaki főnökösködött, azt nem fogadták el. Ha magyarok is szerepeltek volna e kísérletben, azt sejtem, ugyanígy jártak volna.

A kooperáció is egyfajta gondolkodás. Erre milyen érzelmek lehetnek pozitív hatással?

Nagyon jó kérdés, de nem gondolkodtam el még ezen. Valószínű, hogy az általános vagy az alapérzelmeknek van szerepük ebben is, de nem volt még erre utaló kísérlet.

Mindenkinek a gondolkodására hatással vannak az érzelmei (fotó: Gáti András/fn.hu)

Azt is írja, hogy létfontosságú olyan dolgokat csinálni, ami – látszólag – nem létfontosságú. Megvan a lustaság indoka?

Nem, sajnos ez a lusta embereknek nem segít. Grastyán Endre pécsi neurológus kutatásai mutatták ki, hogy a macskák és majmok esetében a játék létfontosságú élettani változásokat hoz létre, ugyanis olyan anyagok termelődnek játék közben, amik kis mennyiségben létfontosságúak a szervezet számára. Grastyán úgy definiálta a játékot, hogy minden olyan tevékenység, ami nem létfontosságú. Azt tapasztalta, hogy ezek a bizonyos kis mennyiségben létfontosságú kémiai anyagok csak akkor termelődnek, amikor olyat csinálunk, amit nem tekintünk létfontosságúnak. Valamennyi játékra, hobbira, felesleges tevékenységre tehát mindenkinek szüksége van, még akkor is, ha ki-ki másban találja meg ezt.