Volt a második világháborúban egy John M. Steele nevű amerikai ejtőernyős katona, aki a D-napon szerencsétlenül ugrott, fennakadt egy templom tornyán, ott lógott órákig, és belesüketült a közvetlenül mellette zúgó harang zajába. Minthogy a harangzúgás (kellő távolságból legalábbis) kellemesebb, mint a szirénázás, a történet fényében elég érdekes dolog, ha valaki telerak forgó karokra szerelt szirénákkal egy termet, háromnegyed órán át vinnyogtatja őket, és amennyiben valaki pénzt fizet azért, hogy bezárják ebbe a terembe, akkor nem megsüketül, hanem kellemes érzések töltik el, sőt egyenesen mosolyog. Nos, Ray Lee pontosan ezt csinálja világhírű Szirén(a) című kinetikus hanginstallációjában, amely jelenleg Budapesten, a Trafóban vendégeskedik.
Már csak az a kérdés, van-e helye egy kinetikus hangistallációnak itt a zene rovatban, mert zene-e egyáltalán. A terembe való önkéntes bezárkózás után a válasz minimum az, hogy miért ne, de akár lehet az is, hogy igen – a produkció pedig ugyanolyan erővel nevezhető koncertnek is, mint installációnak. Kezdjük például ott, hogy a rém ronda gyapjúöltönyöket viselő Lee és segítője épp olyan, kicsit misztikus és nagyon jól kinéző dolgokat művelnek, mint a „rendes” zenészek. Jönnek-mennek a szabadon körbejárható elkerített területükön, bekapcsolják a szirénákat, csavarhúzóval hangolják őket, forgatni kezdik a karokat – a magasabban elhelyezett eszközökhöz létrákat használnak, néha pedig úgy mennek el a vadul pörgő szerkezetek alatt, hogy épp csak tíz centivel a fejük fölött suhognak a karok, ami azért elég rakenroll. A mindeközben keletkező hangok pedig tényleg egyfajta zenét alkotnak.
Az összkép néha skótdudák kórusára, néha orgonazenére emlékeztet, ahogy pedig jön-megy az ember, előfordul, hogy egy-egy sziréna hangja mondjuk hegedűre emlékeztetve ugrik ki az egészből, vagy az ütemes nénózás bólogatásra ingerel. Néha (bizonyos helyekről hallgatva) persze nincs szó semmi ilyesmiről, csak szirénázásról, viszont még annak is megvan a maga dallama. És ugyanígy megvan a 45 percnek az íve is: a szirénák sorban lépnek be a kórusba, aztán elkezdenek lassan forogni, majd a tempó egyre gyorsul, végül a csúcsról szépen visszalassul, és egyenként elhallgatnak a gépek. Nem hiányzik mindeközben a show sem: a karokra szerelt vörös lámpák érdekesen villognak a forgás miatt, aztán amikor éppen eszébe jut az embernek, hogy milyen jó lenne, ha mindehhez még sötét is lenne, elkezdenek kihunyni a fények is. Nem mellesleg a forgó karok ventilátornak sem utolsók: ha közelebb megy hozzájuk a néző, érezni, ahogy kavarják a levegőt, szóval még elevensége is van a dolognak. És ahogy egy zenekarban lehet kedvenc zenészünk, úgy itt meg lehet találni külön kedvenc szirénát – az enyém például a terem legtávolabbi sarkában volt, és annyira érdekesre lett hangolva, hogy egy idő után nem is nagyon akaródzott távozni mellőle.
Mi kellhet még? A közönség lelkesedése. Megvan az is: ahogy egyre dúsul, majd gyorsul a hangfolyam, a körbe-körbe zarándokló nézők arcára mind szélesebb és gyermekibb vigyor ül ki. Persze, elgondolkodtató is ez a produkció, de elsősorban – hiszen ezért elgondolkodtató – mégiscsak szórakoztató. Mégpedig nem a szó bazári, hanem a klasszikus értelmében: szép és jóleső, sőt alkalmasint hipnotikus hatású, amit az utolsó sziréna elhallgatása és a lelkes taps kezdete közti hosszú csend is jelez. Hogy a sok zenei és koncertpárhuzam után zárásul egy ellentétet is mondjak: az említett ováció dacára a meghajlást ráadás nem követi. Lehet viszont jegyet váltani a következő előadásra – amíg még van következő. És érdemes is.
A Szirén(a) január 16-án, vasárnap, délután 17 és este 21 órai kezdettel még megtekinthető a Trafóban.
