Amikor sok évvel ezelőtt anyut eltörölték, és te lettél ünnepnap, úgy tűnt, kedvedre való a dolog.
Nos, ez így elég érthetetlen, ezért inkább elmagyarázom:
Mi a szülinapokat ültük meg, olyankor volt ajándékozás, a névnapokat nem igazán tartottuk. („A Dezső nem szép név – ezt mondtad –, Andrea meg nincs is.” És valóban, az akkori naptárakban még nem szerepelt ez a név.)
Szerettem készülni, kitalálni, mi okoz meglepetést, és bár mindig morogtál, hogy „jaj, nem kellett volna”, azért láthatóan örültél, különösen az olyan tárgyaknak, melyeket magam készítettem neked.
Tizenegy éve már, hogy nem vagy köztünk, maradt az emlékezés (így, évfordulón a Facebookra tesz fel képet rólad egy-egy ismerősöd, olyan jelzőkkel, hogy a legnagyobb, a fantasztikus, a jóképű és ki tudja, mi még). Sokszor mondtad, hogy nem érdem, de azért imádtad, hogy ájultak elfele már attól is, ahogy kinéztél, minderre bónusz volt az életigenlésed és a humorod.
Tehetséges voltál számos sportágban, nyerhettél volna ökölvívásban vagy akár jégkorongban is aranyérmeket, ám a vízilabda lett a nagy szerelem.
Mindvégig jó volt a lányodnak lenni, és jó emlékezni rád. Biztonságban éreztem magam melletted, és bár ritkán mondtad, éreztem, hogy szeretsz, ahogy azt is éreztem, hogy a válásotok után is gondoskodni akartál rólam.
„Durvul a világ, kislányom – mondtad annak idején –, mindenki panaszkodik, kevés az elégedett ember, márpedig csak rajtad áll, hogy képes vagy-e magad és a környezeted számára örömet generálni. Próbáld meg, Andukám, mindenben megkeresni a jót, s ha sikerül, könnyebb lesz az életed.”
Nem oly régen belekezdtem egy új könyvbe; tán tetszene neked. Kicsit tőled loptam az ötletet. A kötet munkacíme az, hogy: Csak a szépre emlékezem. Az önmagukban szépek történésekre, valamint azokra, melyek annak idején nehézséget jelentettek, mégis jóra nyitottak ajtót.
Egyik születésnapodra hosszú levelet írtam neked – örültél neki. Akkor javasoltad:
Írjál, Andukám, gurulnak a mondataid, jó olvasni őket.
Ritkán dicsértél, ha mégis, annak súlya volt.
Eszembe jut egy történet.
Világéletemben lelkesen rádióztam. Néhány napja (nyilván nem véletlenül) a Csillagok örökké élnek című dal jött szembe valamelyik adón. Egyik betegtől a másikhoz haladva egyedül ültem az autómban, és lelkesen énekeltem a nótát. A műsor címe az, hogy „Szív küldi”, és eszembe ötlött, hogy 1948-ban, amikor még csak udvaroltál anyunak, hasonló című műsorban küldtél nótát édesanyámnak. Úgy hangzott a felkonf, hogy: „Egy jóképű vízilabdás egy gyönyörű barna úszólánynak küldi a dalt: Lehoznám neked a csillagokat is az égről.”
Meglehetősen ismertek voltatok már akkor is, sokan tudták, hogy udvarolsz anyunak, tették is az uszodában, mint szokták, a megfelelő, ám egyáltalán nem bántó megjegyzéseket rátok.
Aztán összeházasodtatok, majd Helsinkiben mindketten olimpiát nyertetek, aztán megszülettem én, és elérkeztünk az 1956-os forradalomhoz, melyben te is szerepet vállaltál. Utóbbi ügy közérdekű vonatkozása ismert, a rendszerváltás után sokfelé meséltél róla.
Egészen különleges szerelmi ajándék egy egészen különleges embertől.
Hiányzik nagyon.
