Russell Crowe elmúlt bő másfél évét elnézve joggal hihetnénk, hogy az ausztrál színész mániákusan vonzódni kezdett azokhoz a szerepekhez, amelyekben papi gallérban feszülettel hadonászva kell démont űzni. A tavaly áprilisban bemutatott A pápa ördögűzője első látásra pont egy olyan típusú darab volt, amivel jellemzően az egykor ünnepelt, ám idővel kissé lecsúszott színészek szoktak újabb gyomrost adni a karrierjüknek, esetleg Nicolas Cage-i magasságokba emelkedve elvállalnak minden létező marhaságot, amit az ügynökük az asztalukra tesz. A vatikáni ördögűzőről szóló horror azonban meglepő módon közönségére talált, kellően szórakoztató egyszernézős trash volt ahhoz, hogy meglepően hosszú időre felköltözzön a Netflix toplistájára.
Emiatt ismét joggal hihettük, hogy Crowe elcsípte ezt a fonalat, és máris bevállalta az újabb, nagyon hasonló alkotást, ez azonban a látszat ellenére nincs így, ebben pedig a koronavírus is szerepet játszott. Az ördögűzést ugyanis már akkor leforgatták, amikor A pápa ördögűzője még a kanyarban sem volt: 2019-ben már megvolt a forgatás, a pandémia miatt azonban olyannyira halasztani kényszerültek a projektet, hogy közben Crowe nemcsak leforgatott egy másik nagyon hasonló filmet, de azt be is mutatták. Az ördögűzést a címébe foglaló filmekből egyébként sincs hiány mostanában: tavaly áprilisban bemutatták a nagy klasszikust folytató, borzasztó végeredményt hozó Az ördögűző – A hívőt, amelynek 2025-ben jön is a folytatása, ráadásul a hírek szerint Crowe sem utoljára vedlett ördögűző pappá, a siker miatt A pápa ördögűzője is folytatást kap, a hírek szerint a színésszel a főszerepben.
William Friedkin 1973-as filmtörténeti mérföldköve megkerülhetetlen hivatkozási pont az ilyen jellegű horrorok esetében, azonban a most bemutatott horrorral több kapcsolata van annál, hogy mindkettőben mocskos szájú démonok szállnak meg embereket. Egyrészt az a Joshua John Miller rendezte, akinek nem más az édesapja, mint Jason Miller, Az ördögűző Karras atyája. Másrészt a történetében is konkrét elemekkel idézik meg Friedkin klasszikusát.
A sztori ugyanis egy The Georgetown Project című film körül forog, amely egyértelmű utalás Az ördögűző helyszínére. Ahogy annak idején a film forgatásán, itt is furcsa dolgok történnek, csak itt halállal is végződik egy bizarr baleset: a főszereplő papot játszó színész halálát leli a díszletben. Ekkor jön a képbe Tony, az alkoholizmusa miatt lecsúszott színész, aki a horrorszereppel próbál visszakerülni a köztudatba – nehéz nem meglátni a párhuzamot Crowe-val. Gyerekkora és a közelmúltja is súlyos traumákat rejt, tinédzser lányával sem találja éppen a közös hangot, nem véletlen, hogy egy ilyen labilis embert talál meg egy démon.
Az ördögűzés egy ideig érdekes műfaji hibridként indul: sokkal inkább pszichothrillernek tűnik néhány tankönyvi ijesztgetéssel, és ezen a téren meglepően érdekes szempontot is kínál. Látunk ugyanis diszfunkcionális családot, ahol a feloldatlan traumáit függőségbe fojtó apa csúszik egyre mélyebbre a saját és valós démonjának karmaiba, miközben egy ugyancsak traumatizált, elhagyott és gyászoló tinilány próbál asszisztálni ehhez a pokoljáráshoz. A film kreativitása ezen a ponton ki is fullad, és mindezt a kukába dobva kapunk egy slendriánul megírt forgatókönyvet néhány jelentéktelennek tűnő mellékszállal, valamint egy nagy durranásnak szánt, cserébe dögunalmas és logikátlan ördögűzéssel a végén.
Mindezt Crowe karizmája menti valamelyest, csuklóból hozza a szétcsúszott hőst, ha a vásznon van, még egy ilyen, tehetségéhez igencsak méltatlan alkotásban is rendkívül erős jelenléttel bír, ez azonban nem rántja ki a filmet abból a mélységből, amelybe végül csúszik. Mellette csak kallódnak a tökéletesen semmilyen mellékszereplők, a másik, valamelyest ismertebb névként leszerződtetett Sam Worthington szerepét gyakorlatilag bárki eljátszhatta volna, a bölcs papként feltűnő David Hyde Pierce hasonlóan semmitmondó, ráadásul a film másik főszereplőjére, a Tony lányát alakító Ryan Simpkinsre is csak annyi szerepet osztottak, hogy hol dühösen, hol ijedten nézzen.
Az ördögűzés már a témájából adódóan is nagyon meta akar lenni, mégis úgy lesz az, ahogy nem kéne: egy rendező némi vízióval, de rossz forgatókönyvvel és színészvezetéssel csinál egy bukásra ítélt filmet egy szebb napokat is megélt sztárral a főszerepben, akit hiába teszi, ami tőle telik, nagyjából ugyanolyan langyos teljesítményt nyújt ördögűzőként, ahogy a film ördögűzős horrorként. És bár nagyon úgy fest, hogy pápai ördögűzőként nem kell szögre akasztania a reverendát, Az ördögűzés lecsúszott színészeként nem fogják visszatapsolni sem a nézők, sem a démonok.
Az ördögűzés (The Exorcism), 95 perc, 2024. 24.hu: 3/10
