Kultúra

A boldogság titka: ne vegyél avokádót

24.hu
24.hu
Légy öko! Bölcsen matinézunk.

Az ökologikus életmód lemondás is, de elsősorban mégsem az

Az ökológiai válság orvoslásával kapcsolatban rengetegszer előjön: le kell mondanod erről, arról, no meg amarról is azért, hogy csökkentsd az ökolábnyomodat. Nem csoda, hogy sokak számára az ökologikus életmód nem tűnik egyébnek, mint lemondások sorozatának. És ilyenkor merül föl a kérdés: vajon miként lehet így valaha is vonzó tömegek számára?

Ám nem ez az igazán jó kérdés. Az igazán jó kérdés az, hogy vajon tényleg egy Nagy Lemondás-e az ökologikus életforma? Nos, csak részben az, mert szerencsére van az éremnek egy másik oldala is.

Egyfelől nehezen vitatható, hogy a valóban ökologikus életmód legfőbb ismérve az önként vállalt egyszerűség. Vagyis csakugyan lemondunk egy sor megvásárolható termékről és szolgáltatásról lábnyomunk csökkentése érdekében.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. Hogy most nem is vasárnap van? Sebaj. Ünnepnapon is jár olvasnivaló.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Másfelől viszont gazdagodhat is az életünk éppen ezáltal. Ha kevesebbet fogyasztunk, kevesebb pénzt is kell keresnünk, és így nemcsak a stressz-szintünket mérsékeljük jó eséllyel, hanem értékes időnk is fölszabadul. Amit aztán fordíthatunk a szeretteinkre, kirándulásra, a hobbinkra – vagy esetleg arra, hogy megerősödjön a kapcsolatunk a Felettünkvalóval.

Azok, akik minduntalan csak az érem egyik oldalát, a lemondást láttatják, arról feledkeznek meg, hogy a piaci-fogyasztói társadalmunkban megszokott életmód valójában mennyire szegényes és csalárd: döntően a megvásárolható javaktól reméljük a jó életet, a boldogságunkat – ám rendszerint hiába. Az emberhez méltó élet lényegesen több ennél. Amit a lemondással nyerünk, az érem másik oldala, sokkal fényesebb.

Számos egzotikus ételt szeretek: ilyen például az avokádó, a banán vagy a csokoládé – mégsem vásárolok belőlük (szinte) soha. Olykor eszembe jut az is, hogy milyen izgalmas lenne eljutni egyes távoli tájakra: egy trópusi esőerdőbe, egy óceániai szigetre vagy épp egy észak-amerikai nemzeti parkba – mégsem teszek ennek érdekében semmit.

Nem tagadom, hogy bizonyos értelemben lemondásnak, hiánynak élem meg mindezt. Ezek az élmények nem, vagy csak alig-alig lesznek részei az életemnek. Ám úgy érzem, hogy ezek nekem nem is járnak – legfeljebb nagyon mértékkel.

Ugyanakkor határozottan kárpótol mindezért az a tudat, hogy amikor otthagyom a boltban az avokádót, vagy amikor nem teszek félre repülőjegyre, jót cselekszem: segítek megőrizni világunk szépségét. Sőt, kárpótlást nyújt az is, amikor belegondolok abba, hogy mindezek helyett bőven akadnak az életemben más, hasonló élmények. A finom lecsó, amit helyi alapanyagokból főzök nyaranta többször. A különleges zamatú hársméz. A kerti tavunkban fürdőző vörösbegyek. Az ezer színben virító Vértes minden októberben. És szerencsére még sorolhatnám.

Jakub Porzycki / NurPhoto / AFP

Az emberfaj nem csak sárkányfog-vetemény

Az ökológiai válságról szóló diskurzus egyik elég sokak által hangoztatott közhelye, hogy ebből a válságból nincs kiút, mivel az emberek mohók, kapzsik, rövidlátók, gyűlölködők, kegyetlenek, képtelenek az együttműködésre, és még sorolhatnánk. Ráadásul sokan megkérdőjelezhetetlen alapigazságnak tekintik mindezt.

Kétségtelen, hogy végigtekintve a világtörténelmen elképesztően sok példát találhatunk az emberi természet borzalmas oldalára.

Ám ha közelebbről megnézzük, a mohóság, kapzsiság, rövidlátás, gyűlölködés, kegyetlenség és társaik feltűnően gyakran jobbára a hatalmasok és az általuk manipulált vagy kényszerített emberek sajátjai.

Amint túlpillantunk rajtuk, máris jóval több példát találunk az önzetlenségre, a mértékletességre, az együttműködésre, a szolidaritásra vagy a szeretetre. Az emberi természetnek ezek a vonásai ugyan nem uralkodó jellemzői mai, piaci-fogyasztói kultúránknak, ám a felszín alatt bőven megtalálhatók.

Ha pedig a kulturális antropológiát és a történettudományokat segítségül hívva kitekintünk a saját kultúránkból (nagyon érdemes ezt újra és újra megtennünk!), és megvizsgálunk olyan kultúrákat, amelyekben a miénkhez képest lényegesen kisebb hatalmi központosítás tapasztalható (vadászó-gyűjtögetők, egyszerű mezőgazdálkodók), már számos olyan példát találunk, amikor az emberi természet jó oldala uralkodik.

Nem állíthatunk tehát olyat, hogy az emberi természet eredendően ilyen vagy olyan volna. Nagyon sok minden rejlik bennünk a pokoli kegyetlenségtől az önfeláldozó szeretetig ívelő skálán.

Minden azon múlik, hogy az adott kultúra az emberi természet mely aspektusait jutalmazza. A kultúra pedig változtatható.

A politikai és a gazdasági hatalom szétosztása különösen fontos volna jó oldalunk kidomborításához.

Ha pedig mindezt beláttuk, Vörösmarty Mihállyal szemben kénytelenek leszünk azt mondani, hogy az emberfaj nemcsak sárkányfog-vetemény, és így igenis van remény!

Béküljünk meg a korlátokkal!

„Lépd át a korlátaidat! A határ a csillagos ég!” Ez kultúránk egyik központi üzenete, amely vonatkozik mind az egyénre, mind a társadalomra. Folyamatosan feszegetjük a korlátainkat, mert nem akarunk tudomást venni a létezésükről, pláne a közelségükről.

Hiszünk abban, hogy bárkivé válhatunk, akivé csak akarunk. Hiszünk abban, hogy napról napra egyre jobban teljesíthetünk. Hiszünk abban, hogy egyre többet és többet termelhetünk és fogyaszthatunk. Hiszünk abban, hogy tudásunk és technikánk birtokában nem léteznek megoldhatatlan problémák számunkra. Jó páran még abban is hisznek, hogy hamarosan más bolygókat is birtokba vehetünk majd. Vagy éppen abban, hogy az emberélet hosszát szinte a végtelenségig kitolhatjuk.

Hiszünk mindebben, alighanem leginkább azért, mert sokkal jobban esik ebben hinni, mint abban, hogy dacára minden nagyszerűségünknek végső soron kicsik, törékenyek, tökéletlenek és korlátosak vagyunk. Pedig bármennyire is fáj belátnunk, ez utóbbi az igazság.

Egyéni életünkben hamar elkezdődik az öregedés, amely fokozatosan leépít bennünket, végül pedig elkerülhetetlenül eljön értünk a halál. Életünk annyira rövid, hogy az átélhető élmények elenyésző töredékében lesz csak részünk. Eszünk, találékonyságunk nem mindenható: ha kizárólag rájuk hagyatkozunk, egyes összetettebb problémákkal szemben óhatatlanul elbukunk.

Nem utolsósorban pedig gazdasági tevékenységünknek bolygónk végessége szab komoly korlátokat – amit máris érzékelhetünk az éghajlatváltozás és más környezeti gondok képében. Az meg végképp tragikomikus álmodozás, hogy majd más bolygókon találunk otthont az egyre lakhatatlanabb Földről menekülve.

Fontos volna mielőbb visszatérnünk a talajra, mielőtt a szárnyainkat összetartó viasz végzetesen megolvad.

Csüggesztő és kiábrándító mindez? Egy pillanatig sem kellene, hogy az legyen – legalábbis amint máshol kezdjük keresni a szépséget, az örömöt és céljainkat az életünkben, mint azt a mai kultúránkban szokás.

A nagyravágyást föl kellene váltsa a rácsodálkozás és a megelégedettség képessége.

Világunk tele van csodákkal – jó párat közülük emberi kéz alkotott, de többségüket valószínűleg nem. Ha van rá szemünk, megláthatjuk, hogy milyen varázslatos világban élünk. Hálásnak kell lennünk minden egyes napért, amit benne töltünk – és meg kell próbálnunk megőrizni minél nagyobb épségben.

Vedd észre, hogy apró része vagy csak a nagy egésznek!

Gondolhatsz úgy magadra, mint a világmindenség középpontjára – a saját, szűk szemszögedből akad is ebben némi igazság. Ám fontos volna, hogy általában ne így vélekedj magadról. Te is, mint bárki más, csak az életakarat parányi és röpke megnyilvánulása vagy: kicsinyke pont térben és időben.

Életed alapvetően függ sok más emberétől és sok más élőlényétől. Legtöbbjüknek még a nevét sem tudod, ám attól még nélkülözhetetlenek számodra is.

Te is csak egy aprócska pont vagy tehát Földünk lakóinak hatalmas hálójában. Ám azt sem szabad elfelejteni, hogy az egyetlen ismert Élő Bolygó is csupán egy aprócska pont a világegyetemben.

Más bolygók is keringenek a Nap körül, ami pedig csak egyike galaxisunk százmilliárdnyi csillagának. És sok százmilliárd galaxis létezhet.

Mindehhez pedig azt is tegyük hozzá gyorsan, hogy nemcsak a térben vagy aprócska pont, hanem az időben is.

A csaknem tizennégymilliárd éves világegyetemben nagyjából négy és fél milliárd esztendeje létezik bolygónk, rajta pedig úgy három és fél milliárd éve van jelen az élet.

Ehhez képest a te léted egy szempillantás alatt elenyésző lángocska – még ha akár száz évig élsz is. Porból lettél és villámgyorsan porrá leszel – hogy azután új élet sarjadjon porodból.

E kozmikus jelentéktelenséged tudata első pillantásra ijesztően vagy lelombozóan hathat, ám valójában felszabadító is lehet: nagyban enyhítheti egzisztenciális szorongásodat, halálfélelmedet. Ebből a távlatból tekintve ugyanis, valljuk be, nem sokat számít, mi lesz veled – vagy bármelyikünkkel. Ami igazán számít, az az, hogy mi lesz velünk, a Világegyetem egyik csodájával, a talán egyszeri és megismételhetetlen Élő Bolygóval és lakóival.

Emiatt életed akkor válik igazán értékessé, ha mindenekelőtt a Nagy Egészet szolgálod vele. Merthogy paradox módon bármennyire is jelentéktelen vagy (ahogy minden más élőlény is az), a te léted is mindörökre hagy egy kis nyomot az Élő Bolygón.

Korántsem mindegy, hogy ez a nyom milyen lesz.

Világvége – világeleje

Nem szabad úgy gondolnunk a piaci-fogyasztói civilizáció elmúlására, mintha az egyet jelentene az emberiség halálával. Sőt, megvan a lehetőség arra is, hogy a jelenlegi civilizáció halála az ember felszabadulását hozza magával.

Felszabadulásunkat a gazdasági és politikai hatalom mai birtokosainak uralma, az általuk ránk kényszerített viselkedési minták alól.

Számos olyan vívmánya akad a jelenlegi civilizációnak, amelyeket fontos volna átmenteni az új világba – könnyen adódnak példák többek között az emberi jogok, a tudomány vagy épp az egészségügy terén. Ám legalább ugyanennyi olyan eleme is van, amelyet el kellene engednünk, méghozzá különösebb szívfájdalom nélkül – ide tartozik szinte minden olyan tevékenységünk, amely nagy anyag- és energiaigénnyel, illetve sok hulladék és szennyezés keletkezésével jár. Lehetséges emberhez méltó életet élni a mainál lényegesen alacsonyabb ökolábnyommal – sőt, alighanem csak így, a termelés-fogyasztás rabságából kiszabadulva lehetséges.

Miért is félünk akkor annyira a megszokott társadalmi berendezkedésünk végétől? Egy civilizációs átmenet persze sohasem lehet teljesen fájdalommentes, ugyanakkor benne rejlik egy jobb élet reménye is. Sőt, a jobb élethez rendszerint válságokon keresztül vezet az út. A válság ugyanis nemcsak veszély, hanem lehetőség is egyben. Lehetőség valami új létrehozására, ami fölülmúlja a régit.

Vagyis a világvége nemcsak halál, hanem születés is: a világvége egyúttal egy új világ eleje.

Ez az új világ azonban nem lesz önmagától jobb a réginél, nekünk kell azzá tennünk. Hihetetlenül sok munka vár ránk. Ugyanakkor rendkívül büszkék lehetünk majd magunkra, amikor sok év múlva visszatekintünk, és azt mondhatjuk: igen, ezt megoldottuk.

Takács-Sánta András: Világeleje – A jó élet keresése az ökológiai válság korában

Gingko Kiadó, 2024

Jöhet még Matiné?

De előbb még némi infó a kötet bemutatójáról: 2022. május 22. szerda 18 óra, helyszíne a Bolygó Közösségi Tér, Budapesten, a Margit körút 28. szám alatt.

És akkor: most nem is további Matinékat ajánlunk, hanem inkább témájukban ide passzoló interjúkat, elsőként az élet értelmét kutató Csepeli György mondja azt, hogy: Közös hazánkat nem innovációval és toleranciával, hanem kolbásszal, pálinkával és meccsel működtetik.

Aztán Csányi Vilmos beszél arról, hogy: Nyugi, a világban minden átmeneti, az ember is az, addig kell becsülni, élvezni a létezést, amíg van.

Ugyanő azt is állítja (egybecsengőn a most matinézott kötet avokádós kitételével), hogy: Szót kell fogadnunk. Elemi érdekünk.

Libri.hu

Ajánlott videó

Olvasói sztorik