Az alacsony oktatási teljesítmény magas költsége című tanulmány szerint a PISA-eredmények viszonylag kismértékű javításával a GDP belátható időn belől akár megtöbbszöröződhet. Mennyiben jelent újdonságot ez a megközelítés?
Az oktatás és a társadalmi-gazdasági fejlődés összekapcsolása egyáltalán nem új elgondolás. Erre érzett rá Széchenyi, amikor a „kiművelt emberfők” sokaságában látta a nemzet gazdagságát, és ennek szellemében dolgozott Klebelsberg is, meglehetősen sikeresen. A modern közgazdaságtani elemzések egyik előfutáraként Jánossy Ferenc már empirikus adatokkal alátámasztva mutatta meg, hogy a fejlődés trendvonalát alapvetően a társadalomban felhalmozott tudás határozza meg, olyan mértékben, hogy a fejlődés még a háborús pusztítások után is hamarosan visszaáll a korábbi pályára. Bár az alapgondolat nem új, ez a mostani elemzés mégis sok szempontból mérföldkövet jelent. Egyrészt azért, mert az egyes országok fiataljai által birtokolt alkalmazható tudásról a PISA-felméréseknek köszönhetően nagyon pontos adatok állnak rendelkezésre, másrészt ezeket az adatokat össze lehet kapcsolni a legfejlettebb országok gazdaságát a legapróbb részletekig leíró statisztikai adatbázisokkal.
Milyen módszerrel lehet „átfordítani” a – 15 évesek tanulmányi teljesítményét (az életben felhasználható tudásuk szintjét) mérő – PISA-felmérések eredményeit a GDP alakulására?
Érdemes tisztáznunk, hogy ez az elemzés – miként a legtöbb tudományos elmélet – „ha …, akkor …” típusú állításokat fogalmaz meg. Azt mondja ki, hogy ha bizonyos feltételek fennállnak, akkor azok meghatározott következményekhez vezetnek. Ezek a feltételek esetünkben a PISA-pontszámok emelkedésére vonatkozó feltevések, a következmény pedig a GDP növekedése. Mind a feltételek, mind a következmény számokban adható meg, és a kettő között bonyolult matematikai egyenletek teremtenek kapcsolatot. Az egyenleteket pedig a már említett adatbázisok hitelesítik.
A PISA monitorozó jellegű felméréssorozat, amely három területen (alkalmazott matematikiai műveltség, alkalmazott természettudományi műveltség és szövegértés) vizsgálja a tizenöt éves tanulók képességét. A felmérés háromévenként zajlik az OECD-tagországok és a programhoz csatlakozó egyre növekvő számú partnerországok irányításával. Először 2000-ben, ezt követően 2003-ban, majd 2006-ban, legutoljára 2009-ben volt mérés.
Mivel a PISA egy gazdasági alapon létrejött szervezet megrendelésére készül, célja elsősorban a mindennapi életben használható tudás vizsgálata. A mérés az iskolai tanulás során elsajátított ismeretekből és készségekből felépülő, az adott tudományterületen érvényes tudásra összpontosít. Azt méri, hogy a tanulók milyen mértékben alkalmazzák szövegértési képességüket a hétköznapi helyzetekben megjelenő szövegek megértésekor és értelmezésekor; vagy mennyire képesek felismerni, megérteni, értelmezni és megoldani egy matematikai vagy természettudományi jellegű problémát, ha ilyennel találkoznak.
Ez a kötet azt mutatja meg, hogy valójában mekkora gazdasági növekedést várhatnánk az oktatás színvonalának adott mértékű javulásától. Azt ugyanis szinte mindenki elismeri, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődés kulcsa az oktatás, ugyanakkor egyes országokban mégsem kap ennek megfelelő figyelmet annak fejlesztése. Itt most feketén-fehéren kimutatták, hogy az alkalmazható tudás növelése nemcsak úgy általában jelentene gyorsabb fejlődést, hanem valóban szinte sokkoló mértékű gazdasági növekedést eredményezne. Arról, hogy miképpen lehetne a feltételezett PISA-pontszám-változásokat elérni, nem szól a könyv, az egy másik történet.
Azt állítja a kötet, hogy az átlagos PISA-eredmények 25 pontos növelése relatíve nem nagy ráfordítással megoldható, és hosszabb távon ez az OECD-ben összesen 115 billió dolláros GDP-növekedést hozna. Mekkora GDP-növekedést hozna Magyarországnak?
A kötet többféle feltételezett tudásváltozásra kiszámítja a GDP-növekedést, ami természetesen minden országban más és más. Az egyik modell szerint a következő 20 évben összesen 25 pontos növekedést kellene elérni a PISA-teszteken. Ez a javulás a 2010-ben születettek teljes élettartama alatt Magyarországon 587 milliárd dollár többletet eredményezne. Ez nagyságrendileg 100 000 milliárd forint. (Összevetésként: 2009-ben a magyar GDP összege 26 ezer milliárd forint volt.)
Hogyan képzeljük el a PISA-teljesítmények 25 pontos növekedését?
Látszólag nem nagy ügy, például a magyar olvasás és természettudomány eredményei között 22 pont, azaz csaknem ekkora különbség van. Lengyelország pedig 2000 és 2006 között 29 ponttal javított az olvasási teljesítményeken. Például a legutóbbi 504 pontos természettudományi eredményünket évenként csak 1,25 ponttal kellene emelni.
Arra is készültek számítások, hogy milyen hozadéka volna a gazdasági növekedésre, ha minden OECD-ország elérné az „éltanuló” finnek átlagos eredményeit. Nem túl idealisztikus elképzelés ez?
Finnországtól az egyes területeken 50-60 ponttal vagyunk lemaradva, tehát az utolérésükhöz is csak évi 2,5-3 pontos javulásra lenne szükség. Ez elvileg nem lehetetlen, hiszen három évtizeddel ezelőtt fordított volt a helyzet, és nekik sikerült bennünket megelőzni. Ha a következő 20 évben elérnénk a finn szintet, az a GDP 584 százalékos emelkedését jelentené ahhoz képes, mintha nem javítanánk az eredményeinken. Természetesen ehhez igen nagy erőfeszítésre lenne szükség, de a növekedési adatok láttán nem kérdés, hogy megérné-e.
Kiemeli a tanulmány, hogy talán még ennél is fontosabb cél volna, hogy a leggyengébb tanulók is elérjenek egy 400 pontos szintet a PISA-méréseken. Milyen tudást takar a 400 pont? Ez mennyire reális cél Magyarországon?
Igen, ez a harmadik modell, és több szempontból is érdekes. Míg ugyanis az előző modell a finnek számára nulla százalék extra növekedést jelentene, itt már az ő nyereségüket is ki lehet számítani, ami 105 százalék. Nálunk viszont 390 százalék, de ezért többet is kellene tennünk, hiszen nálunk többen vannak a 400 pontos szint alatt. Például a legutóbbi felmérés során természettudományból nálunk minden hetedik tanuló ennél gyengébb eredményt ért el. Ez a szint nagyjából a még használható tudás, például szövegértés minimuma. Akik ezt nem érik el, azok nagy valószínűséggel nem jutnak tartósan munkához. Nyilvánvaló, hogy ennek a rétegnek a munkába állítása, segélyen élők helyett adófizetőkké válása jelentősen megváltoztatná a gazdasági növekedés kilátásait.
Más jellegű gazdasági elemzések is azt mutatják, hogy e réteg teljesítményeinek javításába fektetett összegek térülnek meg a legjobban. Itt azonban az eredmények javításához valóban komoly erőfeszítésekre, tudományosan megalapozott oktatási módszerekre, sokkal inkább személyre szóló tanításra van szükség. Mivel azok közé az országok közé tartozunk, ahol a legalacsonyabb a foglalkoztatás, nálunk különösen fontos lenne a leggyengébben teljesítők felzárkóztatása.
Ön is mondta, a kötetben is többször említik pozitív példaként Lengyelországot, ahol néhány év alatt az oktatási reform óriási eredményeket ért el. Mi volt a lényege a „lengyel csodának”? Milyen konkrét intézkedéseket tettek ez ügyben? Le lehet-e másolni nekünk is ezeket?
Lengyelországban eltörölték a 15 éves kor alatti szelekciót, azaz megszüntették a különböző iskolatípusokat. Így 2003-ra a teljesítmények iskolák közötti varianciája 51-ről 16 százalékra csökkent, és az átlagos olvasási teljesítmény 17 ponttal javult. A növekedés forrása ekkor nagyrészt a leggyengébben olvasók számának csökkenéséből fakad (23 százalék 2000-ben, és 17 százalék 2003-ban). További 11 pont növekedés volt mérhető 2003 után, ami már a magasabb teljesítménykategóriákból származott.
A módszerek mechanikus másolása általában kockázatos, ebben az esetben viszont egyértelmű, hogy nekünk ebbe az irányba kellene lépéseket tennünk. Nálunk nemcsak az iskolatípusok között, hanem az azonos iskolatípuson belül is nagy az iskolák közötti különbség, ezek mérséklésétől még a lengyelekénél is több eredmény várhatnánk.
Mindez csak a matematikai modellek világában működik, vagy a valóságban is el lehet elérni ilyen mértékű változásokat?
Az oktatás nagyon bonyolult rendszer, és nem könnyű a működési mechanizmusait megváltoztatni. Mindamellett számos példát láttunk a PISA-felmérésekben részt vevő országok között – a lengyel eseten túl is – arra, hogy valamilyen oktatáspolitikai beavatkozással mérhetően javítottak a teljesítményeken. Azok az országok, amelyek új fejlődési pályára álltak – például Finnország, Japán, Dél-Korea, Szingapúr –, mind az oktatás hatékonyságának javításán keresztül értek el eredményeiket. Korábban ezek spontán folyamatok voltak, de például Észtország már a finn modell követésével ugrott szinte egyetlen évtized alatt az élvonalba.
A szisztematikus fejlesztéshez azonban a problémák mélyebb megértésére és nagyon sok tudásra van szükség. A PISA és más nemzetközi felmérések sok esetben egyértelműen megmutatják, milyen lépésekre lenne szükség ahhoz, hogy a vezető országokat utolérjük, vagy legalább a lemaradásunkat ne növeljük. Ilyenek például a pedagógusok kiválasztásának és képzésének javítása, az iskolák közötti különbségek mérséklése, az objektív értékelési módszerek, tesztek gyakoribb alkalmazása, a tudományosan kidolgozott standardokra alapozott, független bizottságok előtt letett (külső) vizsga. Egy-egy lépéstől önmagában nem várhatunk csodát, de mindegyik javíthat néhány százalékot az eredményeken. Megfelelő kombinációban egymás hatását felerősíthetik, és hosszabb távon a kisebb, de rendszeres javulás összegződő hatása már komoly eredményre vezethet.
A könyv kitér arra, hogy az oktatásba fektetni sokszor nem kifizetődő a politikusoknak, hiszen nem rövid távon hoz eredményt egy-egy reform (bár pont a lengyel példa azt mutatja, hogy fél évtized alatt már igenis lehet látványos eredményt elérni). Hosszú távon viszont az oktatási befektetések térülnek meg a legjobban. Lát arra esélyt, hogy végre Magyarországon is meghallják ezt a politikai erők?
Az utóbbi évek tapasztalatai nem sok optimizmusra adnak okot, de mégis azt kell mondanom, igen, előbb-utóbb meg fogják hallani. A kérdés az, hogy mikor. Ez a kérdés azonban egyáltalán nem mellékes. Ha a beszélgetésünk tárgyát képező kötet címére gondolunk (The high cost of low educational performance – Az alacsony oktatási teljesítmény magas költsége), úgy tűnik, a késlekedés nekünk nagyon sokba kerül.
Mit akarnak a pártok?
Itt összevetettük a parlamentbe készülő pártok oktatási programjait. A Fidesznek akkor még nem volt hivatalos programja, ezért – mivel azt Pokorni Zoltán volt oktatási miniszter “Fidesz-közelinek” minősítette – a Sólyom László által életrehívott Bölcsek Tanácsa Szárny és teher című dokumentumát vettük alapul. Azóta nyilvánosságra hozták a Fidesz választási programját, amiben szinte nem szerepel az oktatás. (Mindössze másfél oldal szól a felsőoktatás-szakképzés átalakításáról.)
