A filmes érdeklődésű embernek vannak filmálmai. Például kamaszkorom óta ábrándozom arról, hogy egyszer valaki feldolgozza minden művésziskolás kedvenc magyar regényét, A nap szerelmese-Aranyecset regénypárt Dallos Sándortól. Valami nagyhajú, szőke színész instant magába bolondíthatná a nézőket a borzalmasan macsó, de ellenállhatatlan Munkácsy Mihály szerepében, gyönyörű nőket szeretne ő a regényhez méltó mennyiségű szexjelenetben, melyekben a főhős meseszép ruhákból hámozhatná ki az úriasszonyokat és a cselédlányokat egyaránt, megénekelhetnék az éhező művészmindennapoktól a fényes bálokig vezető utat, a festménygyár dicstelen éveit, a festő tragikusan elveszített szeretteinek sorát. Még némi nemzeti öntudat is elférne benne, hát hiszen az 1848-as forradalom, majd a kiegyezés után vagyunk, az Osztrák-Magyar Monarchia biztonságos, ám nemzetidentitásban megosztott korában, s nincs már messze az első világháború sem, mindenféle civilizációs feszültségek forrnak… ah, csodálatos lenne! Ami azt illeti, Vecsei H. Miklós, aki a cikkünk témáját adó Semmelweis főszerepét játssza, tökéletesen passzolna is Munkácsy szerepéhez.
Ha már itt tartunk: Semmelweis Ignác történetéhez is kapcsolódik egy efféle filmes álmom: egy dühödt hangú, tűpontos, enyhén pikírt hangvételű, ízig-vérig feminista film, nyilván egy női rendezőtől, olyasvalakitől, mint – bár érzem, hogy blaszfémia nem magyar rendezőt említeni – Greta Gerwig. Ebben az álmomban a Semmelweis-film megénekelné a női test működésével és egészségével kapcsolatos, évezredes, pusztító tudatlanságot, amely a gyermekágyi láz kezelésében is testet öltött. Nos, Koltai Lajos filmje legalább annyira nem ilyen, mint amennyire Koltai Lajos nem Greta Gerwig, ezzel együtt a Semmelweis-filmje így is többnyire rendben van.
A történet kezdetén 1847-et írunk, a helyszín Bécs. Bár a film előzetes anyagai sejtették, hogy a filmben helyet kap némi ’48-as buké, ez végül nem fért bele az így is impozáns hosszúságú filmbe, be kell érnünk némi kakaskodással-klikkesedéssel a bécsi szülészeti klinika osztrák és magyar orvosai között. A klinika feje, Klein professzor (Gálffi László) osztrák, a jobbkeze, Kollár doktor (Kovács Tamás) is az, általában inkább az osztrákoknak áll a zászló a klinikán orvosok és nővérkék között egyaránt, mégis egy magyart tartanak a klinika csodadoktorának – nyilván Semmelweis (Vecsei H. Milós) az. Pedig ekkor még híre sincs annak a felfedezésnek, ami majd az anyák megmentőjévé teszi őt, mi több, a klinikán tombol az ekkor még járványnak tartott gyermekágyi láz.
A kór okát nem ismerik, bár hipotézis akad szép számmal, az öntelt Klein például, aki imád saját tekintélyének fényében sütkérezni, azt tanítja az orvostanhallgatóknak, hogy a csillagok állása is befolyással van a betegségre. Akármi is az oka, a klinikán szülő nők és gyermekeik rémisztő számban halnak meg, olyannyira, hogy a bécsi nők még az utcán is szívesebben szülnek, mint a halálgyárnak nevezett klinikán. Semmelweist megőrjíti a dolog, és amikor egy újonnan felvett nővér, a film női főszereplőjét képviselő Emma (Nagy Katica) megemlíti, hogy a Bábaképzőben, ahol ő dolgozott, nem terjed így a betegség, nyomozni kezd az okok után. (Engedtessék megjegyeznem ezen a ponton, hogy abban, hogy a bábák lényegesen jobb szülésélményt képesek biztosítani az anyáknak és babáknak, a filmben megénekelt korszak óta sincsen változás, ami miatt igazán ráférne már az anyákra, hogy legyen egy újabb megmentőjük.)
Egyértelmű tehát, hogy a Semmelweis valójában nem egy életrajzi film, ahhoz túlságosan rövidke időszakot mesél el a jó doktor életéből. Ugyanakkor ez a fókuszválasztás kimondottan jót tesz a filmnek. Ha ragaszkodnak ahhoz, hogy végignyargaljanak Semmelweis teljes életén, az túl is feszítette volna a film kereteit – így is lehetett volna feszesebb, rövidebb –, belevinni valami rémes előtörténetet, miszerint a kis Ignácban már gyerekként is ott volt az anyák megmentője, szörnyű ízléstelen lett volna, az elmegyógyintézeti vég pedig nyilván ártott volna a hangvétel heroizmusának. Pedig egyébként ez utóbbi adhatott volna egy izgalmas színt az alkotásnak – abszolút el tudnánk képzelni egy kezdődő őrületével viaskodó, múltjára visszatekintő Semmelweist.
De ne feszegessük ennyire a húrt, hiszen már így is döbbenet, hogy szép összegű állami pénzből készült egy film nőügyekről – amelyekkel pedig minálunk köztudottan nem szokás foglalkozni. Főleg egy olyan, amelyben rangkórságtól és egoizmustól inkompetens férfiak – amelyekből van néhány a közéletben – a kerékkötői a tudományos fejlődésnek és a nők védelmének egyaránt, és amelyben nők nélkül egész másként végződött volna a történet. Miközben persze nyilván nem kell sokáig keresni azt a szálat sem, amellyel a Semmelweis a szülés körül búgócsigázó közéleti diskurzushoz kapcsolódik, mint ahogy a film lezárásában – melyben Semmelweis Magyarország felé indul, hogy hazavigye újonnan szerzett tudását – is akad némi közéleti áthallás.
Ezzel együtt Koltai Lajos azért megoldotta, amit meg kellett. A Semmelweis nem lesz az év filmje, és Koltai munkásságának sem ez lesz a legfényesebb ékköve, inkább az úgynevezett tisztességes iparosmunka kategóriát erősíti, de ez néha elég is. Nemcsak az utóbbi évek nagy költségvetésű magyar filmjeinek, mondjuk így, változatos színvonalához viszonyítva nyer toronymagasan, hanem igazából akkor is megáll a lábán, ha kihagyjuk az efféle összehasonlításokat. Koltai kimagasló ízlésű operatőr, és bár rendezőként rövidke a filmográfiája, a szakmát tudja, és elbír ezzel a projekttel.
Ez nem jelenti azt, hogy a Semmelweisszel ne lennének gondok: a történelmi pontosságot azért ne vegyük készpénznek, akad némi archaizálás, és a szépelgést sem ússzuk meg, a mellékszereplőkre, dialógusokra ráfért volna némi életszag, a forgatókönyvre meg egy kis plusz fantázia, hogy bizonyos fordulatokat ne sejtsünk meg jó előre. Ugyanakkor a dramaturgia szépen működik, a feszültség viszi a nézőt, és bár a doki alakja messze nem hozza a Dr. House-ra hajazó „ellenállhatatlan rohadék” vonalat kellő erővel, azért annyira megkedveljük őt és Emmát, hogy drukkolni tudjunk nekik.
Az atmoszféra és a látvány remek, mondjuk ez nem meglepő egy operatőrből lett rendezőtől, és a szereposztásra sem lehet panasz. Vecsei jó választás a főszerepre, passzol hozzá ez a jégkirályfiba oltott széplélek karakter, bár egy árnyalatnyival kevesebb színpadiasság még javított volna az alakításán. Nagy Katica is szépen játszik, és a Vecseivel alkotott kettősük kémiája is hihető, a mellékszereplők közül Gálffi László, az Emma húgát játszó Kizlinger Lilla és Elek Ferenc emlékezetes – bár utóbbi helyében azért én erősen felháborodtam volna ezen a botegyszerűre írt karakteren, az általa játszott Kolletschka személyisége ugyanis kimerül abban, hogy szereti a hasát és a szórakozást. (A filmen egyébként is felháborodnának egy fatshamingre érzékenyebb piacon: vicc tárgya Kolletschka mellett a hozzá hasonlóan túlsúlyos és bélpoklos Baumgartnerné (Szűcs Nelli) is, ami, hogy is mondjam, kissé túlhaladott üzenet, de hát mifelénk ki nézi az ilyesmit?)
A Semmelweis sajnálhatja, hogy olyan a magyar filmipar, amilyen: hogy a filmek, érkezzenek állami hátszéllel vagy a független szcénából, a kultúrharc minden irányban torz szemüvegén keresztül mérettetnek meg. Most is elkönyvelhető, hogy az egyik oldal alélt áhítattal rajongja majd körbe – várjuk a KESMA-lapok egyenkritikáit! –, míg a másik oldal tisztánlátását a néhány alkotó hajóját igaztalan erővel segítő hátszél miatti ellenszenv homályosítja majd.
Semmelweis, 2023, 127 perc, mozipremier: november 30. 24.hu: 6/10
