Az egész egy repülőgép-eltérítéssel kezdődött 1972 novemberében. Santiago Genovés egy, az emberi erőszak történetéről szóló konferenciáról tartott hazafelé Mexikóvárosba. Miközben terroristák rántottak fegyvert a repülőgépen, nem tudott nem arra gondolni, mennyire ironikus, hogy ő, aki az egész karrierjét az erőszak tanulmányozására tette fel, véletlenül egy ilyen szituációban találja magát. Az extrém élmény nem felkavarta vagy megrémítette, hanem elültette a gondolatot a fejében, hogyha mesterségesen teremthetne egy hasonló szituációt, amit külső szemlélőként figyelhet meg, az tökéletes lehetőséget adna az emberi viselkedés tanulmányozásához. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan tud tökéletes izolációba helyezni egy csoportnyi önkéntest, majd valós veszélynek kitenni őket.
Genovés egész karrierje során azt akarta megérteni, miért harcolnak egymással az emberek.
Az antropológus egy majmokon végzett kutatás nem sokkal korábban publikált eredményeire alapozott. A tanulmány szerint a főemlősök körében minden erőszak és agresszió kiváltó oka a párosodás, vagyis az, hogy melyik állat tudja tovább örökíteni a génjeit. Genovés úgy gondolta, hogy mivel a szexet és az agressziót az embereknél is az állatvilágból örökölt ösztönök vezérlik, az emberi erőszak hátterében is szexualitás állhat. Ha pedig ezt be akarja bizonyítani, olyan helyzetbe kell csöppentenie egy embercsoportot, melyben biztosan beindulnak a szexuális ösztöneik, és, ha a kutató elmélete helyes, akkor az erőszak is tombolni kezd majd közöttük.
A kísérletnek nem lehetett volna tökéletesebb helyszíne egy óceánon sodródó vitorlás tutajnál. A 12×7 méter alapterületű tutajon, illetve a közepén álló, 4×4 méter alapterületű kabinban kényelmesen elfért tizenegy ember, arra azonban nem volt elég hely, hogy tartósan elkülönüljenek. Bár mindenkinek bőven elegendő élelem és víz állt rendelkezésre a 101 naposra tervezett út végéig, számítani lehetett rá, hogy a kaland korántsem lesz veszélytelen. A tutajon nem volt motor, csak egy kisebb vitorla, és nem voltak kísérőhajók sem.
A lélekvesztőt egy angliai hajógyárban építették, a neve Acali lett, ami ősi azték nyelven annyit tesz: „ház a vízen”. Genovés a nemzetközi sajtóban feladott hirdetésekben kereste a legénységét. A jelentkezők tudták, hogy egy tudományos expedíción vesznek majd részt, mely során nagyjából három hónap alatt egy tutajon kelnek át az Atlanti-óceánon a Kanári-szigetekről Mexikóba. Az antropológus azt természetesen nem kötötte az orrukra, hogy azt szeretné látni, amint előbújik belőlük az állat, és egymás torkának esnek.
Manipulált kísérlet
A tudományos kutatás alapszabályait rögtön az elején felrúgva Santiago Genovés úgy válogatta össze a csapatát, hogy már az előtt legyen közöttük feszültség, hogy először találkoztak volna. A hirdetésben kijelentette, a kiválasztás során előnyt élveznek a házas, gyerekes emberek, mert arra számított, ők távol a családjuktól nehezebben viselik majd a nehézségeket. A résztvevők különböző nemzetiségűek, vallásúak és szociális hátterűek voltak. A hivatalos verzió szerint azért, hogy a tízfős csapat a teljes emberiség összetételét reprezentálja, ám valójában azért, mert a kutató már ekkor megpróbálta úgy manipulálni a kísérletet, hogy az végül az általa várt eredményeket hozza.
Az Acali tizenegy fős legénysége a következőképp nézett ki:
- José-María Montero Pérez: 34 éves uruguay-i férfi, antropológus, Genovés korábbi tanítványa.
- Servane Zanotti: 32 éves francia nő, könnyűbúvár.
- Charles Anthony: 37 éves ciprusi görög férfi, rádiós.
- Rachida Mazani: 23 éves algériai nő.
- Mary Gidley: 36 éves amerikai nő, akinek volt némi navigációs képzettsége.
- Fé Evangelina Seymour: 23 éves amerikai nő, rádiós,
- Maria Björnstam: 30 éves svéd nő, az expedíció kapitánya, az első nő a világon, aki hajóskapitányi diplomát szerzett.
- Edna Jonas: 32 éves, csehszlovák származású, Izraelben élő nő, orvos.
- Bernardo Bongo: 29 éves angolai férfi, katolikus pap.
- Eisuke Yamaki: 29 éves japán férfi, operatőr.
- Santiago Genovés Tarazaga: 49 éves mexikói férfi, antropológus, az expedíció szervezője.
Maria Björnstam volt az egyetlen az expedíció résztvevői közül, aki értett a tengeri hajózáshoz, és az egyetlen, aki nem a hirdetésre jelentkezett. Genovés személyesen kereste meg Stockholmban, és hosszasan győzködte. Björnstamnak tetszett az ötlet, hogy átvitorlázzon az Atlanti-óceánon, a szerinte leginkább konzervdobozra hasonlító, alig manőverezhető tutajért azonban nem lelkesedett. A kísérletvezető azt mondta, mindenképpen nőt szeretne kapitánynak, olyanból pedig nem talál mást, így Björnstam végül kötélnek állt.
Test, lélek és elme
Az Acali 1973. május 12-én futott ki Las Palmas kikötőjéből. Rengeteg ember ment el személyesen, hogy elbúcsúztassa a tutaj legénységét. A sajtó felkapta a különös expedíció történetét, a legnagyobb lapok részletesen beszámoltak az eseményekről. Az indulás pillanatában a résztvevők valódi hírességeknek érezték magukat.
Az Acalit egy motoros hajó vontatta el az áramlatig, mely a tervek szerint a mexikói partokig sodorja a tutajt. A vontatón ott volt Björnstam kapitány párja, Olaf, aki az utolsó pillanatban pánikba esett és felhívta a rádión a barátnőjét. Közölte vele, hogy átolvasta a szerződést, és az áll benne, hogy
Björnstam azt mondta, ő biztosan nem írt alá ilyesmit. A kétségbeesett Olaf ekkor végső választás elé állította a barátnőjét: vagy ő, vagy az expedíció. A kapitány a dühtől tajtékozva a tutajon maradt, miközben a vontatóhajó lassan eltávolodott.
A második napon a legénység fele tengeribetegséggel küzdött, de az út egyébként eseménytelenül indult. A csapat kétnaponta kapott időjárás-előrejelzést a rádión, és ők ugyancsak kétnaponta adtak jelentést a helyzetükről, hogy elkerüljenek egy esetleges ütközést egy hatalmas óceánjáróval.
Genovés a vezető szerepeket szándékosan a nőkre osztotta, míg a jelentéktelenebb munkákat férfiak végezték. Arra számított, hogy a férfiak, büszkeségből előbb-utóbb fellázadnak majd a nők ellen.
Az utazást megelőzően Genovés pszichológusok segítségével kérdőíveket állított össze, melyek alapján heti rendszerességgel olyasmikről faggatta a tutaj utasait, hogy:
- Ki idegesít leginkább a tutajon?
- Kihez érzed magad a legközelebb és miért?
- Ha valakitől megszabadulhatnál a többiek közül, ki lenne az?
- Szerinted ki az erőszakos személyiség a tutajon?
- El tudod-e képzelni magadról, hogy félelem hatására erőszakossá válsz?
Az Acalin tilos volt könyvet olvasni. Az utasok nem menekülhettek el ilyen módon a valóság és egymás elől. Csak azzal üthették agyon az időt, hogy egymásnak meséltek történeteteket az életükről, vagy együtt énekeltek. A harmadik héten többen már nagyon unatkoztak, Genovés pedig remélte, hogy unalmat, mint valami színtelen, szagtalan, de sűrű gázt, hamarosan berobbantja egy apró szikra.
A kísérletvezető szándékosan válogatott össze vonzó külsejű embereket, és azért válogatott be közéjük egy katolikus papot mert tudta, hogy a szex mindig bűntudattal és szégyenérzettel párosul, az atya pedig ráerősíthet ezekre a negatív érzésekre.
Az antropológus számítása annyiban bevált, hogy az unalom valóban szexhez vezetett, csakhogy ez sem féltékenységet, sem agressziót nem szült. A tutajon nem volt egyszerű olyan helyzetet teremteni, hogy egy pár kettesben maradhasson, de, akik nagyon akarták, meg tudták oldani. Volt, aki több emberrel is szeretkezett az út során, ám ezek az aktusok nem az érzelmekről szóltak. Az extrém helyzet, az egymásra utaltság és az összezártság miatt egyre szorosabb barátságot kialakító emberek jöttek össze unalmukban, pusztán szórakozásból.
Teltek a hetek, a kutatásvezető egyre frusztráltabb lett, amit az önkéntesek is éreztek, csak az okokat nem sejtették. Genovés hetente feltett kérdései közé egyre provokatívabbak kerültek:
- Hányszor maszturbáltál?
- Kivel feküdtél le?
- Ki az, akivel le szeretnél feküdni?
- Ki az, akit legszívesebben megölnél?
Cápalakoma
Björnstam kapitány közben aggódni kezdett. Számításai szerint a tutaj túl lassan haladt, ami azt jelentette, hogy a hurrikánszezon kellős közepén fognak a Karib-tengerre érni, ami felér egy csoportos öngyilkossággal.
A kapitány kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy az expedíció potenciálisan életveszélyes, de úgy érezte, az ő felelőssége a csoport tagjainak biztonsága. Genovést viszont az érdekelte legkevésbé, hogy valakinek esetleg baja eshet. Sőt. Számára a kutatása, mely szerinte a legfőbb jó, a világbéke záloga, fontosabb volt, mint egy ember, vagy akár az összes önkéntes élete.
A pszichológiai tesztek és a kérdőívek eredményei alapján Santiago Genovés biztos volt benne, hogy az expedíció résztvevőiben a felszín alatt ott parázslik az agresszió és az erőszak, csak nem sikerül belőlük előhozni. Egy unalmas napon azonban a kutató úgy érezte, végre megtörtént az áttörés.
Miközben horgásztak, egy kisebb cápa akadt valakinek a horgára. Mindenki felvillanyozódott, és a fedélzeten vergődő fiatal ragadozó köré gyűlt. Mindenki nevetett, viccelődött, az emberek azzal ugratták egymást, hogy ki meri megérinteni a fenevadat. Aztán valaki azt mondta, vissza kellene engedni a cápát az óceánba, de José-María, az uruguay-i antropológus felkapott egy kis baltát és nekiesett az állatnak.
Mintha valami ősi, gyilkos ösztön szállta volna meg az egyébként mindig nyugodt és mindenkivel kedves fiatalembert.
Hirtelen mindenki érezni akarta a hal szinte még élő húsának melegét. A cápát feldarabolták, és mindenki evett a húsából.
Genovés úgy értelmezte a történteket, hogy az Acali utasaiból végre előbújt a primitív erőszak, csak nem szexuális féltékenység váltotta ki, és nem is egymás ellen irányult, hanem csoportos őrület lett úrrá rajtuk. Egy rövid időre megszűnt az egyéniségük, egyetlen, életveszélyes organizmusként viselkedtek. A naplójában azt írta, nagyon örült a fejleményeknek, de mielőtt lefeküdt aludni, gondosan elrejtette a baltát.
Béke és frusztráció
Genovés minden apróságot feljegyzett, hogy lehetőleg semmilyen összefüggés se kerülhesse el a figyelmét. A résztvevők hangulatának változásai mellett lejegyezte, ki, mikor, mennyit eszik és iszik, mikor és milyen gyakran végzi a szükségét, ki, kivel és mennyit beszélget, mikor menstruálnak a nők, de vezette a hullámzás intenzitásának változásait, és figyelemmel kísérte a Hold ciklusváltásait is.
Ha az ember hosszú hetekig hánykolódik az óceánon, és semmi mást nem lát a víz és az ég kékjén kívül, törvényszerű, hogy hallucinálni kezd.
Mindezt akkor nem osztotta meg senkivel, csak több mint négy évtizeddel később mesélt róla az expedíció még életben lévő tagjainak, amikor a BBC dokumentumfilmjének forgatásán találkoztak.
Egy napon eltört a kormánylapát. A könnyűbúvár Servane Zanotti elkezdett készülődni, hogy megjavítsa, hiszen ez volt a feladata.
Björnstam és Zanotti próbálták győzködni a férfit, hogy hiszen épp azért vette fel a francia búvárnőt, hogyha valami hasonló adódna, akkor ő meg tudja oldani, a kísérletvezető azonban hajthatatlan maradt. Genovés magára erőltette Zanotti búvárfelszerelését, ami sehogyan sem passzolt rá, és maga merült le, hogy megjavítsa a kormánylapátot. A maszkba, ami amúgy is kicsi volt Genovés fejére, a férfi terebélyes szakálla miatt befolyt a víz. Miután kis híján megfulladt, és a többiek kihúzták, az antropológus feladta. Másnap hajnalban, amikor a kísérletvezető még aludt, Zanotti magára vette a felszerelését és megjavította a kormánylapátot. Amikor Genovés megtudta, tombolt a dühtől.
Az utazás már a felénél tartott, de a kísérlet még semmilyen kézzelfogható eredményt sem produkált Santiago Genovés számára. Leszámítva azt az egyetlen momentumot a cápával, agressziónak és erőszakosságnak még a leghalványabb jele sem látszott az Acali utasain. A kutatásvezető az önkénteseket okolta, akik úgy viselkednek, mint egy rakás gyerek, félnek a konfrontációtól, nem veszik elég komolyan az ő kísérletét, melynek mégiscsak az a célja, hogy megszüntesse a háborúkat a világban.
Genovés összehívta az embereket és azt mondta nekik, kipróbál velük egy új játékot, az igazság játékát. Közölte, a tutaj utasai eddig elrejtették egymás elől a valódi gondolataikat, érzelmeiket, de ennek vége.
Azzal indított, hogy elmondta, Edna szeretne lefeküdni José-Maríaval, a férfi szerint viszont Edna a legidegesítőbb nő, akivel valaha találkozott, mert megállás nélkül beszél.
Genovés más módszerekkel is megpróbálta felpiszkálni az Acali legénységének tagjaiban az agressziót. Volt, akinek váratlanul egy vödör hideg vizet öntött az arcába, másoknak igyekezett a lelkébe gyalogolni. Fé Seymourt a feketéket övező sztereotípiák mindegyikét felsorolva hordta le; lustának, ingyenélőnek, ostobának, primitívnek nevezte, és nyíltan felvetette, hogy le kellene feküdnie a lelkész Bernardo Bongóval, hiszen mindketten feketék.
A csoport tagjai között azonban olyan erős kötelék alakult ki, hogy Genovés nem tudta egymás ellen fordítani őket.
A kérdőíveken a „Kit gyűlölsz leginkább?”, illetve „Ki az, akit meg tudnál ölni?” kérdések mellett kizárólag a Santiago Genovés név szerepelt.
Hurrikán és lázadás
Nem sokkal később, a 84. napon a tutaj megérkezett a Karib-tengerre. Az idő érezhetően melegebb lett, újra megjelentek az égen a madarak. A rádión azonban nyugtalanító hírek érkeztek. Mivel a hetek múlásával az emberek fokozatosan elveszítették az érdeklődésüket az Acali-expedícióval kapcsolatban, a sajtó bulvárosította a sztorit.
Ha nem sikerül az utolsó pillanatban valamilyen forradalmi eredményt elérnie, a karrierjének, a tudományos tekintélyének már csak romjai maradnak, mire Mexikóban partot érnek.
A rádió azonban egy valódi viharról is beszámolt. Beigazolódott Björnstam korábbi félelme: az Acali a hurrikánszezonban érkezett meg a Karib-tengerre, és a Brenda nevű, egyre erősödő trópusi vihar egyenesen a tutaj felé tartott. A kapitány közölte Genovésszel, hogy amilyen gyorsan csak lehet, ki kell kötniük a legközelebbi szigeten. A kísérletvezető azonban hallani sem akart ilyesmiről. Egyrészt, ha a csapat tagjai a kitűzött cél előtt szárazföldre teszik a lábukat, az expedíció eredménytelenül zárul. Másrészt Genovés úgy érezte, kapott egy utolsó esélyt. Ha addig semmi más, a pánik és a halálfélelem talán végre előhozza az erőszakot a résztvevőkből.
Maria Björnstam közölte, hogy az Acali kapitányaként csak azt a megoldást tartja elfogadhatónak, amelyikkel a legkevésbé kockáztatja a rábízott emberek életét. Genovés erre azt felelte, hogy ebben az esetben Björnstam nem kapitány többé, ő maga veszi át helyette a tisztséget.
Genovés elkezdett utasításokat osztogatni: a legénység lekötözött mindent, ami mozdítható volt, nejlonba csomagolták és biztonságba helyezték az út során készült filmfelvételeket és a kísérlet dokumentációját, aztán bementek a kabinba, magukra zárták az ajtót és várták, hogy lecsapjon rájuk a Brenda. Az ég hirtelen baljósan besötétedett, majd zuhogni kezdett az eső. Aztán elállt és kisütött a nap. A szeszélyes trópusi vihar irányt változtatott, és éppen csak súrolta az Acalit.
Björnstam magába fordult. Napokig nem szólt senkihez, alig evett. A vihar és a kapitány leváltása előhozta a tutaj utasaiból azt, aminek felbukkanására Santiago Genovés a kezdetek óta várt.
Voltak, akik azt tervezgették, hogy egyszerűen vízbe lökik a férfit, vagy álmában beadnak neki injekcióval egy halálos gyógyszerkoktélt Edna Jonas készleteiből. Hónapok óta az óceánon hányódtak, távol a civilizációs normáktól, a felelősségre vonástól sem igazán kellett tartaniuk, hiszen, ha vízbe dobják a holttestet, az soha nem kerül elő, és nincs az a nyomozó hatóság, amelyik rájuk bizonyítaná a gyilkosságot, sem bíróság, amelyik elítélné őket. Mégsem tették meg. A túlélőösztön előhozta belőlük a gyilkos agressziót, de felülkerekedtek rajta.
Partraszállás
Az Acali utasainak hamarosan újabb életveszéllyel kellett szembenézniük. Egyik hajnalban valaki észrevette, hogy egy óriási teherhajó tart egyenesen a tutaj felé. Ha nekik megy, biztosan mindannyian odavesznek. Pánikba esett, és üvöltözve ébresztette fel a még alvó társait.
Fé Seymour megállás nélkül próbálta felvenni a rádiókapcsolatot a hajóval, de hiába.
Parancsokat osztogatott, a társai vészjelző fáklyákat lengetve próbálták magukra felhívni a teherhajó figyelmét. A hatalmas víziszörny az utolsó pillanatban lecsökkentette a sebességét – és kitért. Az Acali utasai megmenekültek, és bejelentés nélkül is tudták, hogy nem Genovés, hanem Björnstam a tutaj igazi kapitánya, mert a svéd nő az, akire rábízhatják az életüket.
Satiago Genovés akkor végleg feladta. Minden tekintélye elveszett, nem foglalkozott többé a kísérlettel, nem jegyzetelt, nem nyaggatta a társait, nem töltetett ki velük több kérdőívet. Hamarosan annyira megbetegedett, hogy megmozdulni is alig bírt. Többen is úgy gondolták, csak megjátssza magát, de Edna Jonas szerint valóban összeszedett egy csúnya fertőzést.
Míg Genovés lábadozott, a többiek felszabadultan, gondtalanul, zenélve, táncolva töltötték az expedíció utolsó napjait. Százegy nap után az Acali kikötött Mexikóban, az utasai mind épek és egészségesek voltak. A legtöbben örültek, hogy végre hazatérhetnek, de fájó szívvel gondoltak arra, hogy a csoport, melynek tagjai olyan szoros viszonyba kerültek egymással, hamarosan feloszlik.
A partraszállást követő napon a tizenegy ember visszatért a tutajra, ahol Santiago Genovés lezárta a kalandot. Nyugodt volt és kedves, mintha az elmúlt három hónapban csupa jó dolgok történtek volna. Elmondta, hogy a partraszállást követően kitöltött kérdőívekre adott válaszokból az derül ki, hogy a részvevők közül nyolcan gondolják, hogy a kísérlet sikeres volt, és csak hárman úgy, hogy kudarccal végződött, amit egészen jó aránynak tartott. Elmondta, hogy a túlnyomó többség úgy érzi, az út során sokkal toleránsabbá vált, mint korábban volt.
Az expedíció után mindenki visszatért a korábbi életéhez. A legtöbben úgy fogalmaztak, hogy bár rengeteg dolgon mentek keresztül, néhány héttel vagy hónappal később már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Az út során gyűjtött emlékeik, a tapasztalataik láthatatlanul, a személyiségváltozásaikban maradtak meg velük.
Santiago Genovés alighanem hatalmas csalódásként élte meg az expedíciót. A naplójában legalábbis is ez áll:
Rájöttem, hogy az egyetlen ember, aki bármiféle erőszak vagy agresszió jeleit mutatta a tutajon, én magam voltam. Egy ember, aki megpróbált mindent és mindenkit kontrollálni, beleértve önmagát is. Új ötleteim vannak. Egy új kísérletet látok magam előtt és egy új tutajt, csak sokkal kisebbet. Akkorát, amin csak egy ember fér el. Az alja üvegből van, így, amíg újra keresztülsodródok az óceánon, az üvegen keresztül a mélységet nézhetem.
Az antropológus azonban nem szállt újra tutajra, inkább könyvet írt az Acali-kísérletről. Amikor az expedíció még életben lévő résztvevői több mint négy évtizeddel az átkelést követően egy dokumentumfilmes stáb kedvéért újra találkoztak, Santiago Genovés már nem élt. Fé Seymour akkor azt mondta, valószínűleg abban a tudatban halt meg, hogy az Acali-expedíció teljes kudarc volt, de nem is tévedhetett volna nagyobbat.
Óriási siker volt, csak ő mindig a rossz oldaláról nézte. Ami a tutajon történt, az erőszak ellentétje volt. Tudtunk egymással beszélgetni, együttműködni, szeretni egymást. Nem ez a válasz az erőszakra? Santiago a világbékét akarta elérni, de közben csak az erőszakra és a konfliktusokra tudott koncentrálni, miközben egy soknemzetiségű, különböző háttérrel rendelkező csoport tagjai a szeme előtt mutatták meg, hogyan tudnak békében, közösségként működni.
