„Egy fegyveres konfliktus kapcsán az arányosság kritikus szempont, mind a jogi megfontolások, mind az események utólagos mérlegelése, és az ebből levonható elméleti következtetések miatt, nem is beszélve az adott konfliktus politikai körülményeiről és következményeiről. A fegyveres erőszak mértéke az elérni kívánt cél függvényében változik – ez Clausewitz óta a háborúkkal kapcsolatos észrevételek között közhelynek számít” – írják már a bevezetőben.
Ki mit sért?
Sok szempontból elemezhető persze a probléma, az első ezek küzül, hogy megsérti-e a nemzetközi jog előírásait az adott állam döntése, s alkalmazott fegyveres erőszak szükséges vagy túlzott mértékű-e. A mérlegelés érdekessége, hogy akár ellentétes eredményre is vezethet. A kérdést két szempontból is, a háborúindítás joga (ius ad bellum) és a hadijog, más néven a humanitárius jog (ius in bello) alapján is érdemes megvizsgálni. „A második világháború utáni világ- és nemzetközi jogi rendszer az ENSZ Alapokmányára támaszkodik. Az – két kivétellel – megtiltotta a nemzetközi kapcsolatokban a fegyveres erő alkalmazását. 1945 óta fegyveres erő bevetését csak az önvédelem vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsa által elrendelt fegyveres kényszerintézkedés indokolhatja.”
A legutóbbi konfliktust tehát az önvédelem oldaláról kell vizsgálni. A szerzők azt írják: „Az önvédelmi cselekmény akkor összeegyeztethető a nemzetközi joggal, ha nem aránytalan az önvédelmet kiváltó erőszakos tetthez viszonyítva, nincs alternatívája és nem tűr halasztást”. A mérlegelést persze nehezíti, hogy a nemzetközi jog eredetileg az államok közötti konfliktusokat tudja mérlegelni, a terrorizmus fogalmát nehezen értelmezi. „Az állam ugyanis általában nem felel állampolgárai vagy a területén tevékenykedő magánszemélyek tetteiért, kivéve ha az államszervezet azonosul azokkal a tettekkel, közvetlenül utasítja vagy ellenőrzi a(z ideológiai) harcosokat/terroristákat, vagy nem teszi meg a tőle elvárható óvintézkedéseket a magánszemélyek más államoknak ártó tetteinek megakadályozására.”
A rombolás Libanonban is tragédia (Foto: MTI)
Ki kit támad?
Az elemzés joggal teszi fel a kulcskérdést: „Sokak szerint Libanon valahol félúton van: a Hezbollah terrorszervezet politikai szárnya ugyanis a libanoni kormánykoalíció tagja, miközben Libanon déli részén a bejrúti kormányzat lényegében semmilyen kontrollt nem tudott (és a jelek szerint nem is nagyon akart) gyakorolni. A kérdés épp ez: Libanon támadja-e Izraelt, amikor a Hezbollah lövi a területét, s ha nem, hanem »a Hezbollah«, akkor felelős-e Libanon azért, mert ezt nem tudja megakadályozni?” Bár Libanont nem teszik felelőssé az Izrael elleni támadásért, de elmarasztalják, hogy nem akadályozta meg azt, kísérletet sem tett a Hezbollah lefegyverzésére. „Ezt ugyanis több BT határozat (például az 1559. sz. 2004–ből) is kötelezővé tette. Ha az állam képtelen területén ellenőrzést gyakorolni (ténylegesen nem szuverén), akkor a nemzetközi jognak nehézséget okozó helyzet áll elő (sokadszor az elmúlt két évtizedben, Szomáliától Libérián és Afganisztánon át a Dél-oszétiai és transzdnyisztriai »fekete lyukakig«), hiszen a jog mindig vélelmezi az állam szuverenitását.”
A szerzők úgy látják, hogy a rakétatámadások elleni erőszakos válasz indokolt. Viszont van más dilemma is, hiszen „a katonai fenyegetettség elhárításának igénye jogos, és semmiképp sem szeretnénk az áldozatszámlálás (arányos – nem arányos?!) fájdalmasan megoldhatatlan csapdájába esni, de ha elfogadjuk, hogy a mai nemzetközi jog tiltja a fegyveres megtorlást, akkor nem tehetünk mást, mint hogy a hadműveleteket a reájuk vonatkozó jog fényében értékeljük, feltárva »katonailag indokoltak«, azaz – többek között – arányosak-e.”
(A cikk teljes terjedelmében az ÉS legújabb számában olvasható!)
