Kultúra

Amitől félünk, az mindenhol és mindenkor a saját anyánk

Mozinet
Mozinet
Az utóbbi évek kivételesen nyomasztó horrorfilmjeinek alkotója, Ari Aster mélyen magába nézett, és egy középkorú, zavart férfit talált, akit terhelt kapcsolat fűz az anyjához. Erről a Beau-nak nevezett átlagemberről szól az elemi félelmeink katalógusát nyújtó Amitől félünk, ez a háromórás, túlbonyolított, szürreális tudatfilm. Miért nézzük meg mégis, ami ennyire fárasztó? Kritika.

Nincs azzal semmi probléma, ha egy filmrendező eltűnik a saját köldökében. Ha megkapargatjuk a koszt meg az elhalt bőrdarabkákat, nagyon érdekes dolgokat találni ott. A köldöknézős műfaj nagymesterei, Bergman és Fellini rég elhunytak, de a mai napig lelkes követőkre találnak, többek között a független tapintású amerikai filmek szerzői között. Sőt, elsősorban ott: Charlie Kaufman efféle szürreális mozgóképes önterápiákból építette fel az életművét úgy forgatókönyvírói, mind rendezői minőségében, nemrég pedig a számos Oscar-díjjal kitüntetett Alejandro González Iñárritu találta meg magát hasonló módon a Bardóval (igaz, mi eközben elveszítettük).

Ezúttal Ari Aster nézett mélyen saját magába. A fiatal, még mindig csak harminchat éves rendező nyugtalanító horrorfilmjeivel toborzott magának lelkes közönséget, amivel persze nem mondtunk sokat. Milyen lenne egy horror, ha nem nyugtalanító? Ám Aster két nagyjátékfilmje, az Örökség és a Fehér éjszakák a rémületkeltés és a sokkhatások mellett – sőt, a második filmben inkább azok helyett – a megoldatlanság és a lezáratlanság dramaturgiai eszközeivel keltett zavart nézőiben, a nyitott befejezésektől pedig egyesek jobban rettegnek, mint a Sikoly maszkos kaszabolójától.

Mozinet

E filmeket áthatotta a rémálmok illékony és nyomasztó atmoszférája, amikor nem tudjuk, pontosan mibe csöppentünk, de érezzük, hogy bármelyik pillanatban még rosszabbra fordulhatnak a dolgok. A régivágású horrorfilmes témák – a sátánimádó család, az okkult szekta – mellé Aster különféle lelki válságok feldolgozását társította. Munkáit így a gyászról vagy a mérgező párkapcsolatokról szóló merengésként is értelmezhettük, ami egyes kritikusokat arra sarkallt, hogy „poszthorrornak” nevezzék ezeket a nem teljesen együgyű rémfilmeket.

Aster friss rendezése, a nagy igényű, szerzői ambícióktól fűtött Amitől félünk nem horror, noha vannak benne ijesztő dolgok. Ezek közé tartozik a rendező hübrisze, hogy három órában gondolta elmesélni Beau, a középkorú, zavart kisember mentális utazásának történetét.

Az alaphelyzetet tizenkét éve találta ki, amikor elkészítette a Beau című rövidfilmet. Abban egy férfi az anyjához készül látogatóba, de pakolás közben eltűnik a kulcsa, képtelen elhagyni a lakását, és úrrá lesz rajta a paranoia. Ez a jelenet Joaquin Phoenixszel eljátszatva, egy ötvenmillió dolláros film elején is remekül működik. Phoenix, a középkorú, zavart kisemberek hollywoodi védőszentje mintha már el se vállalna olyan szerepet, amelyben karakterét még soha az életben nem utalták be a pszichiátriára. Joker után láthatóan Beau-nak is segítségre van szüksége, de terapeutája üres heherészéssel tölti ki az ülésidőt, a férfi lakókörnyezete pedig arra hasonlít, mintha a charentoni tébolyda lakói New York utcáin játszanák újra a Marat üldöztetéséről szóló De Sade-színdarabot.

Mozinet

Nyilvánvalóan nem az objektív, külsőnek nevezhető valóságban vagyunk, hanem Beau tudatában, és három órán át ott is maradunk. Ezt a belső valóságot elsősorban a férfi anyjához fűződő, enyhén szólva is problémás kapcsolata formálja és torzítja. Terhelt viszonyuk a fogantatással kezdődött: Beau apja a családi legendárium szerint infarktust kapott, amikor Beau anyjába lövellte magját, emiatt pedig Beau, lévén maga is enyhén szívbeteg, kényszerű szüzességet fogadott. Csoda-e, hogy rosszul érzi magát?

A kivételesen frappáns magyar cím az ösztönös, elemi félelmek katalógusát ígéri, és Asternek valóban efféle enciklopédikus igényei vannak.

Mitől fél Beau? Attól, hogy soha nem szexelhet; hogy idegenek törnek rá a lakásában; hogy üldözik az utcán; hogy halálos beteg lesz; hogy foglyul ejtik; hogy meghal az anyja; hogy az anyja sosem hal meg.

Igaz, hogy az anyához tervezett látogatás meghiúsul, de Beau így is lidércnyomásos utazásra indul, amelynek keretében majdnem örökbe fogadja őt egy joviális és pokolian fenyegető kertvárosi család, illetve rovaroknak öltözött vándorszínészekkel fut össze az erdőben. Asternek kiváló érzéke van a fekete komédiához: Beau hol páni félelemmel, hol katatón egykedvűséggel reagál a körülötte kibontakozó bolondokházára, amelyben tempósan követik egymást a vicces és váratlan epizódok, egy doboz babakék festék megivásától a rettegett szeretkezésig.

Mozinet

Efféle pszichoanalitikus síkon értelmezendő, nyomasztó szkeccsek gyűjteményeként hullámzik át a film az első órából a másodikba, és még tovább. A harmadikban már unalmas. Beau akkor álmodja bele magát az erdei színdarabba, még egyszer végigjárva addigi útjának állomásait. Mintha olyasmire pillantanánk vissza, ami korábban rendkívüli jelentőséget nyert, pedig még az előzményekből sem ocsúdtunk fel, a „rémálom a rémálomban” húszperces kifejtése így aligha indokolt. Innentől kezdve az Amitől félünk fokozatosan erejét veszti, és bár akadnak még emlékezetes pillanatai – kivált az 1995-ös év kultikus színésznőjének, a mozifilmben rég látott Parker Posey-nak köszönhetően –, utolsó harmadában úgy ernyed el, mint az izmaink elalvás után.

Mégis az a javaslatom, szedjük össze magunkat, és üljük végig Aster maratoni önterápiás ülését, mert napjaink hollywoodi mezőnyében az ilyen jellegű szerzői ambíciókat támogatni illik. Ha az egyéni hangú amerikai rendezők most éppen túlbonyolított szürreális agyrémekre tudják összeszedni a pénzt – márpedig a Minden, mindenhol, mindenkor Oscar-díjai ezt mutatják –, úgy filmrajongóként az a feladatunk, hogy megfogjuk a kezüket, és segítsünk nekik túllépni ezen az elkerülhetetlennek látszó alkotói fázison. Lehet, hogy az Amitől félünk fárasztó darab, de az izgalmas filmélményeket még mindig az Ari Asterhez hasonló, saját ösvényükön járó rendezőktől remélhetjük.

Amitől félünk (Beau is Afraid), 2023, 179 perc. 24.hu: 6/10.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik