Kultúra

Az utolsó japán katona 29 évvel a kapituláció után így döbbent rá arra, hogy vége a II. világháborúnak

A neves filmest, Werner Herzogot (interjúnk) 1997-ben Tokióba hívták operát rendezni. Vendéglátói megkérdezték tőle, kivel ismerkedne meg legszívesebben, s ő Hiroo Onodát nevezte meg. Onoda a második világháború utolsó katonája, aki mivel nem értesült arról, hogy a harcok véget értek, egészen 1974-ig kitartott egy trópusi szigeten. Herzog hosszan beszélgetett Onodával, majd megírta azt a regényt, amiből ma matinézunk. Borzongtató, abszurd szöveg.

Lubang, Vakajama-torkolat

1974. február 21.

Az őserdő teteje itt egy keskeny folyó fölé borul. Tiszta víz folyik lapos kövek felett. Balról, ahol meredek, őserdővel benőtt dombok kezdődnek, egy patak torkollik bele a folyóba. A torkolattól lefelé kitágul a táj. Bambusz, pálmafa, nád. Ahol a két patak összefolyik, lapos homokpad terül el. Onoda hátrafelé lépegetve megy át a homokpadon, hogy a lábnyomaival megtévessze a lehetséges üldözőket. A lassan lengedező nád között meglát egy kis japán zászlót. Onoda óvatosan a szeméhez emeli távcsövét, amely a dzsungelben töltött évek alatt alaposan megkopott. Van neki egyáltalán távcsöve? Nem homályosította el a prizmáját valamilyen gomba? Vagy távcső nélkül el se képzelhetjük Onodát? A zászló lengedezik a feltámadó délutáni szélben. A zászló anyaga annyira új, hogy látni a hajtogatás vonalait.

Egy sátor áll a zászló mellett, vadonatúj, olyan, amilyet a turisták használnak hétvégi kirándulásokon. Onoda óvatosan feláll. Meglát egy fiatalembert, aki a földön guggol, neki háttal, és próbál tüzet gyújtani egy kempingfőzőben. Senki mást nem látni. Műanyag hátizsák a sátor bejáratánál. Amikor a fiatalember érte nyúl, hogy szélvédőként a kempingfőző mellé állítsa, látható lesz az arca: Norio Szuzuki az.

Onoda hirtelen előugrik a rejtekhelyéről. Szuzuki rémülten feláll, nézi a puskát, amely egyenesen rászegeződik. Kis időbe telik, amíg meg tud szólalni.

– Japán vagyok… japán vagyok.

– Térdre – parancsolja Onoda. Szuzuki lassan letérdel.

– Vegye le a cipőjét. Dobja el messzire.

Szuzuki engedelmeskedik a parancsnak, remegő kezével csak nehezen tudja kibontani a cipőfűzőt.

– Fegyvertelen vagyok. Ez itt csak egy konyhakés.

Onoda nem nagyon törődik a földön heverő késsel. Szuzuki óvatosan eltolja magától.

– Maga Onoda? Hiroo Onoda?

– Igen. Onoda hadnagy. Én vagyok az.

Onoda Szuzukira szegezi a puskáját, közvetlenül a mellére, sztoikus nyugalommal, megközelíthetetlenül. Szuzuki arca élettel telik meg.

– Álmodom? Azt látom, amit látok?

A nappal utat adott az estének. Onoda és Szuzuki a tűzhely körül guggol, kicsit távolabb a sátortól. Az éjjeli kabócák ciripelni kezdenek. Onoda úgy helyezkedett el, hogy állandóan pásztázó pillantásával figyelni tudja a környezetét. Bizalmatlan, éber, puskája még mindig Szuzukira irányul. Egy ideje már minden bizonnyal beszélgettek egymással. Némi szünet után Szuzuki újra megszólal.

– Hogy lehetnék én amerikai ügynök? Még csak huszonkét éves vagyok.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Ezzel nem győzi meg Onodát.

– Amikor idejöttem, hogy háborúba kezdjek, alig egy évvel voltam idősebb, mint maga. Minden kísérlet, amellyel megpróbáltak eltéríteni a missziómtól, ellenséges ügynökök hadicsele volt.

– Én nem vagyok ellenség. Pusztán az volt a szándékom, hogy találkozzam magával.

– Jöttek emberek a szigetre civil ruhában, mindenfélének beöltözve. Mind csak egyet akart: engem megölni, elfogni. Száz csapdát túléltem már. Újra és újra megtámadtak. Hogy hányszor lőttek rám, már nem is tudom megszámolni. Ezen a szigeten mindenki az ellenségem.

Szuzuki hallgat. Onoda arrafelé néz, ahol még kissé világosabb az ég.

oru Kawashima / Yomiuri / AFP Hiroo Onoda

– Tudja, hogyan néz ki egy magára kilőtt lövedék olyan fényben, mint ez a mostani?

– Nem. Nem igazán.

– Kékesen izzik, szinte mint egy nyomjelző lövedék.

– Tényleg?

– Látja az ember közeledni, ha nagyobb távolságból jön, elég messziről.

– És magát nem találta el?

– Eltalált volna. Elfordítottam a testem, és a lövedék elsuhant mellettem.

– Fütyülnek a golyók?

– Nem, olyan hangjuk van, mintha rezegve repülnének. Zümmögés.

Szuzuki ámuldozik.

Megszólal egy hang. A távolban vibrál az éjjeli égbolt. A hang egy dalt énekel.

– Ki az? – Szuzuki nem lát senkit.

– Ő Simada. Simada őrvezető. Itt esett el.

– Ez még az ötvenes évek közepe előtt volt? Tudok róla. Japánban mindenki tud róla.

– Tizenkilenc évvel, kilenc hónappal és tizennégy nappal ezelőtt halt meg. Itt, a Vakajama-torkolatnál, tőrbe csalták.

– Vakajama? – kérdezi Szuzuki. – Japán név.

– Még a Lubangban vívott harcok elején így nevezte el a zászlóaljam ezt a torkolatot szűkebb hazám, Vakajama prefektúra tiszteletére.

A kabócák hangja felerősödik, megtölti a tájat. Most ők beszélgetnek. Szuzuki hosszasan gondolkodik. Végül a kabócák hangosan felkiáltanak, mind egyszerre, élesen, mintegy kollektív felháborodással.

– Onoda-szan?

– Hadnagy.

– Hadnagy, szeretném elkerülni, hogy körben mozogjunk.

Szuzuki elhallgat. Onoda megérinti a puskája csövével a fiatalember mellét, nem fenyegetőleg, inkább csak arra biztatja, hogy tartsa életben a tüzet.

– Ha maga nem ügynök, akkor kicsoda?

– Úgy hívnak, Szuzuki Norio. Egy ideig a Tokiói Egyetem hallgatója voltam.

– Egy ideig?

– Felhagytam a tanulmányaimmal.

– Senki nem hagy fel a tanulmányaival az ország legjobb egyetemén.

– Megrémített, hogy egyszerre magam előtt láttam az egész jövőmet, a karrierem minden egyes lépését a nyugdíjazásig.

– És? – Onoda nem érti.

– Akartam pár év szabadságot, mielőtt feláldozom az életemet az üzletemberi egzisztenciának.

– És?

– Elkezdtem utazgatni. Autóstoppal. Negyven országot jártam be.

– Mi az, hogy autóstop?

– Megállítani az autókat, remélve, hogy elvisznek. Céltalanul. Míg meg nem találom a célomat.

– Milyen célt?

– Igazából hármat. Először is meg akartam találni magát, Onoda hadnagy.

– Engem senki nem talál meg. Huszonkilenc éven át nem talált meg senki.

– Alig két napja vagyok itt, és máris megtaláltam.

– Én botlottam magába, én találtam meg magát. Nem maga engem. Ha nem viselkedett volna ilyen meggondolatlanul, valószínűleg megöltem volna.

Ezt Szuzuki nem sejtette. Hallgat.

– És mi a másik két cél az életében?

– A jeti…

– Kicsoda?

– A rémisztő állat a Himalájában. A félelmetes havasi ember, akit tetőtől talpig szőr borít. Megtalálták a nyomait, igenis létezik. És aztán egy pandamedvét természetes környezetében, a kínai hegyek között. Ebben a sorrendben: Onoda, jeti, pandamedve.

Először látunk halvány mosolyt Onoda arcán. Biccent Szuzuki felé, tovább, mondja csak tovább.

Szuzuki felbátorodik.

– A háború huszonkilenc évvel ezelőtt véget ért.

Merev, csupasz értetlenség Onoda arcán.

– Az nem lehet.

– Japán 1945 augusztusában kapitulált.

– A háborúnak nincs vége. Néhány napja láttam egy amerikai repülőgép-hordozót, egy romboló kísérte, és egy fregatt.

– Kelet felé mentek – véli Szuzuki.

– Ne próbáljon becsapni. Látom, amit látok.

Szuzuki makacs.

– Hadnagy. Az Egyesült Államoknak a Subic-öbölben van a legnagyobb tengeri támaszpontja a Csendes-óceánon. Minden hadihajót ott javítanak.

– A Manilai-öböl mellett? Az csak kilencven kilométerre van innen.

– Igen.

– Ez a bázis már a háború elején is megvolt. Hogyan juthatnak be oda amerikai hajók?

– Az Egyesült Államok és a Fülöp-szigetek szövetségesek.

– És a harci repülők és bombázók? Mindig látom őket.

– Azok a Clark Air Base felé repülnek, amely Manilától északra van. Hadd kérdezzem meg, hadnagy, miért nem támadják meg Lubang szigetét a nagy számban itt állomásozó csapatok? Hiszen Lubang ellenőrzi a Manilai-öböl bejáratát.

– Nem ismerem az ellenség terveit.

– Nincsenek tervek, mert vége a háborúnak.

Onoda egy pillanatig önmagával küzd. Aztán lassan feláll, közelebb lép Szuzukihoz, és a puskája torkolatát a fiatalember homlokához szorítja.

– Árulja el az igazságot. Ne húzzuk az időt.

– Hadnagy, nem félek a haláltól. Csak elszomorítónak tartanám, ha azért halnék meg, mert az igazságot mondtam.

Ez az éjszaka lesz minden éjszakák leghosszabbika, a legnagyobb megrázkódtatás Onoda számára, akit ide-oda rángatnak a kétségek és belátások. Külsőre azonban nem mutat mozgást, arca mintha kőből lenne. Atombombák két japán városra, százezer halott egyszerre? Egy fegyver, aminek az atomok hasadásakor felszabaduló energiához van valami köze. Hogy lehet? Szuzukinak nincs elég műszaki tudása, hogy elmagyarázza. Időközben más országoknak is lett ilyen bombájuk. A meglevő arzenál olyan hatalmas, hogy bolygónk minden lakosát nem egyszer, nem kétszer, hanem ezerkétszáznegyvenszer el tudná pusztítani. Onoda számára ez összeegyeztethetetlen a háború, minden elképzelhető háború logikájával, még a jövőbeli háborúéval is.

Mi történt, miután ledobták Japánra azokat az állítólagos bombákat, kérdezi Onoda. Ez ugyebár 1945-ben történt, 1945 augusztusában. Japán feltétel nélkül kapitulált. A császár a rádióban beszédet intézett a néphez. Addig soha senki nem hallotta a császár hangját. Azt is közölte, hogy ő nem élő isten. Ez a kijelentés annyira elgondolhatatlan Onoda számára, hogy bizonyítéknak veszi arra, hogy Szuzuki meg akarja őt téveszteni. Újra Szuzuki szemei közé nyomja a puskája csövét.

– Az az igazság, hogy nem lett vége a háborúnak. Csak máshol folytatódik.

De Szuzuki makacs.

– Nyugaton Németország elvesztette a háborút. A kapitulációja már hónapokkal Japáné előtt megtörtént.

– Nem – mondja Onoda –, a háború folytatódott, nyugaton is folytatódott. Amit láttam, az a bizonyíték.

– Bizonyíték. Milyen bizonyíték?

– Egyre-másra repültek el felettem az amerikai harci repülőgépek. Pontosan itt, pontosan ebbe az irányba. Nyugat felé.

– Mikor volt ez?

– Évekig tartott.

– Mikortól?

– 1950-től. Bombázók és csapatszállítók is, hadihajók.

– Az a koreai háború volt.

– Koreai háború? Milyen koreai háború? Korea a miénk.

– A kommunisták elzavarták Japánt. Aztán az Egyesült Államok háborúba kezdett a kommunisták ellen.

– És Amerika nyilván elvesztette a háborút.

– Félig elvesztette, félig megnyerte. Korea most fel van osztva egy kommunista északi részre és egy kapitalista déli részre.

Onodának nehezére esik ennyi mindent egyszerre feldolgozni.

– De a harci repülőgépek mozgása nem szűnt meg.

– Milyen repülőgépek? Mikor?

– Mindig mentek nyugat felé. Amerikai bombázók, közvetlenül a fejem felett. Egyre több lett belőlük, 1965 után óriási alakzatokban. És közben egész flottakötelékek, egyre nagyobbak, egyre több. És maga el akarja hitetni velem, hogy a háborúnak vége?

– Az a vietnámi háború volt.

– Milyen háború?

Onoda hátradől. Hosszú az éjszaka. A kabócák, akiket nem érdekel, mi a háború és mi a béke, hogyan és ki ad nevet a háborúknak, újra hangosabban kezdenek kiáltozni, ez a monoton kiáltozás az ő háborújuk, vagy talán a béketárgyalásuk, amelyet mi ugyanúgy nem értünk. A hold. A kora hajnal fénye még halványabbá teszi, egy égitest mélyebb értelem nélkül, ősidők óta, mielőtt még ember lett volna a földön.

Mintha valami szótlan összeesküvés lenne, Onoda és Szuzuki egyszerre néz fel a holdra.

– Jártak emberek a Holdon – mondja csendesen Szuzuki, mintha nem akarna túl gyorsan ilyen megrázó dolgokat elárulni.

– Mikor? Hogyan?

– Nem egészen öt éve. Rakétákat és űrkabinokat használtak a repülő asztronauták védelmére. Nem szívesen mondom, de korábbi ellenségünk, az amerikaiak asztronautái voltak.

– Amerika még mindig az ellenségünk.

– Már nem igazán. Még az olimpiánkra is eljöttek.

– Tudok az olimpiáról – mondja Onoda.

– Hogyhogy? – csodálkozik Szuzuki.

– Ellenséges ügynökök több helyen, szerte az egész szigeten gondosan megcsinált japán újságokat tettek ki. Némelyik hitelesnek látszott, de az volt a céljuk vele, hogy engem kicsalogassanak az erdőből. – Onoda egy hosszú pillanatra elhallgat. – Folytatom a háborúmat. Harminc éve harcolok, és még sok év bennem van.

– De néhány tény, amit elmagyaráztam…

– Gondolkodom rajta – szakítja félbe Szuzukit Onoda.

– Minek kellene történnie, hogy befejezze a háborúját? – kérdezi halkan Szuzuki.

Onoda elgondolkodik.

– Az összes repülőgépről ledobott röplap, amiben felszólítottak, hogy adjam meg magam, hamisítvány volt. Be tudom bizonyítani.

Ezt inkább saját magának mondja, nem is annyira a váratlan látogatójának.

– Egyetlen feltétellel lennék hajlandó megadni magam. Egyetleneggyel.

– És mi lenne az? – kérdezi Szuzuki.

– Ha idejönne valamelyik parancsnokom, és kiadná a katonai parancsot, hogy szüntessek be minden ellenségeskedést, akkor megadnám magam. De csak akkor.

Szuzuki ütni kezdi a vasat, amíg még meleg.

– Hadd próbáljak meg idehozni valakit. Bár egy tisztet előbb újra szolgálatba kell helyezni. Japánnak az új alkotmánya szerint csak egészen kicsi és kizárólag védekező hadserege lehet.

Számolni kezd.

– Két-három nap alatt Tokióban lehetek. Aztán még tíz nap, amíg mindent elrendezek. Három hét múlva újra itt lehetek.

Onoda röviden belegondol.

– Lehetségesnek tűnik.

Szuzuki sietősre fogja.

– Mit gondol arról a javaslatról: itt találkozunk, pontosan ezen a helyen. Elhozom a maga egyik elöljáróját. Nem jönnek Fülöp-szigeteki csapatok. Senki más, csak ő és én.

Onoda hangja hivatalos lesz.

– Elfogadom. De ha megpróbál megtéveszteni, akkor figyelmeztetés nélkül tüzet nyitok magára és arra, aki még magával lesz.

Nincs kézfogás, csak visszafogott meghajlás. Nem érintik meg egymást a férfiak. Szuzuki felbátorodik.

– Megengedné, hogy egy fényképet készítsek magáról?

– Nem – mondja Onoda. – Legfeljebb akkor, ha mindketten rajta leszünk a képen.

Szuzuki rögtön a kamerája után nyúl. Mivel nincs nála állvány, a hátizsákjára teszi a gépet. Visszaugrik Onodához, aki két méterrel odébb guggol.

– Rögtön villan a vaku. Biztos nem tudja elképzelni, de ez a kép világszenzáció lesz.

– Tartsa a puskámat – mondja Onoda –, ez lesz a bizonyíték, hogy megbízom magában.

A vaku fénye megvilágítja a két férfit. Onoda szigorúan mustrálja Szuzukit.

– Részben. Legalábbis részben.

Werner Herzog: Dereng a világ

21. Század Kiadó, 2022

Jöhet még Matiné?

De először is a Werner Herzoggal készült interjúnkat ajánljuk: Forgatásról fognak elvinni egy hullazsákban, de nem bánom.

Aztán pedig már tényleg egy Matiné Kemény Zsófival: Annyira berúgott, hogy azt hitte, egyszerre két nővel van, pedig hárommal volt.

És egy Tisza Katával: Mai napig bűntudatom van, ha egy nővel együtt vacsorázom, mert anyámra gondolok, hogy neki otthon, egyedül milyen lehet.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik