Fél éve olyasmi történt, amire valójában senki nem számított. Hiába figyelmeztetett az Egyesült Államok többször is, hiába lehetett Ukrajna határán komoly orosz haderőt látni, csak nagyon kevesen hitték azt, hogy Oroszország tényleg megtámadja Ukrajnát. Mégis megtette.
A háború kitörése és az azt követő politikai döntések jelentős változásokat indítottak el Európában. Régóta hangoztatott elmélet volt, hogy változó világban élünk, de Európa szempontjából az elmúlt évtized a stagnálás, a változatlanság időszaka volt – főleg ahhoz képest, ami most történik. Akadnak olyan változások, amelyeket a háború kényszerített ki, de olyanok is, amelyek inkább politikai jellegű döntések következményei.
Egységesebb lett Európa
Az első komoly változás az Európai Unió egységes fellépése volt. Ha Oroszország támadása váratlan volt, akkor erre aztán tényleg senki nem számított. Valószínűleg ez volt az egyik legfontosabb eleme annak, hogy az orosz vezetés végül a támadás mellett döntött: arra számítottak, hogy Európa gyenge lesz, megosztott, és annyira retteg majd a gazdasági következményektől, hogy nem mer érdemben fellépni az orosz agresszió ellen.
Vannak elméletek, amelyek a magyar kormányban is népszerűek, miszerint Oroszországot nem viselik meg igazán a szankciók, és az EU lábon lőtte magát velük. Közben már nyilvánvalóan látszik, hogy nem ez történik: Oroszország súlyos recesszióban van, miközben Európa még mindig növekedik valamennyit. A kontinens számára persze nehéz feladat az orosz energia és a nyersanyagok pótlása, de ez is csak több más faktorral – például a pandémiával, az ellátási láncok felborulásával és az inflációval – együtt van ilyen hatással a kontinensre.
Az is tény, hogy erre az egészre fel lehetett volna készülni. Évek óta beszélnek arról a politikusok, hogy az orosz energiafüggőség komoly veszélyeket rejt, de valódi lépés nem történt a kitettség csökkentésére. Ez különösen Németországban probléma, márpedig az orosz energia legfőbb apologétái eddig ők voltak. Európa nagyon nehéz tél elé néz, amit több, különálló hatás tesz ilyen nehézzé. Ennek ellenére nincsenek olyan elemzők, akik az EU összeomlását vizionálnák, és olyanok is kevesen, akik szerint az uniós állampolgárok tömegesen fagynak majd meg a télen.
Vége a hintapolitikának
Eddig viszonylag komoly sikereket lehetett a politikában azzal elérni, ha valaki megpróbált egyensúlyozni Kelet és Nyugat között. Ebben Orbán Viktor kifejezetten ügyes volt, bár a keleti nyitás gazdasági hasznát egyelőre nem érezni számottevően. Szerbia például sokkal jobban járt az ehhez hasonló hintapolitikával. Orbán ugyanakkor jól használta politikai súlyának érzékeltetésére azt, hogy kaput nyitott a Keletnek az unió felé.
Ennek valószínűleg vége. Olyan tempóban zárt össze az EU Oroszországgal és olyan tempóban kezd összezárni Kínával szemben is, hogy abból lassan nehéz lesz kitekintgetni. Eddig gazdasági vonalon mérték a barátságot Kínával és Oroszországgal, mostantól viszont ez a barátság a biztonság vonalára terelődik, vagyis az első kérdés nem az lesz, hogy mennyit kereshet Magyarország ezzel a kapcsolattal, hanem hogy mekkora veszélyt jelenthet a szövetségeseire nézve. Márpedig a szövetségesek mostantól nem fogják tolerálni, hogy bárki veszélyt jelenthessen rájuk. A folyamat valójában már korábban elindult az Egyesült Államok és Kína kapcsolatában, de mostanra ért el Európáig.
Kiderül, hogy ki mire képes
Az elmúlt fél év és a következő évek egyik legérdekesebb fejleménye éppen az lesz, hogy az orosz–ukrán háború, valamint a polikrízis következtében eloszlik a hiedelmek köde, és kiderül-e, mire képesek valójában az országok. Ez ugyanúgy érvényes lesz a gazdaságra és a katonai erőre is.
Oroszországgal kapcsolatban például évek óta rettegésben él Európa keleti fele, és Nyugaton is a világ egyik legerősebb katonai hatalmaként tekintenek rá. Most viszont kiderült, hogy ennek a katonai hatalom egy része csak papíron létezett – a valóságban nem. Máskülönben nem tudta volna Oroszországot megállítani egy nála jóval kisebb, elvileg jóval gyengébb hadsereg. Az ukrán katonai kapacitás nagy része ugyanis nem csak papíron, de a gyakorlatban is létezett, ráadásul 2014 óta folyamatosan tesztelték is Kelet-Ukrajnában. És ha Ukrajna meg tudta állítani az orosz hadsereget, mit tenne vele például a reguláris francia hadsereg vagy a skandináv államok nagy része? Ukrajnának még az ezektől az országoktól kapott, nem jelentős mennyiségű fegyver is elég volt arra, hogy megfordítsák a háború menetét.
A gazdasággal kapcsolatban természetesen nehezebben megjósolhatók a fejlemények, de az energiabizonytalanság és az ellátási láncok fennakadása könnyen vezethet bezárkózáshoz, vagyis a nagyobb országok egyre inkább megpróbálhatják házon belül kielégíteni a szükségleteiket. Oroszország részben kényszerítve is van erre, az Egyesült Államok és Kína számára viszont csupán gazdasági és biztonsági racionalitás lehet ez. Különösen igaz ez például Tajvan és a mikrocsipek esetében. Miután a szigetet komolyan fenyegeti Kína, és a legtöbb elemzés szerint valamikor – ha nem is a következő öt évben – háború törhet ki a térségben, egyszerű következtetés, hogy érdemes otthon is nekiállni csipeket gyártani, hiszen ezeknek a kapacitásoknak a felépítése évekig is tarthat.
Energiaforrást egyszer lehet váltani
Az, hogy Oroszország elzárta a fosszilis energia nagy részét Európától, konkrét lépésekre kényszerítette a kontinenst. Olyan lépésekre, amelyeket valójában egyébként is meg kellett volna tennie, hiszen az orosz energiafüggőség csökkentésére, valamint a klímaváltozásra adandó válaszok sokban megegyeznek. Olyan új, megújuló, karbonsemlegesebb energiaforrásokat kell találni, amelyek vagy az Oroszországnál megbízhatóbb országok területén vannak, vagy az unión belül.
Részben ez vezetett a Németországon belüli atomenergiával kapcsolatos fordulathoz is, de a következő években a kontinens egyébként is brutális pénzeket költhet megújuló energiára, ezek a befektetések pedig egyre jobban megérik majd gazdaságilag is.
Ennek az egésznek van egy nagyon fontos tanulsága:
Az oroszok fenyegetésre használták fel a saját energiájukat. Ezt onnan lehet látni, hogy Oroszország már az invázió előtti egy évben is kevesebb nyersanyagot exportált, hogy a magas árak mellett az EU-nak kevésbé legyen bátorsága keményebben fellépni ellene. Azóta pedig szinte alig küld nyersanyagot a kontinensre. Épphogy annyit, hogy valamennyi bevétele legyen belőle, de azt szeretné elkerülni, hogy a kontinens tározói megtelhessenek.
Az energia viszont egyszeri fegyver. Amint bevetik, a többi ország új források felé fog nézni, és amint megtalálja ezeket az új forrásokat, megszokja az új árakat, és beépül majd a rendszerbe – már nem lesz visszaút. Európa jó ideig még függeni fog az orosz energiától akkor is, ha más orosz vezetés lesz, de a világ már nem lesz ugyanolyan, mint a háború előtt volt.
Az energiaforrások keresésével kapcsolatos egyetlen valódi probléma az, hogy ebben – bármennyire próbálkoznak is – nem létezik közös uniós fellépés. Az országok mind külön-külön próbálják elérni, hogy új forrásokhoz jussanak, nem közösen. Sőt, erre sokszor mód sincs, ugyanis most derült ki igazán, hogy az unió országainak jó része között még olyan kapcsolat sincs, hogy képesek legyenek energiát megosztani egymással, amiben viszont Közép-Európa az utóbbi években óriásit lépett előre.
